idezojelek

Gyenge utánzatot kínál a Tisza

ŐRZŐK LÁZADÁSA – Nincs két valóság, nincs két ország, mégis két menet vonult a fővárosban.

Gajdics Ottó avatarja
Gajdics Ottó
Cikk kép: undefined
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Soha nem értettem, miért vesz valaki olyan órát, ami csak hasonlít a drága, márkás, svájci eredetihez. Pótolhatja-e a másolat az elérhetetlen valódit? Ha pedig nem, akkor mi a fenének a látszat, az illúzió? Így van ez szerintem a közösségi élménnyel is. 

Amióta az utánozó selyemmajom önálló ötletek híján mindent lemásol a patrióta politikai tábor megnyilvánulásai közül, ellepték az utcákat azok a tömegek, amelyeknek jó a replika, legyen szó bármiről. Most éppen a Békemenetet próbálták lemásolni nemzeti menet néven, és a maguk szempontjából úgy gondolhatják, sikerült.

Hiszen sok ember ment az utcán itt is, ott is. De hiába hirdette meg a karcsúsított méregzsák, hogy a méret a lényeg, még azt sem mondhatja el, hogy többen voltak. Viszont nincs igaza, egyáltalán nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, amit Orbán Viktor úgy fogalmazott beszédében, egy magyarnak nem kell megmagyarázni, mi a szabadság.

Beleszagolunk a levegőbe, és tudjuk is, hányadán állunk. Onnan tudjuk: tapintható a szeretet és érezzük az összefogás erejét. A szabadsághoz nem elég csak a tömeg, a szabadság csak szeretetből szökhet szárba. 

Ha a gyűlölet és a düh hozta össze a sokaságot, abból sosem lehet szabadság, ezért sosem fogjuk engedni, hogy Magyarországot a gyűlölet és a düh kormányozza. Márpedig a jelenlegi ellenzéket semmi más nem tereli egybe – legyen szó országjárásról, nemzeti ünnepről, bármiről –, mint a kormánnyal, a kormányfővel és a követőivel szemben érzett mérhetetlen gyűlölet, a felkorbácsolt löttyös indulat.

Nincs két ország, nincs két valóság, mégis két tömeg hömpölygött Budapest utcáin március tizenötödikén teljesen eltérő megfontolásból, egymással homlokegyenest szembefeszülő célokkal, kibékíthetetlennek tűnő elszántsággal. Már korábban is felmerült a kérdés bennem: mi a különbség, miért látják ugyanazt a valóságot teljesen ellentétesen olyan emberek, akik egymás mellett élik meg térben és időben is az egészet? Ez ugyanis olyan feszültségeket generál a társadalomban, amire a legborzasztóbb példát egy közösségi oldalon olvastam, ahol egy anyuka arról számolt be, hogy gyermeke osztályában két táborra szakadt a közösség. Az egyik csoport szülei azonnal csomagolnak és külföldre távoznak innen, ha ismét a Fidesz alakít kormányt. A másik csoport pedig azt hallja otthon, hogy a végítélettel lenne egyenértékű a Tisza győzelme. A kérdés tehát az, van-e bármilyen esély arra, hogy legalább megértsük a miénkkel kibékíthetetlennek tűnő álláspontot.

A válasz keresése közben meghatározó időszak lesz a közelmúlt harminchat éve a rendszerváltás óta. Sajnos Magyarországon abban sincs társadalmi vitában kiérlelt egyetértés, volt-e egyáltalán rendszerváltás vagy csak a posztkommunisták hatalmi játékainak vagyunk az elszenvedői egy többpárti struktúrában. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy azoknak, akik 1990 előtt is haszonélvezői voltak a kádári – puhának nevezett, de attól a többség számára még elviselhetetlen – diktatúrának, csak az a demokrácia, ha ők vannak hatalmon, és csak az a jogállam, ha fontos pozíciókban az ő embereik ülnek. 

Ebbe a jól kifundált hatalomátmentési folyamatba rondított bele már az első Orbán-kormány, de az igazi katasztrófát 2010 után élték át a posztkommunisták, amikor – élve a kétharmados felhatalmazással – a nemzeti kormány belevágott az említett hatalomátmentés bástyáinak végső lerombolásához.

Elzavarta az IMF-et, amely finanszírozta a nemzetgazdaság leépítését, létrehozott egymillió új munkahelyet, amivel a segélyek világából átkormányozta a társadalmat a munkaalapú élet körülményei közé, a jövedelmek adóztatását átfordította a fogyasztást adóztató rendszer irányába, a családot visszaemelte ősi rangjába, a nemzet alapegységévé tette, és nemzeti kormányhoz híven minden eszközzel maximálisan támogatta. Ezáltal elkezdett megerősödni a szuverén, önálló úton járó nemzetállam, ami tovább akart erősödni és gazdagodni. Egészpályás letámadás, mondták a másik oldalon – bárcsak az lett volna, mondjuk mi, akik szomorúan látjuk, hogy a már mozdulatlannak hitt balliberális fenevad felült, sőt külföldi pénzből idegen érdekeket szolgálva ismét a főhatalomra tör. És vannak követőik, akik alkalomadtán rengetegen vannak. De kik ezek, és mit gondolnak, miben hisznek?

Van hazánkban egy tekintélyes létszámú csoport, akik fiatal korukat még a diktatúrában élték, erejük teljében vetették bele magukat a változások idején mindenbe, ami szabaddá vált, családot alapítottak, gyerekeket neveltek, és mára büszkén tekintenek vissza mindarra, amit létrehoztak. Nem volt könnyű életük, de többségük alapvetően boldognak mondható. A fiatalabb generációk számára talán furcsán hangzik, de 

éppen azért boldogok minden átkozott nehézség ellenére, mert mindenért alaposan megküzdöttek, amijük van. Legtöbbjük a semmiből indult, sem szüleik, sem ők semmilyen vagyont a Kádár-rendszerben felhalmozni nem tudtak. A folyton visszatérő posztkommunista kormányok őket semmilyen juttatásban nem részesítették, agyonadóztatták őket, gyakorlatilag élet-halál harcot vívtak családjuk védelmében, és ez különösen megedzette őket. 

Aki a Bokros-csomagot átvészelte, az mindent kibír. Ez a réteg rendkívül hálás, ha gyermekei már részesülhettek a nemzeti kormány bármely családbarát juttatásából, világos különbséget tud tenni a nemzetet felemelni kívánó, és a jól fogyasztó konzumidiótákat preferáló kormánypolitika között. Soha nem gondolja, hogy neki bármi is jár, de hisz abban a közösségben, amelynek tagjai kölcsönösen érdekeltek egymás sikereiben. Így aztán nem irigy, nem lehet azzal hergelni, hogy másnak mennyivel több jutott. Csak lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy ők is mindig feljebb tudjanak lépni.

Ezzel szemben van egy társadalmi réteg hazánkban, amelyiknek minden az ölébe hullott. Vagy azért, mert szülei haszonélvezői voltak a kádári diktatúrának, az azt követő hatalomátmentésből pedig meggazdagodva kerültek ki, vagy azért, mert beleszülettek a jóba. Semmiért nem kellett az életben megküzdeniük, következésképpen semminek nem tudnak örülni, úgy gondolkodnak az őket körülvevő jólétről, hogy az nekik jár,

 és ha adnak nekik valamit, akkor azt kérdezik, miért csak ennyit, miért csak ezt, és mikor jön a következő. Ha valami gondjuk van, valami baj éri őket, akkor rögtön másban keresik az okát, de ami még rosszabb, azonnal rettenetesen irigyek lesznek azokra, akiknek jobban megy. Ez a típus, aki képes Orbán Viktort hibáztatni, mert nem akkor menekítették ki Dubajból, amikor azt ő elképzelte. De képesek odáig eljutni az önfelmentésben, hogy a kormány mesterkedését látják abban is, ha megdöglik a kutya, vagy intőt kap a gyerek az iskolában. Nekik semmi nem elég, minden rossz, mindig máshová vágynak. 

Letagadják a nyilvánvalót, de elhisznek minden bődületes hazugságot, ami torz, önmagából kifordult gondolkodásukat alátámasztja. Ezért akarnak állandóan változást, ezért nem értik, mi az a tradíció, hagyomány, miért fontos mindannak a folytatása, ami már bevált. Ők mindig újat akarnak mindenből. Új kormányt, új rendszert. Ám ha megkapnák, azon is csak fanyalognának.

Mindkét társadalmi rétegnek intő példaként szoktuk idézni Babits Mihálytól A gazda bekeríti házát című versét:

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján / vetkőzni csontig a virágokat; jöhet / a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd / a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak / maradj a tavaly őre! s ha a jövevény / lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld: / »A Régi jobb volt!« – Hősi léceid mögött / mint középkori szerzetes dugott a zord / sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros / képégetők elől pár régi könyvet: úgy / dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett / léckatonáid helyén élő orgona / hívja illattal a jövendő méheit.

A konzervatív patriotizmus imája ez a progresszív dúlással szemben. Alcíme: Új barbár század jövetelére. Könyörögve kérem minden honfitársamat, akinek fontos a családja, a nemzete, a hazája, aki szorongva gondol gyermekei jövőjére, és nem azon morfondírozik, milyen gazdagabban rakott tájakra lehetne elköltözni, próbálja a fenti sorokat megérteni még áprilisig. Ne kelljen majd Babits Húsvét előtt című versét egy rossz döntés miatt sírva üvölteni.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.