A ’48-as nemzedék akkor valóra váltott egy immár több mint 300 esztendős álmot: országunk függetlenségének helyreállítását. Mindezt azért, mert a magyar szabadság soha nem hamvadt el a történelem máglyáin. A forradalom után is parázslott a hamu alatt és felizzott a Habsburgokkal való 1867-es kiegyezéskor, életben tartotta a párizsi békediktátumot követően a megcsonkított Magyarországot és az elcsatolt területeken élő honfitársainkat egyaránt. De ez a parázs volt az, amely tartotta bennünk a lelket akkor, amikor két emberellenes diktatúra is arra tett kísérletet, hogy megfosszon bennünket nemcsak emberi mivoltunktól, de jellemünktől, örökségünktől, történelmünktől akkor, amikor az ember úgy elaljasult. A szabadság parazsa a legnagyobb sötétségben lobbantotta lángra a magyar szíveket 1956-ban, és ezen láng fényénél jutott el a magyar nemzet a független és demokratikus magyar állam 1989/90-es újjászületéséhez, hogy aztán győztesként léphessünk át a XXI. századba. Győztesként. Hiszen szabadok és függetlenek vagyunk. Újra.

Legyünk rá büszkék: Mi, magyarok, a szabadságharcosok nemzete vagyunk!

A magyarság történelme ugyanis évszázadok óta a megszállásról, a megszállás ellen vívott szabadságküzdelmekről szól, éppen ezért a szabadságharc nyelvünk egyik legszebb és a magyarság történetének egyik legösszetettebb kifejezése. Benne rejlik a magyarság tragédiáját elszenvedő, mégis túlélni képes, reményt keltő sorsa. Benne rejlik, hogy nekünk a szabadságot nem adják ingyen, nem kaptuk örökül. Számunkra a szabadság vágya magától értetődő, de a léte nem. Mert a szabadságért nekünk mindig meg kellett küzdenünk. Ha kellett, szóval, ha kellett, cselekedettel. Akár az életünk árán is.

A magyar szabadságnak egy titka van: a túlerő által legyőzetve is mindig győztesnek bizonyul, ha hiszünk benne és teszünk érte

Szabadságharcaink – 1848–49 csakúgy, mint 1956 – a magyar nemzettudat kiiktathatatlan részeivé váltak. Bennük legszebb értékeink és eszméink: a szabadság és a függetlenség, a nemzeti érzés iránti vágy testesül meg egyszerre. Az emlékezés és az emlékeztetés kötelesség. Önmagunk és egymás iránti kötelesség mindig, minden időben. Március 15-re emlékezni a mögöttünk hagyott 178 évben azt jelentette, hogy kiállunk a magyar szabadság és az ország szuverenitása mellett. 1848 hősei a szabadság örök hősei voltak a magyar történelemben. Éppen ezért sem véletlen, hogy egy évszázaddal később, 1956. október 23-án a pesti srácok és lányok szabadságharca a Bem-szobornál kezdődött, ami – Milovan Gyilasz szerint – a kommunizmus végének kezdetét jelentette.

1848 ünnepe, a márciusi ifjak és a 12 pont ünnepe összegyűjt minden magyart, éljen az Budapesten, Los Angelesben, Melbourne-ben vagy éppen itt, Oslóban. Összegyűjt bennünket, hogy emlékezzünk az ünnep igazi értelmére: hogy összetartozunk. Hogy szabadok vagyunk. Hogy hűségesek vagyunk hagyományainkhoz, történelmünkhöz, kultúránkhoz, magyarságunkhoz.

Szabadság és hűség

Ez adja március 15. erejét. 1848–49 nagysága ebben rejlik. A március 15-i forradalom több volt egy lázas forradalomnál, egy hősies szabadságharcnál. A változás az ország lelkében, a nemzet egészében zajlott. 1848 márciusa a szabadság örömét, az önrendelkezés szépségét, a polgári fejlődést, egy közösség összetartozásának felemelő érzését hozta el. Emlékezzünk mindazokra, akik miatt minden tavaszunk a szabadság, a hűség, a remény ünnepe lehet.

– teszi fel a kérdést Pilinszky.

A ’48-as nemzedék megadta a maga válaszát erre a kérdésre. Az ő útjuk Segesváron, Világoson, Aradon át vezetett. Küzdelmükkel és áldozatukkal megnyerték számunkra a jelent. Most mi élünk, nekünk kell választ adnunk a hétköznapok által feltett kérdésekre. Nekünk is meg kell nyernünk a jövőt gyermekeink és unokáink számára.

 (Elhangzott Magyarország oslói nagykövetségén, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján)