Hosszas tárgyalásokat és egyeztetést követően Csehszlovákia átadta Kárpátalját a Szovjetuniónak. A nyolcvan éve, 1945. június 29-én megtörtént alku fölött Joszif Sztálin és Edvard Benes bábáskodott. A volt és leendő csehszlovák elnök korábban több alkalommal is megfordult Sztálinnál. A szovjet vezérnek állítólag imponált Benes Talleyrand-éhoz mérhető diplomáciai teljesítménye. Ő, aki 1915-ben még ismeretlen tanáremberként kilincselt Párizsban, hogy támogatást szerezzen pánszláv eszmeiségű, háború utáni területrendezési elképzeléseihez, három év múlva már Európa térképén húzogatta az új határvonalakat a halálra ítélt Osztrák–Magyar Monarchia romjain.

Sokan jelentkeztek, a légió felállítását mégis elszabotálták. Bizonyos körök érdekében állt, hogy a békekötéskor minél gyengébbek legyenek Magyarország pozíciói. E körök egyik erős embere Edvard Benes volt. Az ő tiszteletére adott ebédet Sztálin 1945 márciusának végén, ott és akkor hangolták össze nézeteiket a potsdami nagyhatalmi találkozóra, amelyen végleg eldőlt Közép-Európa sorsa. Ezt a paktumot aztán kitelepítések (Benes-dekrétumok), népirtások (Délvidék) kísérték és követték. Még manapság is hallható odaátról: „Magyarokat a Dunába!”

A szovjet vezetés 1945-ben az ellenség, így Magyarország elfoglalását tűzte ki célul, míg Csehszlovákia esetében a felszabadítás volt a jelszó. Íme egy tárgyi bizonyíték: A „Prága Felszabadításáért” emlékérmet 1945-ben adományozták az abban részt vevő katonáknak. Az érem előlapján a „ЗА ОСВОБОЖДЕНИЕ” (felszabadításért) és „ПРАГИ” (Prága) feliratok olvashatók kör alakban, a középpontban pedig a város neve. Míg a „Budapest elfoglalása” emlékérem egy 32 mm átmérőjű sárgaréz korong, az előlapon a „ЗА ВЗЯТИЕ БУДАПЕШТА” felirattal. Jelentése: „Budapest bevételéért”. 

Visszatérve az ominózus szovjet–cseh szerződéshez, ennek I. cikkelyében olvasható: „Zakarpatszkaja Ukraina (ennek neve a csehszlovák alkotmány szerint Podkarpatska Rus), amely az 1919 szeptemberében megkötött szerződés alapján lett a Csehszlovák Köztársaság autonóm egysége, Zakarpatszkaja Ukraina lakossága akaratnyilvánításának megfelelően, és mindkét Magas Tárgyaló Fél baráti megegyezése alapján újraegyesül ősi hazájával, Ukrajnával, és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kötelékébe kerül.”

A szöveg esetében mind a „Zakarpatszkaja Ukraina lakossága akaratnyilvánításának megfelelően” kitétel, mid az „újraegyesül ősi hazája” megfogalmazás több mint kérdéses. A záradék ugyanis még rögzíti a ruszin/ukrán, orosz, cseh és szlovák nemzetiségűeknek a döntés jogát, hogy melyik államban kívánnak élni. A magyar és a sváb/német nemzetiségű lakosság érdekeit nem vették itt figyelembe. Kijelölték még a szovjet–csehszlovák határt, melynek során Csapot mint fontos vasúti csomópontot Szlovákiától Kárpátaljához csatolták.

A második világháborút megelőző revíziós megállapodások értelmében egy német–olasz döntőbíróság 1938. november 2-án hirdette ki az első bécsi döntést, aminek folytán Magyarország visszakapott egy 12 000 négyzetkilométernyi területet Csehszlovákiától. Itt a lakosság 84 százaléka magyar volt. Ez Kárpátalja déli, többségében magyarlakta sávját érintette Ungvárral, Munkáccsal és Beregszásszal, amely Kárpátalja alig több mint egyötöd részét jelentette. Ha a történelemben valamikor a térképrajzoló hatalmak figyelembe vették „a lakosság akaratnyilvánítását” – ez esetben megtörténtnek tekinthetjük.

Mégis számtalan hátrányos megkülönböztetés, nemegyszer üldözés a mai Ukrajnában a magyarok osztályrésze. „Ki a felelős azért, hogy előbb Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz csatoltak minket?” – teszi fel a kérdést a szlovák–ukrán határ közvetlen közelében fekvő 700 lelkes, nagyrészt magyar ajkú kárpátaljai Palágykomoróc református lelkésze, Kovács Attila. Majd a maga adta válasz: „Nem mi tehetünk arról, hogy kényszerkisebbség lett belőlünk.”

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró