Messzire ment Rezeda Kázmér, az időn túlra.
Ott volt, ahol az idő is csak nyaral, üldögél, bámul maga elé, olykor elbóbiskol, s bár nem tudjuk pontosan, szokott-e az idő sört inni, de ha igen, akkor azt biztosan ott teszi – ott, ahol Rezeda Kázmér járt, és vagy tíz napig nem olvasott híreket, ami nagyon jót tesz a lélek emésztésének. Olyankor, amikor megkönnyül a lélek emésztése, a lélek köré megteremtett ember észreveszi a napfelkeltéket és napnyugtákat, a kicsike és a nagyobb állatokat, s egyszerre, hirtelen meghallja a csöndet fecserészni.
Érdekes dolog, de a csönd mindig elmúlt apróságokról fecserészik, olyasmikről, mint apró öregasszonyok apró porcelán csetreszek között. S mivel mainapság – mint minden törpe korban – a heroikus múltak is porlepte csetreszekké szomorodnak, nem is nagyon érdemes mást meghallani.
Odafelé, a repülőn Rezeda Kázmér még szóba elegyedett egy emberrel, aki elmesélte neki, hogy egyszer csak anginás szorítása lett. Erre kapott nitroglicerint, amit a nyelve alatt tartogatott, és elmúlt tőle az anginás szorítása. Ám a nitroglicerintől valamiféle nyálkahártya-irritációja lett, ami egy idő után állandó hasmenéssé változott. A hasmenésre szerencsére volt egy nagyon jó és alkalmatos gyógyszer, amitől a hasmenés átadta a helyét a szorulásnak. A szorulástól egy idő után kijött az aranyere, ami annyira fájt, hogy már se ülni, se állni nem tudott. Ekkor kapott az aranyerére egy egészen kiváló érösszehúzó szert, amitől pompásan elmúlt neki az aranyere, viszont anginás szorítás kezdte gyötörni…
Ekkor Rezeda Kázmér kiment a repülő mellékhelyiségébe, ahol összehajtogatott egy pompás, kicsike, életerős és pimasz vigyort, betette a belső zsebébe, visszament, alvást színlelt, és várta, hogy megérkezzen az időn túlra, mielőtt anginás szorítás kezdené gyötörni.
Aztán megérkezett.
A kontinenst, ahová ment, nem szokták a legbiztonságosabbak között emlegetni, de az ország, ahol leszállt vele a repülő mégis teljesen biztonságos, takaros, tiszta ország volt, hatalmas területtel és nagyon kevés emberrel.
A hatalmas terület és a nagyon kevés ember Rezeda Kázmér tapasztalatai szerint mindenképpen előfeltételei a jó kedélynek és a biztonságnak. Mert a „sok jó ember, kis helyen is elfér” mondás – szintén Rezeda Kázmér tapasztalatai szerint – elég gyenge lábakon áll, és nagy valószínűséggel az az ember találhatta ki, aki úgy kétezer évvel ezelőtt ült valahol a teuton rengeteg közepén, a legközelebbi szomszédja száz kilométerre lakott tőle, s legközelebbi barátja egy hatalmas fenyő odvából kicsordogáló sötét feketeség volt. Meg az Üvegemberke, aki akkor még nem sejtette, hogy a nagy német romantika fogja utóbb felfedezni, hogy aztán beköltözzön Rezeda Kázmér gyerekszobájába és álmaiba, Munk Péterrel és Hollandus Mihállyal együtt.
Fenyveserdők kincstartója, / itt élsz évezredek óta, / tiéd ez a fenyves ország, / ünneplőben jövök hozzád.
Hát így.
Szóval nagy, hatalmas, szinte bejárhatatlan tér, s nagyon kevés ember. Ez mindenképpen nagy könnyebbség. Még akkor is, ha ott, ahová Rezeda Kázmér megérkezett nem volt fenyveserdő, csak sivatag, szavanna, sárga fű és széljárta végtelenség.
Nézte is Rezeda Kázmér, nagyon sokáig nézte, ahogy a sivatag minden átmenet nélkül beleszakad az óceánba, mintha az antik világ haragvó istenei harcolnának, és akkor tudta, tényleg megérkezett az időn túlra.
Azután buszra ültek, és elindultak Rezeda Kázmérék kis csapatukkal – éppen csak annyi jó ember, amennyi tényleg elfér kis helyen –, elindultak az ország belseje felé, és megálltak egy kávézónál.
Na most, a kávézónál tépelődjünk el egy kicsikét, mert ha azt hallja az ember, aki az időn innenről érkezett, hogy kávézó, mindenfélére gondol, de ilyesmire nem. Úgy volt ezzel Rezeda Kázmér, mint az egyszeri székely meg az unokája, amikor az egyszeri székely eljutott Budapestre és ellátogatott az állatkertbe is. Aztán hazament Csíkba, s az unokája lelkesen nyaggatta, hogy aszongya:
– Nagyapa, nagyapa! Aztán mit látott ott az állatkertben?
– Hát, láttam zebrát…
– Zebrát-e? Az meg miféle?
– No, hát a lú, az megvan? No, hát a zebra éppen olyan, csak csíkos…
– És még mit látott a nagyapa?
– Láttam zseráfot.
– Zseráfot? Az meg miféle?
– Hát a lú, megvan-e? No, a zseráf éppen olyan, csak nagyon hosszi a nyaka…
– No és még?
– Hát láttam pingvint es.
– Pingvint? No és az milyen?
– No, hát a lú megvan?
– Meg bizony, nagyapa!
– No, hát a pingvin az egyáltalán nem olyan…
Hát így. Éppen így. Vagyis a Conny’s Coffee is éppen úgy van ezzel, hogy egyáltalán nem olyan, mint valamely bécsi kávéház, vagy akár a legendás budapesti New York, a Centrál, a Pilvax, vagy esetleg a Hadik, ahol a legrosszabb kávét főzték emberemlékezet óta. Így például elmondhatjuk, hogy a Conny’s Coffee-ban egyszer sem járt Krúdy vagy Kosztolányi, nem indult el onnan forradalom, nem alakult meg benne a Tízek Társasága, sem a Nyugat, de még Josephine Baker vagy Thomas Mann sem tette tiszteletét arrafelé. Viszont – hogy tegyünk valamit a másik serpenyőbe is –, a Conny’s Coffee-ban sokkal több a Günther Martens, mint a New Yorkban, a Centrálban, a Pilvaxban vagy a Hadikban valaha is volt.
Merthogy a Conny’snak ő a tulajdonosa.
S a Günther Martens csak fedőnév, mert a tulajdonos valójában Szürke Gandalf, le sem tudná tagadni, annyira egyértelmű a fizimiskája. Vártuk is, hogy majd kávéfőzés után eltűnik, s csak ennyit mond nekünk, miszerint „jöttömre két nap múlva számítsatok, kelet felől”…
Rezeda Kázmérék nem csodálkoztak volna, ha ez elhangzik. De nem hangzott el. Viszont ismét el kell bíbelődjünk kicsikét annál, hogy „kávéfőzés”.
Günther Gandalf ugyanis egyszerre hat kávét „főz”, vagyis hát van neki egy afféle ügyes kis állványa, hat „állással”, amelyekbe belehelyezi a tölcsér alakú papírszűrőit, azokba teszi a Bio fairtrade „Bean There” kávéit – hat különböző félét, a dél-etiópiai Sidamo tartományból valótól egészen a Burundi Kayanzáig, aztán rátölti a forró vizet, s a szűrők alatti poharakba meglepő lassúsággal belecsöpög a kávé.
Hiába no, talán már említettem, kívül vagyunk az időn, magunk mögött hagytuk az anginás szorításokat.
Ezt a kávét szürcsölgették Rezeda Kázmérék, s közben társalogtak Günther Gandalffal – Conny kávézójában nincs egy árva Conny sem –, aki nagyon örült nekik, főleg, hogy magyarok, mert magyart olyan ritkán lát arrafelé, mint amilyen ritkán készít mondjuk egy jó köménymagos levest csurgatott tojással. És elmesélte Günther, hogy egyszer elment Németországba, vagyis hát, inkább visszament, mert talán kiderült az eddigiekből, Günther német származású, szóval visszament Németországba és megpróbált Hamburgban élni, de körülbelül harminckét percig bírta, így aztán visszatért az időn túlra, és megnyitotta ezt a kávézót. Aztán elmondta még Günther, hogy megemeli kalapját a magyarok és a magyarok miniszterelnöke előtt, s lássuk be, az ilyesmi jólesik az embernek.
Aztán, a beszélgetés ezen pontján Günther megmutatta Rezeda Kázméréknak a „sütőjét”.
Na most, manapság rengeteg szó esik energiatakarékosságról, éghajlatváltozásról, miegyébről, manapság minden hülye ezzel foglalatoskodik, a németek például bezárták az összes atomerőművüket, hogy ne szennyezzék tovább a környezetet, aztán előbb francia atomenergiát importáltak maguknak, végül pedig új és még újabb barnakőszénbányákat nyitottak, hogy azt elégetve jussanak mégis némi energiához, szóval mondom, nagy a forgalom a hülyeség sztrádáján, ezzel szemben Günther megoldotta a problémát, méghozzá tökéletesen.
Günther „sütője” egy üvegládika, amely teljesen zárt, s van szerelve rá egy tető, amelynek viszont tükör a belseje, amit mindig napirányba lehet forgatni, s így a teljesen zárt üvegládikába még további, összegyűjtött napfényt lehet irányítani.
Rezeda Kázmérék ottjártakor éppen 150 fok volt a ládika belsejében, s egy láboska, amelyben éppen főtt Günther ebédje, currys rizs zöldségekkel, miegyébbel. S a 150 elég hamar felszökött 180-ra, miután Günther utána állította a napnak a tükrös tetőt.
Megcsodálták Kázmérék az alkalmatosságot, aztán elköszöntek és elindultak. Aztán úgy négy kilométer múlva leszakadt a buszuknak nagyjából az egész alja, és akkor visszamentek Güntherhez, aki gyorsan „feltett” főni még néhány adag rizst és húst is „sütött” mellé, és Rezeda Kázmér olyan finomat olyan kicsike, aprócska, hőscincérnyi karbonlábnyomot maga után hagyva még nem evett.
Nem tudom, említettem-e már, hogy Günther kávézója az időn túl található. Hát, talán ezért…
