Disznóölés Csicsón

Rezeda Kázmér disznót ölni ment Balatoncsicsóra. Ami svábok lakta település volt, amit egyebek mellett onnan lehet tudni, hogy ma is ki van írva a település határán, hogy „Tschitscho”, másrészt onnan is, ha tudnivágyó emberek utánajárnak, akkor megtudják, miszerint Csicsó német neve Schitzenhofen.

Ez sok mindent megmagyaráz. Például a könnyeket. De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a szó azokról a bizonyos könnyekről már vasárnap délelőtt esett. A disznóölés pedig péntek este kezdődött. Az úgy van, hogy a normális emberek – már akiknek közülük lehetősége van rá – januárban elmennek disznóvágásra. A nem normálisak meg szörnyülködnek. A szörnyülködők további alcsoportokra oszthatók, úgymint a csak csöndben, magukban szörnyülködők, a hangosan szörnyülködők, s végül a szörnyülködésük mellé ideológiát farigcsálók. Ez utóbbiak a legelviselhetetlenebbek.

Szóval megérkezett Rezeda Kázmér péntek este Csicsóra, a Szabó és fia pincészethez, ahol már összegyűlt a baráti társaság. Vagyis: Vincellér Csaba és neje, Krisztina, akik a csicsói disznóvágások szervezői és őrzői. Továbbá Salzton Petrusz csőtisztító doktor nejével, Luluval, Ziganuer Zoli, a másik csőtisztító doktor és neje, Henriett, továbbá Kerékgyártó Tomi, a jó nevű vendéglátós és felesége, Eszter. És – mert arrafelé így szokás – ott voltak a házigazdák is, vagyis Szabó Jóska és a felesége, Krisztina.

Rezeda Kázmér érkezésekor megjelent a kérdés is, miszerint mit inna, és betoppant a mondat is, amely mondatnak ilyen alkalommal mindig el kell hangoznia: „Dezsőnek holnap meg kell halnia…” Ebből is látszik, hogy A tanú 1979 óta a magyar közgondolkodás, közbeszéd és közröhögés szerves, elidegeníthetetlen része. Aztán vacsora volt, Szabóék borai is fogytak: a „Felsőőrs” öregtőkék olaszrizling kiváló, az „Apja fia” olasz és rajnai házasítás még kiválóbb, az „Aranyom” töppedt szőlőszemekből készített olaszrizling meg olyan jó, hogy attól néha fel-felsír az ember, de csak kicsit, hogy legyen idő inni még egy fröccsöt a Szabóék rozéjából is. És akkor, majd egyszer, ha lesz rá idő, szólunk majd a juhfarkjukról is… Az ilyetén, borozgatással és jó beszélgetésekkel eltöltött idő után a társaság megállapodott, hogy hamar lefekszenek, mert holnap Dezsőnek meg kell halnia. Így aztán éjfél után ötvenegy perccel mindenki nyugodni tért. 

Másnap reggel aztán hajnalok hajnalán, nyolckor megreggeliztek, Dezső és a böllér távollétében a fogópálinkát is megitták, majd felkerekedtek és elmentek Dezső halálának helyszínére, le a hegyről be a faluba, Szabó uram szülőházába, ahol Dezső egyik oldala már gyönyörű hófehéren, lepucolva, a másik oldalát meg éppen pörkölték, s így az szép fekete volt. – Milyen szép kétszínű, éppen, mint a... Itt aztán mindenféle ellenzéki politikusok nevei következtek, kinek-kinek ízlése szerint.

Újabb fél óra múlva Dezső rénfára került, s bizonyítandó Csicsó sváb hagyományainak öröklétét, Szabó uram orjára bontotta a disznót, de valami olyan ördögi ügyességgel és gyorsasággal, hogy a két csődoktor alig tudta latinul elmondani az előkerülő szerveket. 

Alig egy óra elteltével a jószág alkatrészeire bontva bekerült a színbe, és kezdetét vette a babramunka. A bőrök leszedése, a zsír és a hús kockázása, a csontok kiszerelése, a szalonnák és a sonkák sózása, miegyéb. Két óra körül egy gyors ebéd szakította meg a munkát – a friss máj resztelve, friss lapockából pörkölt – majd következett a kolbászhús bekeverése.

Ez Szabó uram felségterülete, nem mintha a munka többi része nem lenne az, de a többihez Rezeda Kázmérék is odaférhettek, ám a kolbászhús fűszerezéséhez semmilyen körülmények között. Szabó uram elővette a kicsike mérlegét, a sót, a borsot, a paprikát meg a miegyebet, és elkezdte kiporciózni a dolgokat. Ezt pedig úgy tessék érteni, hogyha mondjuk a húsz kiló húshoz hatvan deka só volt meghatározva, akkor Szabó Jóska hatvan deka sót mért ki. Nem hatvanegyet és nem ötvenkilencet. Mert, mint mondta, „valamiért ez így lett kitalálva száz év alatt, akkor maradjunk is ennél, másképpen mi értelme van az egésznek?” Mi tagadás, nehéz lenne ezzel vitatkozni.

A ledarált, befűszerezett kolbásztöltelék bélbe helyezése kezdetét vette. S ez volt Rezeda Kázmér nagy pillanata, ugyanis ő kezelte a szintúgy legalább százéves kolbásztöltőt, s olyan büszkén forgatta a tekerőjét, mintha kitüntetés járt volna érte. Járt is. A tradíció nagykeresztje. Amit mellére tűznek minden hű és igaz életnek, legkésőbb a halálos ágyon. Négy tekerés volt egy töltés, az adta ki a megfelelő hosszúságot, amelyet megfelezve elkészült a kívánatos pároskolbász, s ment föl a fára.

Ennek végeztével következett a hurka. Több véres, kevesebb májas. A fűszerezés szintúgy Szabó uram privilégiuma, ugyanazzal a rigorózus pontossággal. Aztán a hurkatöltelékek is belekerültek a bélbe, a véresek fordultak egyet a forró abalében, aztán takarítás és vacsora, friss orjalevesből és hurka-kolbászból. A töppedt szőlőből való is fogyott. S jó emberek ültek egy asztalnál, jó magyar emberek, köztük svábból lett magyarok, s elmúlott évszázadok is benéztek a fagyos kinti világból, és mosolyogtak, látva, hogy nincsen veszve semmi sem.

S aztán vasárnap lett, és Szabó József elmesélte az édesanyja és a saját könnyeinek történetét. Rezeda Kázmér pedig hazajött, hálát adott újfent Vincelléréknek, amiért évek óta gondjuk van erre a disznóölésre, majd összekészítette a friss disznótort, hogy megsüsse vacsorára a sajátjainak is, nehogy valaki azt gondolja, hiába halt meg a Dezső. Jövőre találkozunk, barátaim!

Borítókép: Szerényi Gábor rajza