A válasz keresése közben meghatározó időszak lesz a közelmúlt harminchat éve a rendszerváltás óta. Sajnos Magyarországon abban sincs társadalmi vitában kiérlelt egyetértés, volt-e egyáltalán rendszerváltás vagy csak a posztkommunisták hatalmi játékainak vagyunk az elszenvedői egy többpárti struktúrában. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy azoknak, akik 1990 előtt is haszonélvezői voltak a kádári – puhának nevezett, de attól a többség számára még elviselhetetlen – diktatúrának, csak az a demokrácia, ha ők vannak hatalmon, és csak az a jogállam, ha fontos pozíciókban az ő embereik ülnek. 

Elzavarta az IMF-et, amely finanszírozta a nemzetgazdaság leépítését, létrehozott egymillió új munkahelyet, amivel a segélyek világából átkormányozta a társadalmat a munkaalapú élet körülményei közé, a jövedelmek adóztatását átfordította a fogyasztást adóztató rendszer irányába, a családot visszaemelte ősi rangjába, a nemzet alapegységévé tette, és nemzeti kormányhoz híven minden eszközzel maximálisan támogatta. Ezáltal elkezdett megerősödni a szuverén, önálló úton járó nemzetállam, ami tovább akart erősödni és gazdagodni. Egészpályás letámadás, mondták a másik oldalon – bárcsak az lett volna, mondjuk mi, akik szomorúan látjuk, hogy a már mozdulatlannak hitt balliberális fenevad felült, sőt külföldi pénzből idegen érdekeket szolgálva ismét a főhatalomra tör. És vannak követőik, akik alkalomadtán rengetegen vannak. De kik ezek, és mit gondolnak, miben hisznek?

Van hazánkban egy tekintélyes létszámú csoport, akik fiatal korukat még a diktatúrában élték, erejük teljében vetették bele magukat a változások idején mindenbe, ami szabaddá vált, családot alapítottak, gyerekeket neveltek, és mára büszkén tekintenek vissza mindarra, amit létrehoztak. Nem volt könnyű életük, de többségük alapvetően boldognak mondható. A fiatalabb generációk számára talán furcsán hangzik, de 

Aki a Bokros-csomagot átvészelte, az mindent kibír. Ez a réteg rendkívül hálás, ha gyermekei már részesülhettek a nemzeti kormány bármely családbarát juttatásából, világos különbséget tud tenni a nemzetet felemelni kívánó, és a jól fogyasztó konzumidiótákat preferáló kormánypolitika között. Soha nem gondolja, hogy neki bármi is jár, de hisz abban a közösségben, amelynek tagjai kölcsönösen érdekeltek egymás sikereiben. Így aztán nem irigy, nem lehet azzal hergelni, hogy másnak mennyivel több jutott. Csak lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy ők is mindig feljebb tudjanak lépni.

 és ha adnak nekik valamit, akkor azt kérdezik, miért csak ennyit, miért csak ezt, és mikor jön a következő. Ha valami gondjuk van, valami baj éri őket, akkor rögtön másban keresik az okát, de ami még rosszabb, azonnal rettenetesen irigyek lesznek azokra, akiknek jobban megy. Ez a típus, aki képes Orbán Viktort hibáztatni, mert nem akkor menekítették ki Dubajból, amikor azt ő elképzelte. De képesek odáig eljutni az önfelmentésben, hogy a kormány mesterkedését látják abban is, ha megdöglik a kutya, vagy intőt kap a gyerek az iskolában. Nekik semmi nem elég, minden rossz, mindig máshová vágynak. 

Mindkét társadalmi rétegnek intő példaként szoktuk idézni Babits Mihálytól A gazda bekeríti házát című versét:

A konzervatív patriotizmus imája ez a progresszív dúlással szemben. Alcíme: Új barbár század jövetelére. Könyörögve kérem minden honfitársamat, akinek fontos a családja, a nemzete, a hazája, aki szorongva gondol gyermekei jövőjére, és nem azon morfondírozik, milyen gazdagabban rakott tájakra lehetne elköltözni, próbálja a fenti sorokat megérteni még áprilisig. Ne kelljen majd Babits Húsvét előtt című versét egy rossz döntés miatt sírva üvölteni.