„Ha akarom, cipőbolttá alakíthattam volna a Magyar Televíziót”

A Veritas Történetkutató Intézet Az első médiaháború címmel megrendezett előadásán Rácz János, az intézet tudományos munkatársa és Juhász Judit, az Antall- és Boross-kormány szóvivője beszéltek a rendszerváltás idején kialakult médiaviszonyokról, a kormány és a közéletformáló televízió- és rádiócsatornák harcáról, valamint arról, hogyan látta és élte meg mindezt a magyar társadalom.

Marinovich Endre, a Veritas főigazgató-helyettese, a beszélgetés moderátora első körben a harminc-harmincöt évvel ezelőtti, a mostanitól jelentősen eltérő médiavilágról kérdezte a meghívott előadókat. Akkoriban csak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió volt jelen, utóbbi mindössze három csatornával. Mellettük már működött ugyan – egyetlen kereskedelmi csatornaként – a Danubius Rádió, ez azonban nem foglalkozott politikával – idézte fel rögtön a rendszerváltás környékén fennálló helyzetet Juhász Judit.

A magyar közönség tehát összesen két tévéadót nézhetett – jóllehet a Duna Televízió megszületésével aztán hatalmas lehetőséghez jutott a határon túl élő magyar közösség. Az elektronikus média ráadásul akkor még a szó szoros értelemben analóg rendszerű volt. Juhász Judit elmesélte: a számítógépet csak 1992 táján kezdték megismerni, sőt amikor szóvivő lett, egy ideig még az is komoly harci feladatnak számított, hogy minden minisztérium minden szóvivői vagy sajtófőnöki irodájában legyen telefaxkészülék. A Parlamentben sem voltak meg tehát a megfelelő eszközök – boldogok voltak a váratlan helyzetek kezelésére kapott első, többkilós mobiltelefonok miatt is. Amikor a miniszterelnöki delegáció két-három kocsival közlekedett, komoly nehézséget jelentett telefonon átszólni egyik kocsiból a másikba, és – mondjuk – egy előadás szövegét egyeztetni a kormányfővel. Nem volt megfelelő technológiai háttér – szögezte le Juhász Judit.

Irányítani a közvéleményt

Rácz János elmondta: bár gyereklapok léteztek, a ma jellemző széles spektrumú sajtótól, pláne az internet korától akkor még messze jártunk. A magyar televízió inkább politikai célokat szolgált, és bár elméletileg nem létezett sajtócenzúra, a nómenklatúra tagjainak feladata volt, hogy a munkatársak cikkeit átolvassák, fókuszban azokkal a kérdésekkel, amikről a Kádár-rendszerben nem lehetett beszélni. Ilyen tabutéma volt például az országunkban tartózkodó szovjet csapatok, vagy akár 1956 – fejtette ki a Veritas tudományos munkatársa.

A kis számú televízió- és rádiócsatorna hamar rendkívül fontos hatalmi eszközzé vált, így a médiafelületek birtoklása kulcskérdés lett.

A kormány nagyon komoly próbálkozásokat tett annak érdekében, hogy olyan vezetői legyenek a tévének és rádiónak, akik tárgyilagosan, egy kiegyensúlyozott médiarendszerben támogatják az 1989–90–91-es években végbement átalakulást – mondta el a volt szóvivő. Juhász Judit szerint nem a kritika volt az igazán nagy problémája a kormánynak, hanem az a hihetetlenül erős támadássorozat, ami az első pillanattól kezdve elindult. A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon már pontosan lehetett látni, hogy míg az első négy témában sikerült megállapodásra jutni, addig az ötödik témakörben, a nyilvánosság és médiapolitika témakörében nem tudtak közös nevezőre jutni a felek. Az akkori ellenzéknek pedig épp ez volt a célja: maradjon meg egy örök, bizonytalan, áttekinthetetlen helyzet, amelyben gyakorlatilag ők irányíthatják a magyar közvéleményt.

Egy szócső nélküli kormány

Az első gond a választás éjszakáján adódott, hiszen az első szabadon választott miniszterelnök beiktatáskor elmondott beszédét a köztévé nem adta le – helyette egy BEK-döntőt sugárzott.

Ez tökéletesen jellemzi az akkori helyzetet – reagált Rácz János. Bár ott volt a Parlamentben a híradó stábja felvételre készülve, hátha később lejátsszák a beszédet, ez azonban nem történt meg. A beszédről készült felvétel azóta már a Magyar Rádió archívumában sem található meg, csak az országgyűlési naplót végigböngészve akadhatunk rá.

Az 1/5-ös albizottság ügyére visszatérve Rácz elmondta, minden azzal a kérdéssel kezdődött, hogy miként lehetne a Magyar Televíziót, rádiót és az MTI-t átalakítani. Nagyon fontos lett volna, hogy legyen valamiféle kontroll e három médiafelület felett, de az átalakításkor a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) és különösen Haraszti Miklós részéről folyamatosan erőltették, hogy jöjjön létre egy független, ideiglenes felügyeleti bizottság, ami ezt a jogkört gyakorolja – tette hozzá. Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői azonban nem tudtak megegyezni a személyi kérdésekben, vagyis arról, hogy kik foglaljanak helyet a bizottságban. További hátrányt jelentett, hogy az SZDSZ korán ráébredt arra, hogy a sajtó megszerzése fél siker lehet a jövő tekintetében.

A megyei napilapok, amelyek addig a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tulajdonában voltak, spontán privatizációval főként az Axel Springerhez kerültek, az eladásból keletkező vagyonok pedig a Magyar Szocialista Párt (MSZP) pártkasszáját gazdagították.

Az MSZP nyugati befektetők felé támasztott feltétele az volt, hogy a szerkesztőségek intaktak maradjanak, így olyan újságírók és szerkesztők maradtak a megyei lapoknál, akik az előző rendszerben szereztek babérokat és továbbra is elsősorban baloldaliak voltak.

A másik gond az volt – folytatta Rácz János –, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak (MDF) nem volt igazán szócsöve: a választásokat követően sem volt olyan lapja, amelyben Antall folyamatosan beszámolhatott volna a kormány (magyarán az ország) előtt álló, azonnali megoldásért kiáltó nehézségekről.

„Meg fogunk titeket buktatni”

Hogy a rendszerváltáskor milyen viszonyok uralkodtak a főként baloldali televíziós és rádiós berkekben, arról Juhász Judit mesélt. Mint mondta, hihetetlen csalódottságot éreztek a média akkori vezetői. Hiszen az MDF nyerte meg a választást, miközben ők magabiztosan és rendkívül nagy önbizalommal érezték magukat „királycsinálónak”, de mindenképpen politikaformálónak. Azt a nyugtalanságot és izgalmat, ami átjárta a Magyar Rádió és a Magyar Televízió falait, egy egészen különös szereptévesztésben élő vezérkar határozta meg. A véleményvezérek, az úgynevezett sztárrádiósok és -tévések magabiztosan próbálták elhitetni magukról, hogy ők a független tájékoztatás képviselői, azok a reformerek, akik megmondják, miről mit kell gondolni.

Ezt a pökhendiséget bizonyította, hogy volt olyan televíziós kolléga – idézi fel az emléket a volt szóvivő –, aki néhány hónappal a kormányalakítás után azt mondta: „meg fogunk titeket buktatni”.

Mivel ezek a médiamunkatársak jó viszonyt ápoltak a pártállam vezetőivel, olyan jogfolytonosságban építették tovább kapcsolataikat és határozták meg a műsorok témáit, amivel nem lehetett versenyezni. Az újságírótársadalom kis hányada pedig fegyvertelennek érezte magát: nem volt hová mennie annak, aki nem tudott azonosulni azzal a gyűlölettel átitatott munka- és vezetői módszerrel, amiben akkor éltek.

Amikor Hankiss Elemér és Gombár Csaba elvállalták a Magyar Televízió és a Magyar Rádió elnöki tisztségeit 1990 nyarán, kinevezésük nemhogy lecsendesítette volna a hullámzó vizeket, hanem éppen ellenkezőleg, megindult a háború, felkorbácsolódtak az indulatok.

Minden a kinevezési törvénnyel kezdődött – kezdi az akkori helyzet elemzését Rácz János. A miniszterelnök választja ki a személyeket, akiket aztán véleményez a kulturális bizottság, a köztársasági elnök pedig aláírja kinevezésüket – így kerülnek az adott személyek az intézmények élére. Egy probléma volt a kinevezési törvénnyel – hívta fel a figyelmet –, nem tartalmazta az említett, SZDSZ által szorgalmazott pártatlan felügyelőbizottság létesítését. Külön kellett választani a kettőt, hogy konszenzussal tudják megválasztani az intézményvezetőket. Mivel nem volt médiatörvény – amely kétharmados törvény maradt a paktummegállapodás alapján –, valamilyen módon konszenzusra kellett jutnia a kormánypártnak az egyik ellenzéki erővel (MSZP, SZDSZ). És miközben a kulturális bizottság megkezdte a tárgyalásokat a médiatörvényről, a tévénél és a rádiónál kezdetüket vették a vezetők által szükségesnek tartott átalakítások.

Horthysta, antiszemita, érzéketlen „savanyú józsi”

A bizottságban egy olyan megállapodást dolgoztak ki, amely szerint bármilyen átalakítás tervét a kulturális bizottság a törvény részévé teszi majd, de ehhez a döntéseket az egész bizottságnak el kellett volna fogadnia – magyarázta Rácz. Hankiss visszaemlékezésében erről a törvény nélküli helyzetről úgy nyilatkozott, „ha akarom, cipőbolttá tudtam volna alakítani a Magyar Televíziót”. A különböző csatornák és rádiók élére olyan személyeket választott a két, konszenzussal megválasztott vezető, akik a kormány számára elfogadhatatlanok voltak. És mivel nem volt még törvény, ezt semmi nem tiltotta.

Amikor 1990. október 25-én rátört a taxisblokád az országra, a televízióban és rádióban minden műsor és téma megváltozott – idézi fel emlékeit Juhász Judit. Három napon keresztül az ország lakosságát manipulatívan maguk mellé állítva próbálták ellehetetleníteni a kormányzatot, illetve megrendíteni azt az egyébként is nagyon gyenge egyensúlyt, amit Antall miniszterelnök addig fenntartott. A volt szóvivő elmondása szerint éppen azokban a nehéz és drámai napokban bizonyosodott meg arról, hogy mindent meg kell tenni azért az átalakulásért, amit ez a szinte teljesen kivérzett ország megérdemel. A miniszterelnököt a média igyekezett a horthysta érából itt maradt, antiszemita, érzéketlen, „savanyú józsi”-nak beállítani.

Amikor két nap múlva Antall József a kórházi ágya széléről interjút adott, az ország talán először értette meg igazán, hogy valódi, hazaszerető személyiség áll a kormány élén – és kifejezetten gonosz az a lejáratókampány, amit ellene és a kormány néhány tagja ellen folytatnak.

A probléma a paktumtárgyalásoknál kezdődött: Tölgyessy Péter azzal állt elő, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió elnökeit kétharmados többséggel nevezzék ki, Antall azonban nem szeretett volna egy olyan banánköztársaság miniszterelnöke lenni, ahol nagyobb felhatalmazása van a média vezetőinek, mint a miniszterelnöknek, akit „csak” abszolút többséggel választanak meg – fejtette ki Rácz János. Később kiderült, Göncz Árpád az alkotmánybíróság szerint is jogellenes módon húzta-halasztotta a két új jelölt, Nálik Gábor és Csúcs László kinevezését. Közben megkezdődött a médiaháború: a hétvégi ismétlések hétköznapra kerültek és letiltották az 1944-ben a Vajdaságban bekövetkezett, magyarok ellenében elkövetett etnikai tisztogatásokról szóló műsorokat. A kormánypárti személyiségeket kiszorították az elektronikus média felületeiről.

Mindenki vesztes lett

Juhász Judit bevallása szerint nagyon nehéz volt ilyen helyzetben dolgozni, úgy érezték, ebből nincs kiút. Miközben az országot 1990 tavaszára egy évi GDP-nek megfelelő államadósság nyomasztotta, közel egymillió ember veszítette el állását – vagyis egy nagyon nehéz pénzügyi-társadalmi-gazdasági helyzetben úgy tűnt, mintha a kormányt csak az érdekelné, hogy ki a televízió intendánsa, vagy mikor váltják már le Gombárt. Meg kellett őrizni a józanságot, s valamifajta politikai kultúrát sugározni. Nagyon nehéz, de rendkívül tanulságos, sok indulatot felkorbácsoló korszak volt ez – emlékszik vissza a volt szóvivő.

Bár úgy tűnik, hogy a médiacsatát 1994-re az SZDSZ és az MSZP megnyerte, Juhász Judit szerint igazából mindenki a vesztese lett. Olyan mértékben zuhant le az újságírók társadalmi hitelessége és a hivatás iránti megbecsülés, amilyenre korábban nem volt példa, még a legrosszabb időben sem.

Lejáratódott és kiürült az az ethosz, ami nagyon fontos és nagyon felelősségteljes feladatkört jelent: képviselni az igazságot, az embereket és nem felejteni el, hogy műveltséget, kultúrát és ismeretet kell továbbítani.

Ugyanis az újságírók és rádiósok feladata, hogy neveljék, segítsék és emeljék azokat, akik hallgatják és olvassák őket – nem pedig a politikai iszapbirkózás részesévé tenni és manipulálni, félrevezetni az állampolgárokat azzal a hatalmas eszköztárral, amely csak a sajtónak áll rendelkezésére.

A beszélgetés teljes terjedelmében a linkre kattintva tekinthető meg.