Rezeda Kázmér útja Szicíliába

Rezeda Kázmérék Szicíliába látogattak. Így alakult a társaság: utazott Belső-Szegedi Szemevilága Ilona, kinek nevét sokan áldották, mert visszaadta nekik látásukat. Aztán férje, Belső-Szegedi Szépész Fridrich, ki legalább oly népszerű volt a hölgyek körében, mint Gedeon bácsi, és majdnem biztos, hogy él valahol egy Salgováczné, aki neki is sütögetett túrós buktát.

Al Pacino A Keresztapa főszerepében. Fotó: Photo12 via AFP

A ház teraszáról a következő kilátás tárult a szemük elé: éppen szemben az Etna nyújtózott az ég felé, hallgatag kráterében rejtegetve az antik Római Birodalom megannyi titkát. Balra a tenger, jobbra pedig, a falu legmagasabb pontján a normannok hajdani vára.

Ilyesféle helyeken ülve, szikrázó reggeli napsütésben, könnyen támad az az illúziója az embernek, hogy mégis minden rendben van. Valószínű, hogy az egyszeri Lucius, a római polgár pontosan ugyanezt gondolta, nagyjából öt perccel a birodalom bukása előtt is. S persze a bukást sem úgy kell elképzelni, hogy 476-ban, egy teljesen felesleges kedden Odoaker letaszította a trónról az utolsó császárt, Romulus Augustulust, aztán odaszólt a tétova népnek, miszerint „helló, nép! Mától vége a Római Birodalomnak!” – nem, ez nem így szokott történni. Elhaldokolgat, elpusztulgat minden birodalom jó sokáig úgy, hogy a benne élők észre sem veszik. Ezért aztán, ha ma valaki azt mondja Helmutnak vagy Jeannak, hogy „helló, Helmut!, helló, Jean! A Nyugatnak hamarosan vége!”, akkor Helmut és Jean fölényes mosollyal utasítja vissza ezt a képtelen feltételezést, hát hogyan is lenne vége, most jövök a bevásárlóközpontból, bucira pakoltam a kosárkámat, este lesz az Eurovíziós Dalverseny döntője, nagyon szurkolok a transzgender versenyzőnek, jövő héten lecserélem az autót is villanyosautóra, minden stimmel.

És nem is sejtik, hogy éppen arról a végről beszélnek. Ali pedig összebütyköli a bombát és felesküszik… Ilyesféle gondolatok bántották Rezeda Kázmért a teraszon, az Etnával szemben, aztán körbeülték az asztalt és reggelihez láttak. Egyszerű, szegényes, puritán reggeli volt az. Kicsike prosciutto con melone, friss péksütemények a közeli pékségből, kevéske narancslekvár, némi sajt, tálkányi eper és pezsgő. S csak Rezeda Kázmér vette észre, hogy Catulus, Cluvia, Hippia, no meg Ádám és Lucifer kidugja fejét az Etna kráteréből, s végignézve a kompánián, ezt suttogják feléjük:

Bolond világ volt hajdanában: / Rém járt fel a hősek agyában, / Szentnek hivék, mit kacagunk ma, / S egy-két ily őrült ha akadna, / Cirkuszainkban épen elkel, / Nekünk látvány, a vadnak étel. / – Örűljünk, okosabb világ van, / Örűljünk, hogy mi élünk abban.

Kósza látomás volt csupán, és különben is, indulni kellett. Savoca volt az első úti cél, ott is a Bar Vitelli. Naná, hogy az is A Keresztapa végett. Mert hogy ott pillantja meg Michael Apollonia Vitellit, akit aztán feleségül vesz, s akit aztán felrobbantanak. S amikor megkérdezi, a kocsma teraszán ülve, hogy ki ez a nő, a kocsmáros szó nélkül bemegy, aztán kijön egy puskával. Merthogy Apollonia az ő lánya…

Szóval beültek a Bar Vitellibe, némi várakozás után, mert hát másoknak is eszébe jutott beülni oda, a világ minden részéről, ezt hívják ugye tömegturizmusnak, ami a globális világ egyik fontos és nélkülözhetetlen mellékterméke. Ma már mindenki megy mindenhová mindennel. Míg régen a repülés előkelő, középosztálybéli passzió volt, elegáns repterekkel, kényelmes ülésekkel a gépmadarakon, addig ma mindegyik reptér úgy néz ki, mint a Keleti restije 1970-ben, a repülőkbe pedig lassan annyi ülést fognak bezsúfolni, hogy a lábaidat a nyakadba kell kanyarítanod, ha el akarsz férni. S míg hajdan elegáns, gyönyörű stewardessek hozták kívánság szerint az italokat, addig ma már kevésbé elegáns és sokkal kevésbé gyönyörű stewardessek és stewardok közlik veled, hogy mit ihatsz mennyiért, de nyugi, van lehetőség bankkártyás fizetésre is. S a világtömeg megérkezik aztán a „közkedvelt helyekre”, így Velence élhetetlen lett, a Kanári-szigetek lakói pedig tüntetnek, hogy oda most már ne menjen senki sem, mert meg fognak bolondulni. S ettől persze nem fog változni semmi sem, a világtömeg továbbra is jönni-menni fog, vagy inkább csapódni ide-oda, mint kádban a víz földrengés idején, kiloccsan, szétterül, befolyik mindenüvé, s végül úgyis történni fog valami, ami majd véget vet ennek is…

De a világtömeg egy jelentős része most még ott gyűrődött a Bar Vitelli előtt, így Rezedáék vártak, míg beülhettek inni egy valamit, s közben Kázmér azon töprengett, mennyivel jobb lenne ugyanez világtömeg nélkül. Vagyis igazságtalan módon önmagát és kompániáját kívül helyezte a világtömegen, sőt, egyenesen a világtömeg fölé helyezte, ami lássuk be, nem szép dolog, még akkor sem, ha jogos…

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.

Babits is így kezdte. S persze a vége mindig a Húsvét előtt és A gazda bekeríti házát. Jól van ez így. Talán. El is siettek onnét hamar, hogy aztán sétáljanak egyet Taorminában. Taorminában Csontváry is sétált, talán már a szilvája is elfogyott addigra, aztán leült a görög színház romjai előtt, s nekilátott. 

Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb Napút festménye. A 20 m2-es festmény, amikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében. Az utca tele volt: il maestro, ungherese trovasto, nostro autico, theatro gocco. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani.

Ez is így van jól. De ami még ennél is fontosabb, az ez: 

Az európai embert a hosszú tél türelmetlenné teszi, a természettől eltereli és betereli, mint a juhnyáját az akolba: a füstös kávéházakba, ahonnan tavasszal kikerül sápadtam, mint a pincei palánta. Ezzel az emberrel tessék a természetről, az Istenről másvilági gyönyörűségekről beszélni.

Ezt is Csontváry írta. Vajon mit írna szegény ma, látva a globális világtömeget… S persze Csontváryval szöges ellentétben van Karinthy, aki szerint „a kávéházban az a jó, hogy az ember nincs otthon, és még sincs levegőn”, na tessék, milyen nehéz eligazodni a világban. 

Taormina ettől függetlenül csoda. Különösen a históriája, ami azért is fontos, mert a világtömegnek éppen históriája nincsen, se múltja, se jövője, csupán szánalmas, ostoba, földhözragadt jelene. Taormina históriája meglehetősen fordulatos, talán ezért is érezzük benne olyan otthonosan magunkat mi, magyarok. Már a város alapítása is egy tömeggyilkossághoz kapcsolódik, a naxosi mészárláshoz, ugyanis éppen annak túlélői alapították Taorminát. Amely aztán az első pun háború idején Róma szövetségese lett, hogy aztán a második pun háború alatt Róma vazallusa legyen – így megy ez többnyire. Néhány évszázaddal később aztán az arabok hódításait szenvedte meg a város – ugyan melyik európai város, ország, nemzet, nép nem szenvedte meg az arabok és a muszlimok hódításait az elmúlt ezer–ezerkétszáz évben? S a mai muszlim hódítást is egyre kevesebben tudják elkerülni...

Az arabok után meg jött I. Roger, s lett a város normann birtok. Majd egymás után jöttek a keresztények és az arabok, hol ez, hol az volt az úr, aztán megérkezett a szicíliai vecsernye (azért se mesélek róla, tessék utánanézni!) és Taormina az Aragóniai-ház pártján állt, s ebben elég állhatatosnak bizonyult, ugyanis majd négyszáz évvel később, a messinai lázadás alatt a város ismét a spanyolok oldalán maradt. Így befutottak a Napkirály francia csapatai, és elfoglalták a várost. S aztán alig kétszáz évet kellett várniuk Garibaldira és az olasz egységre – hát így.

Ilyen históriával könnyű bölcsnek lenni és szépen öregedni. A főutcán tett séta és nagyjából egy tucat szicíliai asztalterítő megvásárlása után (tényleg szépek a szicíliai asztalterítők, csak Rezedáéknál nem volt ennyi asztal) a kompánia visszatért Forza d’Agróba, hogy beüljenek vacsorálni az Il Padrinóba. A doktor úr pedig úgy határozott, ne húzzák az időt feleslegesen a válogatással, kóstoljanak meg mindent, kérjenek egy menüt, az jó lesz.

Jó lett. Kezdetét vette egy szicíliai vecsernye. Mutatom az ételsort, melyet kihoztak azon az estén, letettek az asztalra, s amit állítólag meg kellett volna enni. Az előételek így néztek ki: Insalata di polipo (polipsaláta); Insalata alalunga (alalunga saláta?); alici marinate (pácolt szardella); spada marinato (pácolt kardhal); salmone affumicato (füstölt lazac); bresaola di tonno (tonhal bresaola?); coctail de gamberi (rákkoktél); cozze gratinate (gratin kagyló); polipo alla luciana (Luciana polip); caponata di pesce spada (valami kardhalban?); parmigiana di pesce spada (parmigiana kardhal?); arancini tonno, pistacchio e mozzarella (narancsos tonhal pisztáciával és mozzarellával); zucchine di tonno (cukkinis tonhal); frittura gamberetti (sült garnélarák).

Így. Szeretnék emlékeztetni mindenkit: ezek az előételek voltak. A falatkák. A kedvcsinálók. Rezeda Kázmér megkóstolta az összeset, aztán megnyitotta a gallérját, halkan és kétségbeesetten pihegett. S akkor befutottak a „primi platti-k”: risotto pescatora (tengeri rizottó); maccheroni spada e finocchietto selvatico (kardhal makarónival és édesköményes lingvinivel); linguini cozze e vongolé (kagylós lingvini).

Rezeda Kázmér halkan megjegyezte magában, hogy édesköményes kardhallal ki lehetne húzni egy lakatlan szigeten is, vagy egy sarkkörön túli börtönben, kár, hogy most és itt, éppen a festői Szicíliában fogja megölni őt a derék délolaszok ezen leleménye, mert lássuk be, ennyit egész egyszerűen nem lehet enni. És akkor megérkeztek a „secondi platti-k”: spigola (tengeri sügér); involtini di pesce spada (kardhaltekercs); totano arrosto (?); gamberoni arrasto (sült garnélarák);  merluzzo gratinato (tőkehal roston). 

Rezeda Kázmérban még pislákolt az élet, de papra s végrendeletre gondolt. S akkor kihozták a desszerteket: sorbetto limone (citrom sorbé); dolcini della casa (a ház sütije); frutta (gyümölcs); liquori della casa (házi likőrök); caffe (kávé).

Hát így esett Forza d’Agróban a híres vacsora. 

Rezeda Kázmér azóta is úgy tartja, ha nincs néhány palack a Principe di Corleone syrah-ból, akkor ezt az estét senki nem éli túl. S az is kikristályosodott benne, hogy lakatlan szigetre vagy sarkkörön túli börtönbe kerülés esetén még az édesköményes kardhalnál is fontosabb néhány göngyöleg ebből a borból. De a legfontosabb, hogy legyenek barátok. Úgy el lehet hinni néhány kivételes pillanatra, hogy mégis minden rendben van ezen a világon.