Ha létezik is, rejtély, hogy csinálja… Jómagam 11–12 éves koromban merültem alá első ízben John Ronald Reuel Tolkien varázsvilágába – az első hazai kiadás (egy évvel születésem előtt jelentette meg a Gondolat Kiadó) három vastag kötete valamivel jobb állapotban volt addig szüleim könyvespolcán.
A kemény fedél még bírja a strapát, de a puha borító Vida Győző egyszerű, ám a könyvvel együtt kultikussá lett képeivel, illetve a Tolkien legfiatalabb fia, Christopher által rajzolt térképek a kötetek elején bizony megsínylették az évtizedek óta töretlen rajongásom. Frodó, Samu, Gandalf, Aragorn és a többi hős történetét ugyanis nem egyszer olvastam el, hanem tizen-huszonvalahányszor. És még sokszor el fogom olvasni halálomig, már csak a miheztartás végett is – mi is légyen az az úgynevezett irodalom. Olvastam általános iskolában a pad alatt (közoktatásbeli hányattatásaim során a rajzórát kivéve titokban az összes órán magyar és világirodalmat tanultam, még testnevelésórán is olvasni próbáltam indiánszökdelés közben, kevés sikerrel), olvastam az összes létező járművön, olvastam ülve, állva, fekve, és mindenhonnan elkéstem, és semmire nem tudtam figyelni, mert minden létező élethelyzetnél sokkal érdekesebb volt, hogy kijutnak-e Frodóék Gandalf nélkül Móriából, hogy legyőzik-e a vasudvardi orkokat a Fangorn-erdő entjei, hogy túléli-e a lovasvégi Éowyn úrnő és Trufa a csatát Minas Tirith falai alatt, Pelennor mezején, és hogy végül sikerül-e a Végzet Hegyének tüzébe beledobni az Egy Gyűrűt… Utólag is elnézést kérek mindenkitől Tolkien nevében, ő tehet az egészről, amiért letehetetlen könyvet írt. A fordítás ugyebár Göncz Árpádé, akiről mondanak manapság hideget-meleget, de hát a múlandóság már csak ilyen. Az örökkévalóság meg ilyen:
„S mikor fáklyát gyújtanak, s emberek járkálnak a homokos padlón visszhangzó boltozat alatt, drágakövek, kristályok, és kincset érő ércek telérjei csillognak a fényes falakban; és a fény áttetszik a gyöngyház színű márvány rétegein, áttetszik, mint Galadriel királynő eleven kezén. És fehér meg sáfránysárga meg hajnalpiros oszlopok, Legolas, mindenféle bodros és torz álomalakban; sokszínű padmalyról szöknek fel, hogy odafent találkozzanak a mennyezet csillogó gyámköveivel; és szárnyak, kötelek, függönyök, finomak, mint a megfagyott felhő; lándzsák, lobogók, fejjel lefelé csüngő paloták toronysisakjai! Képük mozdulatlan vizű tavak színén tükröződik; csillogó világ néz rád a tiszta üveggel fedett fekete tavakból […] És – plimm! – lehullik egy ezüst vízcsöpp, és az üveg körbe futó ráncai egyszerre az egész tornyot meghajlítják, és az úgy hajlong, mint a fű, mint a korall a víz alatti üregekben”.
