Disznóölés Csicsón

Rezeda Kázmér disznót ölni ment Balatoncsicsóra. Ami svábok lakta település volt, amit egyebek mellett onnan lehet tudni, hogy ma is ki van írva a település határán, hogy „Tschitscho”, másrészt onnan is, ha tudnivágyó emberek utánajárnak, akkor megtudják, miszerint Csicsó német neve Schitzenhofen.

Na most, itt némi ellentmondás feszül, ugyebár. Mert ha Schitzenhofen, akkor miért Tschitscho? Erre a kínzó problémára magyarázatul szolgálhat a Német nyelvű helységnévtáblák kihelyezésének kérelmezése című előterjesztés, amelyet Schumacher (cipész) Zsolt jegyez, s amelyet még 2019. november 21-én nyújtottak be Balatoncsicsó község önkormányzatához. Ebben pedig a következőket olvashatjuk. 

Tisztelt képviselő-testület! Balatoncsicsó településre a XVIII. században betelepítés során kerültek német nemzetiségi családok.

A közel három évszázad alatt szorgalmas hozzáértő munkájukkal építészeti örökséget, kultúrát, rendezett szőlőhegyet alakítottak ki a magyar nemzetiségű családokkal együttműködve. A község rendszerváltozás utáni megújulása, a lakosság majdnem 80 százalékos kicserélődése sem veszélyeztette a német nemzetiségi kultúra fennmaradását, a hagyományok őrzését. A 2019. október 13-i választáson a német nemzetiségi jegyzékben 61 fő szerepelt, ez az állandó lakosság 23,1 százaléka, a 201 fős választó korú népesség 30,3 százaléka. A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja és a 18. §-a alapján azokon a településeken, ahol valamely nemzetiségnek a népszámlálás során regisztrált aránya eléri a tíz százalékot, a helyi önkormányzat az illetékességi területén működő érintett települési nemzetiségi önkormányzat kérésére köteles biztosítani, hogy a helység- és utcaneveket megjelölő táblák feliratai a magyar nyelvű szövegezés és írásmód mellett a hagyományos nemzetiségi elnevezés a nemzetiség anyanyelvén, ennek hiányában a magyar nyelvű elnevezéssel azonos tartalmú és formájú elnevezés a nemzetiség anyanyelvén is olvashatóak legyenek, továbbá a nemzetiségeknek a közösségi névhasználathoz fűződő jogaik gyakorlása során joguk van a történelmileg kialakult helységnevek, utcanevek és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelölések használatához. Fentiek alapján javaslom, hogy a nemzetiségi önkormányzat kérelmezze Balatoncsicsó Község Önkormányzatától a német nyelvű helységnévtáblák kihelyezését. 

Kérem a tisztelt képviselő-testületet, hogy az előterjesztést megvitatni és az abban foglaltakat elfogadni szíveskedjen.

A fentiekből úgy tűnik, hogy a Schitzenhofen valamiért feledésbe merült, s maradt a Tschitscho. És így is jó. Továbbá a fentiekből az is kiderül, hogy Schumacher Zsolt elnök úr jól ismeri a históriát. Ugyanis valóban úgy volt az, hogy 1753-ban az elűzött magyar és református népesség helyére német parasztokat telepítettek be ide, a Nivegy-völgybe, méghozzá a Zichy-uradalom falvaiból, úgy is mint Óhídról, Káptalanfáról, Hanyból és Nyavalyádból. Rezeda Kázmér érdeklődését különösen Nyavalyád keltette fel, mert csak arra tudott gondolni, hogy ott mindenkinek volt valami nyavalyája. S eltöprengett kicsit a múlton, ugyanis az ő őseit is Mária Terézia telepítette be az országba, nagyjából ugyanekkor. S azt is kikutatta Rezeda Kázmér, hogy 

a csicsói plébánia anyakönyveiben jól nyomon követhető a bevándorlás.

1771-re Csicsó szinte teljesen német faluvá vált. Ezek a szorgalmas, munkabíró, céltudatos német parasztok jól megépített házaikkal, rendezett faluképükkel, családi és társadalmi fegyelmükkel, keresett munkaerővé váltak az egyházi és világi birtokokon. Az 1772-es lélekszámlálás szerint Balatoncsicsón 20 német, római katolikus család élt, valamint 39 magyar, illetve 11 vegyes (német-magyar házasság). Az 1784–87 közötti első országos méretű népszámlálás adatai alapján a falu lakossága 478 lélek volt, a lakóházak száma 86. Csicsón fele-fele arányban élt a magyar és a német lakosság, felekezeti szempontból azonban a népesség nem volt megosztott. 1802-ben a veszprémi püspökség elrendelte, hogy minden negyedik vasárnap német ének és prédikáció legyen, munkanapokon pedig minden második napon. Így a XIX. század első felében nyugalom honolt a csicsói római katolikus plébánia német és magyar hívei között. 

1846-tól a prédikáció nyelve mindig magyar volt, de az istentisztelet fele néha németül folyt.

Rezeda Kázmér és Szabó uram Szabóék házának teraszán álltak, nézték a csodálatos panorámát, s Szabó uram, Jóska így szólt: – Láttad volna édesanyámat, amikor itt állt. Nézett előre, és folytak a könnyei. Aztán az én könnyeim is. Mert ezalatt a ház alatt megvan a régi. Már ami maradt belőle. És az 1790-es térképen már az a ház rajta van. Odalent, a pince mestergerendája legalább háromszáz éves. És nem tékozoltuk el az örökséget…

Ez sok mindent megmagyaráz. Például a könnyeket. De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a szó azokról a bizonyos könnyekről már vasárnap délelőtt esett. A disznóölés pedig péntek este kezdődött. Az úgy van, hogy a normális emberek – már akiknek közülük lehetősége van rá – januárban elmennek disznóvágásra. A nem normálisak meg szörnyülködnek. A szörnyülködők további alcsoportokra oszthatók, úgymint a csak csöndben, magukban szörnyülködők, a hangosan szörnyülködők, s végül a szörnyülködésük mellé ideológiát farigcsálók. Ez utóbbiak a legelviselhetetlenebbek.

Szóval megérkezett Rezeda Kázmér péntek este Csicsóra, a Szabó és fia pincészethez, ahol már összegyűlt a baráti társaság. Vagyis: Vincellér Csaba és neje, Krisztina, akik a csicsói disznóvágások szervezői és őrzői. Továbbá Salzton Petrusz csőtisztító doktor nejével, Luluval, Ziganuer Zoli, a másik csőtisztító doktor és neje, Henriett, továbbá Kerékgyártó Tomi, a jó nevű vendéglátós és felesége, Eszter. És – mert arrafelé így szokás – ott voltak a házigazdák is, vagyis Szabó Jóska és a felesége, Krisztina.

Rezeda Kázmér érkezésekor megjelent a kérdés is, miszerint mit inna, és betoppant a mondat is, amely mondatnak ilyen alkalommal mindig el kell hangoznia: „Dezsőnek holnap meg kell halnia…” Ebből is látszik, hogy A tanú 1979 óta a magyar közgondolkodás, közbeszéd és közröhögés szerves, elidegeníthetetlen része. Aztán vacsora volt, Szabóék borai is fogytak: a „Felsőőrs” öregtőkék olaszrizling kiváló, az „Apja fia” olasz és rajnai házasítás még kiválóbb, az „Aranyom” töppedt szőlőszemekből készített olaszrizling meg olyan jó, hogy attól néha fel-felsír az ember, de csak kicsit, hogy legyen idő inni még egy fröccsöt a Szabóék rozéjából is. És akkor, majd egyszer, ha lesz rá idő, szólunk majd a juhfarkjukról is… Az ilyetén, borozgatással és jó beszélgetésekkel eltöltött idő után a társaság megállapodott, hogy hamar lefekszenek, mert holnap Dezsőnek meg kell halnia. Így aztán éjfél után ötvenegy perccel mindenki nyugodni tért. 

Másnap reggel aztán hajnalok hajnalán, nyolckor megreggeliztek, Dezső és a böllér távollétében a fogópálinkát is megitták, majd felkerekedtek és elmentek Dezső halálának helyszínére, le a hegyről be a faluba, Szabó uram szülőházába, ahol Dezső egyik oldala már gyönyörű hófehéren, lepucolva, a másik oldalát meg éppen pörkölték, s így az szép fekete volt. – Milyen szép kétszínű, éppen, mint a... Itt aztán mindenféle ellenzéki politikusok nevei következtek, kinek-kinek ízlése szerint.

Újabb fél óra múlva Dezső rénfára került, s bizonyítandó Csicsó sváb hagyományainak öröklétét, Szabó uram orjára bontotta a disznót, de valami olyan ördögi ügyességgel és gyorsasággal, hogy a két csődoktor alig tudta latinul elmondani az előkerülő szerveket. 

Alig egy óra elteltével a jószág alkatrészeire bontva bekerült a színbe, és kezdetét vette a babramunka. A bőrök leszedése, a zsír és a hús kockázása, a csontok kiszerelése, a szalonnák és a sonkák sózása, miegyéb. Két óra körül egy gyors ebéd szakította meg a munkát – a friss máj resztelve, friss lapockából pörkölt – majd következett a kolbászhús bekeverése.

Ez Szabó uram felségterülete, nem mintha a munka többi része nem lenne az, de a többihez Rezeda Kázmérék is odaférhettek, ám a kolbászhús fűszerezéséhez semmilyen körülmények között. Szabó uram elővette a kicsike mérlegét, a sót, a borsot, a paprikát meg a miegyebet, és elkezdte kiporciózni a dolgokat. Ezt pedig úgy tessék érteni, hogyha mondjuk a húsz kiló húshoz hatvan deka só volt meghatározva, akkor Szabó Jóska hatvan deka sót mért ki. Nem hatvanegyet és nem ötvenkilencet. Mert, mint mondta, „valamiért ez így lett kitalálva száz év alatt, akkor maradjunk is ennél, másképpen mi értelme van az egésznek?” Mi tagadás, nehéz lenne ezzel vitatkozni.

A ledarált, befűszerezett kolbásztöltelék bélbe helyezése kezdetét vette. S ez volt Rezeda Kázmér nagy pillanata, ugyanis ő kezelte a szintúgy legalább százéves kolbásztöltőt, s olyan büszkén forgatta a tekerőjét, mintha kitüntetés járt volna érte. Járt is. A tradíció nagykeresztje. Amit mellére tűznek minden hű és igaz életnek, legkésőbb a halálos ágyon. Négy tekerés volt egy töltés, az adta ki a megfelelő hosszúságot, amelyet megfelezve elkészült a kívánatos pároskolbász, s ment föl a fára.

Ennek végeztével következett a hurka. Több véres, kevesebb májas. A fűszerezés szintúgy Szabó uram privilégiuma, ugyanazzal a rigorózus pontossággal. Aztán a hurkatöltelékek is belekerültek a bélbe, a véresek fordultak egyet a forró abalében, aztán takarítás és vacsora, friss orjalevesből és hurka-kolbászból. A töppedt szőlőből való is fogyott. S jó emberek ültek egy asztalnál, jó magyar emberek, köztük svábból lett magyarok, s elmúlott évszázadok is benéztek a fagyos kinti világból, és mosolyogtak, látva, hogy nincsen veszve semmi sem.

S aztán vasárnap lett, és Szabó József elmesélte az édesanyja és a saját könnyeinek történetét. Rezeda Kázmér pedig hazajött, hálát adott újfent Vincelléréknek, amiért évek óta gondjuk van erre a disznóölésre, majd összekészítette a friss disznótort, hogy megsüsse vacsorára a sajátjainak is, nehogy valaki azt gondolja, hiába halt meg a Dezső. Jövőre találkozunk, barátaim!

Borítókép: Szerényi Gábor rajza