A szöveg esetében mind a „Zakarpatszkaja Ukraina lakossága akaratnyilvánításának megfelelően” kitétel, mid az „újraegyesül ősi hazája” megfogalmazás több mint kérdéses. A záradék ugyanis még rögzíti a ruszin/ukrán, orosz, cseh és szlovák nemzetiségűeknek a döntés jogát, hogy melyik államban kívánnak élni. A magyar és a sváb/német nemzetiségű lakosság érdekeit nem vették itt figyelembe. Kijelölték még a szovjet–csehszlovák határt, melynek során Csapot mint fontos vasúti csomópontot Szlovákiától Kárpátaljához csatolták.

A második világháborút megelőző revíziós megállapodások értelmében egy német–olasz döntőbíróság 1938. november 2-án hirdette ki az első bécsi döntést, aminek folytán Magyarország visszakapott egy 12 000 négyzetkilométernyi területet Csehszlovákiától. Itt a lakosság 84 százaléka magyar volt. Ez Kárpátalja déli, többségében magyarlakta sávját érintette Ungvárral, Munkáccsal és Beregszásszal, amely Kárpátalja alig több mint egyötöd részét jelentette. Ha a történelemben valamikor a térképrajzoló hatalmak figyelembe vették „a lakosság akaratnyilvánítását” – ez esetben megtörténtnek tekinthetjük.

Mégis számtalan hátrányos megkülönböztetés, nemegyszer üldözés a mai Ukrajnában a magyarok osztályrésze. „Ki a felelős azért, hogy előbb Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz csatoltak minket?” – teszi fel a kérdést a szlovák–ukrán határ közvetlen közelében fekvő 700 lelkes, nagyrészt magyar ajkú kárpátaljai Palágykomoróc református lelkésze, Kovács Attila. Majd a maga adta válasz: „Nem mi tehetünk arról, hogy kényszerkisebbség lett belőlünk.”

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró