Tengeri herkentyűk és Adria 1.

Nézni a tenger pusztaságot épp olyan, mint a hullámokat.

Nézni a tengert, legalább egy évben egyszer, az bizony szükségszerű.

– Persze ez azon népek tagjaira lehet igaz, akiknek nincsen tengerük – tette mindjárt hozzá Rezeda Kázmér –, de ebben sem vagyok teljesen biztos. Egyszer olvastam valahol, hogy a legcsodálatosabb táj is csak annak válik „tájjá”, aki messziről érkezvén megáll, körülnéz, belefeledkezik, rácsodálkozik s gyönyörködik. Aki benne él a tájban, annak az nem „táj” s nem panoráma, hanem a mindennapi élet kerete. Lehet, hogy így van. Akkor viszont például az Adria mellett élő derék, jó horvátoknak ez nem „táj”, ők így sóhajtanak fel: „Nézni kell a pusztát, legalább egy évben egyszer, az bizony szükségszerű.” S ezt akkor mondják, amikor megállnak a Hortobágy szélén, s körülnéznek, belefeledkeznek, rácsodálkoznak s gyönyörködnek. S ha van ilyen, akkor fogalmuk sincs arról, hogy például a mongoloknak is van tenger szavuk, így, ahogy mi, magyarok mondjuk, hogy „tenger”, csak náluk a puszta végtelenségét jelenti. S akkor meg is érkeztünk jó Arany Jánosunkhoz, aki így ír a Toldi előhangjában:

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

– Na most mondd… Tenger pusztaság…

Aztán nem gondolkodott tovább Rezeda Kázmér felesleges dolgokról, csak nézte a tengert, amelybe készült megmártózni a nap. S akkor aztán mindjárt eszébe jutottak további felesleges dolgok – nem hiába volt kedvence a Pendragon legenda ikonikus mondata, miszerint: „Bátki János vagyok Budapestről, a felesleges tudományok doktora.” Mert lám, most ezen járt az esze.

Szerényi Gábor rajza 

Olvastam valahol, hogy amikor Babits volt a Baumgarten-díj kurátora, mindenféle ifjú titán küldte el neki zsengéit, s a Poeta Doctus lelkiismeretesen el is olvasta az összeset. Történt egyszer, hogy ezekből az ifjú titánokból egy különlegesen tehetségtelen példány meglepte a mestert a novellájával, ami valahogy így kezdődött: „A lenyugodni készülő nap égő vörös sugarai bíborpalástot borítottak az elcsöndesedő természet vállára.” Babits vagy háromszor elolvasta a mondatot, majd vastag ceruzát vett a kezébe, az egészet áthúzta, és odaírta föléje: „Alkonyodott.”

Nézte Rezeda Kázmér a napot, amely készült megmártózni az Adriában, s nem nagyon tudta eldönteni, hogy akkor most a lenyugodni készülő nap égő vörös sugarai bíborpalástot borítanak az elcsöndesedő természet vállára vagy csak alkonyodik.

Végül meggyőzte magát, hogy csak alkonyodik.

S igazából a Balázsolás, a Húsvét előtt, A gazda bekeríti házát s a Gólyakalifa iránti mély tisztelet győzte meg erről az egyszerű igazságról. S erről meg az jutott eszébe, hogy József Attila egyszer haragra gerjedt az idősebb mester iránt, s mint afféle ifjú titán, rossz, buta, igazságtalan és becstelen verset írt neki – ezt:

Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester.
Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,
kinek nem álma pálmaháza.

Pálmáját öntözzék ebek,
álljon közibük ő is.
Kertésszen őszi kerteket,
hol megtrágyázzák őt is.
És orrát vájván, mint a vermet,
csak higyje azt, hogy elmerengett.

Mit koslat ködgyűrűk körül
szárnyaska szamarával,
ha nem vivódik emberül
a népek nyomorával!
S a poshadt ködöket habossá,
ha nem habarja viharossá!

Ha nem bú, nem baj őneki,
hogy oszladozó felhő
ez édes nép, mert szétszedi
az úri szél, a dörgő.
Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
tapogatódzó ökörnyállal!...

Kóró a lelke, űl azon
kis varasbéka ékül;
vartyog s míg zizzen a haszon,
vénebb békákkal békül.
Ha hitted messziről smaragdnak,
csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

…Olcsón adódott el, hiszen
szerény, akár a kórság.
Adjuk rá néki iziben
ezt a jószagú rózsát.
‘sz künn azért zúg nemes viharja,
mert benn a hasikát csikarja.

Istenem, mennyire ócska, mennyire talmi, mennyire kommunista, olyan éppen, mint egy mai vezércikk a „haladó” sajtóban. Igen ám, csak hogy József Attila mégis csak zseni volt, úgyhogy megírta bocsánatkérésként ezt is Babitsnak:

Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.
 

Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.

Igy volt?
Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.

Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.

Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.

Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja,
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?

S ha már szólok, hát elmesélem, -
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

Azért ez szép. Következésképpen a mai haladó sajtó és a Péterek ilyesféle dolgokat soha nem fognak leírni. Nincsen hozzá se szívük, se lelkük, se eszük, se tisztességük. S persze milyen érdekes, hogy aztán József Attila is megírta a maga levelét Babitsnak, ahogy Ady is a magáét Tiszának, de hát Istenem, micsoda különbség! Tessék, itt van Attilánk levele:

Igen tisztelt Uram!

Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát – szinte a költői szemérem maradványa nélkül – a következőképpen vélem előadhatónak.

Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-jével ez megszűnt. Feleségem házimunkák fejében rokonoknál ebédelt. Ez már kínossá vált.

»Jövedelmem« ez évben tizenöt pengőt tett ki. Ezt az összeget – mint a kávét – az I. G. É.-től kaptam.

Majdnem minden holmink – beleértve az ágyneműt is! – zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Ma kaptam négy havi áramfogyasztásról szóló p. 19,35-t kitevő egyesített számlát, amelyet hétfőig – ma szombat van – ki kellene fizetnem, különben nem kapok világítást.

Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.

Nem takart seb kell, hanem festett vérzés – mondhatnám, hogy száraz kenyérhéjon rágódunk. Az igazság az, hogy pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.

Megszoktam. Hogy miért ezt a pillanatot választom ki, hogy a kissé keserű pohár után nyúljak? Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. – És így tovább.

Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is.

Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.

József Attila

1933. január 28.

Ennek azért van mélysége, van tartalma, ami őszinte. Ady Tiszához írt pénzkérő levelében ilyen nem volt, csak a teljes, becstelen önfeladás és végtelenül aljas cinizmus. S végül ez a világ két ellentétes pólusa, mivel zsenik voltak, a végtelenben találkoztak, mint Karinthy párhuzamosai. Így találkoztak ők, a Poeta Doctus és a „proletárköltő”:

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: „Én vagyok az Új!” – feleld:
„A Régi jobb volt” – Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
kép égetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.

Ezt Babits írta A gazda bekeríti házát című remekében. Attilánk pedig így búcsúzik, amikor rájön, mit is jelent valójában az az „új”, amiben hitt, s aminek nevében „éveire mesternek” titulálta a nála bölcsebbet, okosabbat:

Csak vigasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Aztán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen olcsó, mi drága
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha bámul reád a gyerek
s nagy lenne, melléd, mert szeret,
utalj példára – az a kár,
hogy ne magadra, te szamár,
hanem a ravasz csecsemőre:
sir-ri, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

Ezzel a két verssel kellene kezdeni mindent ebben a mai, riasztó ürességben és szellemtelenségben, amit Nyugatnak hívnak. De félek, már késő.

– Azt hiszem, kissé elkalandoztam – vallotta be magának Rezeda Kázmér, aki valójában csak a tengerről és a vaj–chili–friss petrezselyem szentháromságáról akart értekezni.

S előtte talán még annyit jegyeznék meg, hogy a „Magad emésztő” bocsánatkérést 1933-ban írta. S az 1934-ben írt Eszméletben feltűnnek az itt leírt sorok. Ugye, milyen érdekes?

(Folytatjuk)

A borítókép Szerényi Gábor rajza