Gimli, a törp mesél így Legolasnak, a tündének a Helm Szurdok barlangjairól. Középfölde minden szólni tudó lénye (aki nem a Homályt szolgálja) természetesen kivétel nélkül ötcsillagos költővé válik, mihelyst szívének kedves tájakról kell szólnia. E nemes, lírai beszédmód ma már „fantasybbnak” hat, mint a járó és beszélő fák, az ősöreg Bombadil Toma, az óidőkre is emlékező Tündék, vagy a világ legmélyebb tárnáiból elősötétlő tűzdémon, a balrog.
A Gyűrűk Ura Tolkien versei nélkül nem lenne az, ami – korszakos költőnek mondani a mestert nyilván dőreség volna, ám figyelemre méltó, milyen tökéletes hatásuk van a költeményeknek a regényből kiragadva, szavalva, vagy dalszövegként is. Tandori Dezső csodás fordítását dicséri mindegyik, olvassunk bele Nimrodel dalába: „Éjt lát-e most, fényes napot? / Hol jár ma: rejtelem. / Mert Nimrodel szétszóratott / Hegyeken-völgyeken. // Szürkerévben tünde-hajó / Várt rá napokon át, / Állta a talajtornyozó / Hullámok rohamát”.
Egy boldog, párhuzamos világban, melyben tisztelik az emberi fantáziát, ilyen könyveket tilos megfilmesíteni.
A világ, amit Tolkien megteremtett, pontosan olyan, ahogyan minden egyes olvasó egyéni képzeletében, a velünk született (istenképmás-voltunkat bizonyító) benső képalkotás segítségével megjelenik. A határtalan emberi képzelőerőt holmi filmrendezők által jó pénzért kreált képekkel, a magunk fantáziáját a másokéval helyettesíteni pedig több, mint fölösleges: bűn. Hagyjuk magunkat és utódainkat szabadon képzelődni ilyen könyvek segítségével, és valamivel jobb hely lesz a világ.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!