A kemény fedél még bírja a strapát, de a puha borító Vida Győző egyszerű, ám a könyvvel együtt kultikussá lett képeivel, illetve a Tolkien legfiatalabb fia, Christopher által rajzolt térképek a kötetek elején bizony megsínylették az évtizedek óta töretlen rajongásom. Frodó, Samu, Gandalf, Aragorn és a többi hős történetét ugyanis nem egyszer olvastam el, hanem tizen-huszonvalahányszor. És még sokszor el fogom olvasni halálomig, már csak a miheztartás végett is – mi is légyen az az úgynevezett irodalom. Olvastam általános iskolában a pad alatt (közoktatásbeli hányattatásaim során a rajzórát kivéve titokban az összes órán magyar és világirodalmat tanultam, még testnevelésórán is olvasni próbáltam indiánszökdelés közben, kevés sikerrel), olvastam az összes létező járművön, olvastam ülve, állva, fekve, és mindenhonnan elkéstem, és semmire nem tudtam figyelni, mert minden létező élethelyzetnél sokkal érdekesebb volt, hogy kijutnak-e Frodóék Gandalf nélkül Móriából, hogy legyőzik-e a vasudvardi orkokat a Fangorn-erdő entjei, hogy túléli-e a lovasvégi Éowyn úrnő és Trufa a csatát Minas Tirith falai alatt, Pelennor mezején, és hogy végül sikerül-e a Végzet Hegyének tüzébe beledobni az Egy Gyűrűt… Utólag is elnézést kérek mindenkitől Tolkien nevében, ő tehet az egészről, amiért letehetetlen könyvet írt. A fordítás ugyebár Göncz Árpádé, akiről mondanak manapság hideget-meleget, de hát a múlandóság már csak ilyen. Az örökkévalóság meg ilyen: