Rezeda Kázmér már az Adrián herkentyűzik, halazik

Az olvadt friss vaj, fokhagyma s a csili legszívesebben a tengeri herkentyűket fogadja magába, s olyan céda lesz ilyenkor, hogy mindegy neki, mit fogad be: kagylót, tintahalat vagy polipot.

Forrás: Pexels

– Hol is hagytuk el? – kérdezte önmagától Rezeda Kázmér, miközben a szomszéd házikóban dolgozó, takarító, tiszta ágyneműt húzó távol-keleti hölgyet figyelte. Mindez Horvátországban történt, az Adrián, pontosabban Pag szigetén, lent a parton, hajnali fél hétkor, amikor még mindenki aludt, de Rezeda Kázmér már túl volt az első nagy sétáján, ugyanis őfelségét, I. Dombszeri Szürke Aurórát, vagyis Arcsit kellett vinni hat óra tájban dolgát végezni. S míg Rezeda Kázmér a család fejének, Arcsinak, a weimari vizslának piszkát szedegette kis nejlonnal, eszébe jutott a vicc, miszerint egy tyúk és egy kutya beszélgetnek az udvaron, s a tyúk megkérdezi:

– Téged hogyhogy nem vágnak le?

– Hm… Én sem tudom pontosan. De talán kell nekik valamire a szarom, mert állandóan azt gyűjtögetik…

A szomszéd háznál dolgozó távol-keleti hölgyhöz hamarosan csatlakozott még egy hölgy, szintén távol-keleti – talán filippínók lehettek vagy vietnamiak, sajnos Rezeda Kázmér ezt nem tudta pontosan megmondani – , majd csatlakozott két úr is, akik a medence tisztítással voltak megbízva, s talán nem fogják elhinni, pedig igaz: azok ketten is távol-keletiek voltak.

– Na, tessék… – gondolta magában Rezeda Kázmér – , tessék, hát itt is. Európában szépen lassan elfogynak a munkáskezek. S miért is ne fogynának el?

Gyereket már senki sem akar lassan vállalni, viszont mindenki diplomás. A leghülyébb, a legképességtelenebb is elvégez valami himi-humi egyetemet vagy főiskolát, könyvtár-ruhatár szakot, ahogy a mi időnkben mondogattuk… Ágyat húzni, takarítani, vécét meg medencét pucolni pedig már senki nem akar. A Nyugat erre találta ki az ellenőrzés nélküli, korlátlan migrációt, a Willkommenskulturt, s beengedett boldog-boldogtalant – most pedig meg lehet nézni, hogy néznek ki.

De lehet ezt így is: határozott időre, ellenőrzés után, munkaszerződéssel, és nem afgánt, hanem filippínót vagy vietnámit – Uram bocsá’, oroszt vagy fehéroroszt! Aki dolgozik, és nem akar bombát rakni a feneked alá, továbbá meg sem késel, és nem erőszakolja meg a lányodat. Így is lehet… De talán el kellene ide hozni otthonról az összes hülye Pétert, Lacit, Ferit, szörnyülködjenek kicsit itt is a vendégmunkások miatt.

– De azt hiszem, kissé elkalandoztam… – vallotta be magának Rezeda Kázmér, aki valójában csak a tengerről és a vaj, a csili meg a friss petrezselyem szentháromságáról akart értekezni.

Különösen érdekes ez a vaj dolog… Amikor én még kissrác voltam, reggeltől estig a margarint reklámozták, hogy az – szemben a vajjal – milyen nagyon egészséges. Aztán eltelt néhány évtized, és mintha mi sem történt volna, úgy kezdték reklámozni a vajat, hogy az – szemben a margarinnal – milyen nagyon egészséges. Hát, én a margarin apoteózisa idején is maradtam a vajnál, s most már végképp nincs miért változtatnom ezen 

– morfondírozott Rezeda Kázmér, s azon kapta magát, hogy megint a tengert nézi, melyből épp kiemelkedett a nap.

Na most, itt van ez a szentháromság, a vaj-csili-friss petrezselyem szentháromsága, amihez mellékalakként szívesen kapcsolódik a fokhagyma.

Ha ezek a földi csodák így, együtt állnak, szinte bármit beléjük lehet vetni, s a végeredmény lenyűgöző lesz.

Rezeda Kázmér gyakorolta is a beléjük vetést.

Ami, ugye, úgy néz ki, hogy először a vajat (lehet, hogy holnapra megint egészségtelennek nyilvánítják, de te ne törődj vele!) megolvasztod, s vékony karikára vágott fokhagymát pirítasz benne, de nem olyan égett-aszalt-szottyadtra, ahogy azt Laci bácsi szerette az ő hajdani tévékonyhájában, ahol a túrós rétes receptje is úgy kezdődött, miszerint „piríts le zsírjára jó sok szalonnát”, nem, ez most egy másik iskola, vajon halványra kell pirítani a fokhagymát, s ha megvan, vess beléje szintúgy karikára vágott friss csilit, s ha az is megpuhult kissé, jöhet a fantázia:

Reggeli esetén üthetsz rá tojásokat – ebben az esetben érdemes a felaprított petrezselymet is megpárolni előtte kissé a vajban.

Szerényi Gábor rajza 

Ha nem reggeliről beszélünk, mehet a csilis-fokhagymás vajba például gomba, bármiféle: csiperke, abból akár barna, s haladva a komolyabb dolgok irányába például laska, vegyes erdei gombák, rókagomba, s akkor felérve a csúcsra, lehet az vargánya, de akkor suttogni kell, s az első falathoz behunyni a szemet…

A petrezselymet ez esetben érdemesebb a legvégén rászórni, s hagyni szinte nyersen.

Ha pedig húsos vagy inkább, hát javallott a szűzérmét szép, vastag szeletekre vágva megsütni ezen a pompás, érzéki alátéten, de úgy, hogy enyhén rozé maradjon a közepe, a végeredmény maga lesz a csoda. A petrezselyem ebben az esetben szabadon választott, lehet előre párolni a vajban, vagy a végére hagyni szinte nyersen.

Amúgy pedig az egész hóbelevancot rá lehet tenni tésztára is feltétnek, csak így, ahogy van, nem kell bele semmi, s úgy is nagyon finom, frissen, forrón, azonnal fogyasztva, nagy szemű tengeri sóval s vegyes tarkaborssal szórva.

De lássuk be: az olvadt friss vaj, fokhagyma s a csili legszívesebben a tengeri herkentyűket fogadja magába, kitárulkozva, szemérmetlenül, s olyan céda lesz ilyenkor, hogy mindegy neki, mit kell befogadnia: kagylót, tintahalat, polipot, mindezt vegyesen, orgiásan, netán valamiféle tengeri apróhalat vagy tengeri nemes halat, aranydurbincsot (orada, ha már Horvátországban vagyunk, ugye), farkassügért (brancin), Szent Péter-halat (kovac, csak éppen a c betűn van egy kalap, amit Rezeda Kázmér nem talált meg a klaviatúrán), ördöghalat (grdobina) – az külön jóleső és izgalmas, így, egymás után a Szent Péter-hal és az ördöghal – , no és persze szardíniát.

A petrezselyemhalak esetében is szabadon választott, párolt vagy nyers, ízlés dolga, de akár így, akár úgy, nem hagyható ki.

Rezeda Kázmér összeszedelőzködött.

Dombszeri Szürke Aurórát, vagyis Arcsit ráhagyta ébredező asszonyára, s elindult felkeresni a piacot, hogy szert tegyen valamiféle halra, vajra, csilire és petrezselyemre; fokhagymát vittek magukkal, így arra nem volt gondja.

– Főzni fogok ma – suttogta Rezeda Kázmér, igenis áhítatosan, mert meg volt róla győződve, hogy a főzésnek legalább akkora szerepe volt az állatvilágból történő kiemelkedésben, mint a munkának. Amit mi sem bizonyít jobban, minthogy kik nem főznek vagy hogy kik főznek rettenetesen. Na ugye…

S mire a nap készült megmártózni a tengerben, s „a lenyugodni készülő nap égő vörös sugarai bíborpalástot borítottak az elcsöndesedő természet vállára”, vagy csak alkonyodott, Rezeda Kázmér olyan, de olyan vacsorát tett az asztalra, hogy még I. Dombszeri Szürke Auróra, vagyis Arcsi is halk vinnyogásba kezdett, pedig ő csak az illatokhoz jutott hozzá.

Az asszony pedig kedvesen, elégedetten, megengedően nézett rá, s ilyenkor meglágyult a világ.

Mondom: alkonyodott… (Vége)

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)