Libák lenge öltözetben: vihart keltett a Lúdas Matyi Kádár-kori feldolgozása

A Lúdas Matyi egykori bemutatója a Tolcsvay–Bródy szerzőpáros feldolgozásában többet elmondott a kései Kádár-rendszerről, mint Fazekas Mihály eredeti elbeszélő költeményéről. Maros Gábor címszereplő időzavara emlékezetes maradt a Romhányi László rendezésében bemutatott műben, amely a főbb szerepekben Sáfár Anikót, Dózsa Lászlót és Bencze Ferencet is felvonultatta.

A Ludas Matyi hetilap 1984-ben így illusztrálta az előadást. A rajzokat a szerző engedélyével közöljük újra. Forrás: Krenner István rajza

Időzavarban a címszereplő  

Kezdetben Maros Gábor játszotta a címszerepet, illetve aznap csak játszotta volna, ugyanis ugyanekkor az Operettszínházban, ahol egyébként főállásban dolgozott, is akadt elfoglaltsága. Eredetileg 19 órakor kellett volna színre lépnie, csakhogy nem igazán keltek el aznap estére a jegyek, ezért délutánra tették át az előadást. Ám ez egyáltalán nem volt jó Maros számára, mivel az Operettszínházban aznap délelőtt egy főpróbán, illetve később egy előadáson is játszania kellett. Utóbbi esetben a november 7-i („nagy októberi”) ünnepség részeként mutatták be a Hol a színpad? című előadást a Fővárosi Tanács és a Művelődési Minisztérium felsővezetésének és dolgozóinak. Az utóbbiról több mint bűn lett volna hiányoznia.

Maros a főpróbán fél kettőkor tudta meg, hogy szerepelnie kell Matyiként. Elrohant az Almássy Téri Szabadidőközpontba, de csak délután négyig ért rá, hiszen utána játszania kellett az Operettben is. Ennek ellenére elkezdték a Lúdas Matyit. Elméletileg két részben adták volna elő a művet, de így a szünet közbeiktatása nélkül próbálták megoldani az egészet. Ráadásul a televízió is kint volt az eseményen. Csakhogy 15 óra 25 perckor az előadás félbeszakadt, mert Maros Gábornak távoznia kellett. Romhányi az előadás előtt azzal harangozta be a művet, hogy majd a darab során egy helyettes Matyival fogják befejezni az így már végképp rendkívül színessé vált alkotást.

Krenner István rajza

Talán manapság érdekes lehet: már 1983-ban sem aratott osztatlan sikert, hogy Maros éppen olyan elfoglaltságokra hivatkozva nem fejezte be Döbrögi módszeres színpadi „megverését”, amelyek azt sugalmazták, hogy a pártérdekek a legfontosabbak. Pintér István, a Népszabadság és a Képes Sport újságírója a Népszabadság egy cikkében kifejtette: 

Maros Gábor operettszínházbeli előadóestje, mivelhogy az ilyen történelmi események évfordulóját másképp szokták megülni, tehát a színművész – e tekintetben enyhén szólva –, eltért a tényektől. A »felső vezetés« vajmi kevés befolyást gyakorol közvetlenül a színész életére, előmenetelére. Mégsem a Jászai Mari téren vagy a Kossuth Lajos téren keresendő még közvetve sem a felelősség azért, ha egy színész olyan helyzetbe hozza vagy hagyja hozni magát, hogy selejtet produkál a színpadon, majd faképnél hagyja a közönséget.

Maros Gábor megszakított negyvenperces alakítását külön „díjazta” a Ludas Matyi szerkesztősége is, a szokásos Döbrögi-díjak közül megszavazott számára egyet. Nyilván nem volt túl szerencsés a történet, de mindez már kezdet-kezdetén ráirányította a figyelmet az előadásra, amely reklámszempontból sem lehetett utolsó kérdés, hiszen a Nemzeti Színkör korabeli piaci vállalkozás volt.

Fedetlen keblek 

Matyit a későbbi előadásokon, a 18 éven felülieknek szánt változatban is Karsai István és olykor Salinger Gábor alakította. Az érdekes interpretációban Matyinak volt egy szerelme is, Ilus – akadt olyan kritikus, aki epésen megjegyezte, hogy valószínűleg Kukorica Jancsitól kérte kölcsön a rendező –, akit Sáfár Anikó vitt színpadra. Döbrögit Dózsa László formálta meg, az ispán figuráját Bencze Ferencre osztotta Romhányi. Abban a kritikusok többsége is egyetértett, hogy a színészek kitűnően játszották a szerepeiket. Ellenben a fedetlen keblű hölgyek megjelenése a színpadon és a vetkőzés megítélése igencsak érdekes megjegyzéseket szült. Ráadásul nemcsak ezzel a darabbal, hanem más művekkel is megjelent a Nemzeti Színkör Budapesten kívül is. Mindez alkalmat kínált a kritikusoknak a darab szétszedésére.

1984 tavaszán Kecskeméten táncoltak a ledér „libák”, szigorúan csak a felnőtteknek. Borzák Tibor újságíró egyáltalán nem volt elégedett a látottakkal: 

Úgy kezdődött, mint egy éjszakai lokál műsora. Sejtelmes világítás, Santana andalító zenéje, s öt vonagló hölgy. Egy pillanat alatt lekerült róluk a fölösleges lepel, s ott álltak félpucéran. Aztán eltűntek a függöny mögött. Diszkózene szólt, táncos lányok érkeztek. Kár, hogy nem tudtak táncolni, nagy kár. […] a darab szövegébe bele-belecsempésztek némi nemiségre utaló mondatokat, gesztusokat. Sőt, olcsó poénokat is: »Matyi fiam, te olyan lusta vagy, hogy még Jancsóéknak sem kellenél csoportos szereplőnek!« […] De mindig félbeszakították a cselekményt a belibbenő ruhanélküli, tollboás sztriptíz görlök. Ők voltak a libák, a vásáron. Lejöttek a nézőtérre – az első sorokban ülők örömére? –, s ott árulták őket, párjukat két ezüstért: »Aki nem vesz, ne babrálja!« Hogyan is babrálhatták volna a portékákat a tizenötödik sorból? Libák voltak a javából, megfosztott tollazatúak, sőt elhízott jószágok. Csak Döbröginek kellettek. 

Borzák azért kénytelen volt elismerni, hogy a közönségnek tetszettek a látottak… 

Ugyanezen év nyarán Pécsett láthatták a művet. Barlahidai Andrea a Dunántúli Naplóban értékelte az előadást. A görlök szerepeltetését nem tartotta lényegesnek, a darab mondanivalóját annál inkább. „Vérbő vásári mulatságot” és nagyszerű zenét látott, hallott a színpadon. „Színvonalas volt Tolcsvay Béla (krónikás), Salinger Gábor (Matyi) és Sáfár Anikó (Ilus) énekprodukciója, a színészi játékban Dózsa László (Döbrögi) és Bencze Ferenc (a hatalmat kiszolgáló ispán) emelkedett ki. A negatívumok közé sorolandó, hogy többször alkalmaztak olcsó, triviális poénokat, amelyek nélkül szellemesebb lett volna az előadás” – összegzett az újságíró. Kádár Péter tatabányai író, újságíró, a helyi sportcsarnokban látta a darabot. Barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy el volt ragadtatva a zenés műtől. Nem csak a lányok és a meztelenség nyílt megjelenítése taszította. 

Nem volt teljesen véletlen, hogy Romhányi meztelen hölgyekkel csábította a közönséget a színházba. Tudatos aktuálpolitikát is nyújtott, miközben számított a bevételre is. Kádár ezt az összefüggést nagyon is jól értette. „Bródyt és Tolcsvayt egyaránt kiváló zenésznek és műfajában jó szerzőnek tartom. Ők bizonyára szőrmentén elégedettek azzal a zenével is, melyet nevükkel fémjeleznek. De az egyetlen, egy álpolitikus, mindenáron aktualitásra vágyó, azt erőszakoltság árán is megvalósító betétdalon kívül (mely arról szólt, mennyi lenne Lúdas Matyinak dolga, ha most élne) nem volt egy olyan zeneszám, mely megmaradt volna az ember fülében. Lehet, hogy akkor hibáztam, mikor a szünetben nyüzsgő görlöktől nem vásároltam egy Lúdas Matyi-nagylemezt? Mert tisztes bevétel érdekében az is kapható volt. […] A bemutatót valamelyik felettes, és arra hivatott szerv engedélyezte. Engedélyezte azt is, hogy a kulturális táplálék ürügyén egy megtévesztő együttesnév és klasszikus téma védelme alatt, giccset, felébe harmadába összelapátolt, lazán összefércelt történetecskét adjanak. Melyben semmire sem szolgáló fényeffektusok szolgálták a látványt. Mely ripacskodásában addig ment, hogy az időszerű »közéleti vicceket« Tatabányára alkalmazva interpretálták.”

Konklúziójában úgy érezte, ez az egész már olyan rossz volt, hogy ne is változtassanak rajta, nehogy a szomszédos települések lemaradjanak róla. Szenvedjenek csak ők is.

 

Nem örültek az elvtársak

Halmágyi Miklós újságíró bár csak a gyermekeknek szánt változatot tekintette meg, de azért volt véleménye a másikról is. Szerinte nem volt olyan irodalmi mű, amelynek színpadi újragondolása, fel- vagy átdolgozása „osztatlan sikert” aratott volna, ráadásul a Lúdas Matyi ezen változatát erotikával fűszerezték, és anyagi sikert is hozott. Így aztán volt miért utálni azoknak, akik csak a hivatalos, rendes bejáratott útvonalon tudták elfogadni a sikert. Ez az előadás attól a legmesszebb helyezkedett el. Mégis többszáz előadást megélt. Természetesen a hatalmon lévő kommunista elit nem volt elragadtatva nemcsak a Lúdas Matyitól, hanem a Nemzeti Színkör más programjaitól sem.

A Budapesti Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának művelődési főosztálya 1984 májusában készített egy dokumentumot, amely a Magyar Színkör Színházi Kisszövetkezet felügyeleti vizsgálatával foglalkozott. Megállapították, hogy a színkör nem minden vállalását teljesítette. Bár a Romhányi László vezette színház megígérte, egyáltalán nem szerepeltek új szovjet drámák a műsorprogramjukban. Véleményük szerint „A művészi következetességnek azonban teljes hiányát mutatja Lúdas Matyi című produkciójuk. Fazekas Mihály elbeszélő költeményének Balogh István múltszázadi színidirektor által színpadra alkalmazott veretes változatát Tolcsvay László és Bródy János zenésítették meg, a magyar beatkorszak fénykorának stílusában, maira. A szerzők a századokat átívelő sorai még győzték stílusérzékkel, invencióval. A rendező Romhányi azonban a színrevitelben discozenét, aerobictáncot és sztriptízt is adagolt hozzá, amelytől mindenféle művészi egyensúly felborult és ízléstelenségek kavalkádjává vált az előadás. Ehhez az összevisszasághoz megfelelő »segítőtársnak« bizonyultak az egymással ellentétes stílusban fogant alakítások: Karsai László (Matyi) népmesehőse, Sáfár Anikó (Ilus) call-görlje, Dózsa László (Döbrögi) bohózati-, Bencze Ferenc (Ispán) népművészi figurája, D. Szabó Éva (Mama) és a discotánckar dilettantizmusa, valamint a meztelen görlök szokványos bárstílusa.” 

Eközben a felügyeleti vizsgálat azt is megállapította: a minisztérium nem véletlenül nem engedte a társulatot más darabjaival Nyugat-Németországban szerepelni: 

A döntésre az illetékes külképviseleti szervek azon véleménye adott okot, hogy a meghívó Böblingeni Művészeti Egyesület kizárólag erdélyi magyar szerzők műveiből (Székely János: Dózsa, Sütő András: Nagyenyedi fügevirág) válogatott. A Magyar Színkör-i produkciók előzetes propagandáját a Magyar Népköztársaság politikája elleni támadásra használta fel. 

A „libákat” és a változást azonban nem lehetett megállítani; jöttek láttak és győztek, a rendszerváltozáshoz közeledve már nem volt ellenállás a kérdésben. Egy évvel később a Fejér Megyei Hírlapban Lúdas Matyit már az akkori korszak hősének nevezték. Péntek Imre értékelése elismerően beszélt a darabról, amelyet mint hiányzó művet jellemzett: „S ha a »jelenség« erőre kap – hisz a nézők igénye tagadhatatlan – talán a vetkőzés el is maradhat. Egyébként a »libák« látványosan mozogtak, rutinosan vetkőztek, az alakjuk (alakításuk?) szinte hibátlan. De ők legalább nem akartak okosnak látszani, mint egyes írástudó kollegáik. Akik kizárólag »libátlan« előadásokat szeretnének.”

A szerző a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Borítókép: A Ludas Matyi hetilap 1984-ben így illusztrálta az előadást. A rajzokat a szerző engedélyével közöljük újra (Forrás: Krenner István rajza)