„Csak gombok maradnak utánunk” – mondja Jerzy, az ulánus katona a szovjet hadifogolytáborban Andrzej Wajda 2007-ben készült Katyn című filmjében. Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1940. április 3-án vette kezdetét a második világháború idején a szovjetek által elkövetett egyik legszörnyűbb vérengzés, a Vörös Hadsereg által Lengyelország 1939. szeptember közepi megtámadásakor foglyul ejtett lengyelek lemészárlása. A szovjet kivégzőosztagok május közepéig összesen több mint 22 ezer lengyel állampolgárt likvidáltak. A gyilkosságsorozat egyik fő helyszíne a Szmolenszk közelében fekvő Katyn erdeje volt, de emellett Minszkben, Kijevben, Harkovban és egyéb helyeken is tömegesen mészároltak le foglyokat. Az áldozatok főként hivatásos és tartalékos katonatisztek, civilként földbirtokosok, tisztviselők, tanárok, orvosok, ügyvédek, egyházi személyek, újságírók, mérnökök, írók, vagyis a lengyel értelmiség képviselői voltak.
Mi vezetett a vérengzéshez, mi történt pontosan Katynnál és a többi helyszínen, ahol a tömeggyilkosságokat végrehajtották?
Miután Németország 1939. szeptember 1-jén lerohanta Lengyelországot, szeptember 17-én a Vörös Hadsereg is támadásba lendült, hogy megszerezze a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján szovjet érdekszférába sorolt lengyel területeket. A szovjet és a német csapatok öt nappal később a megállapodásban kijelölt vonalon találkoztak.
A szovjetek 250 ezer lengyel hadifoglyot ejtettek, közülük az együttműködésre nem hajlandó, illetve fizikai munkára alkalmatlannak minősített személyeket a Belügyi Népbiztosság (NKVD) felügyeletével az erre a célra kijelölt három különleges tábor valamelyikébe hurcolták. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1940. március 5-én jegyzékben javasolta Sztálinnak, hogy rendelje el a szovjethatalom „megátalkodott ellenségeinek” – 14 700 hadifogolynak, valamint 11 ezer, börtönben fogva tartott lengyel értelmiséginek – az agyonlövetését, mégpedig hivatalos eljárás, vizsgálat, nyomozás nélkül. Sztálin még aznap aláírta a dokumentumot, amelyet a kommunista párt politikai bizottsága határozatban továbbított az NKVD-nek. A lengyel hadifoglyok tömeges agyonlövetésének egyik fő szervezője Bogdan Kobulov, a Szovjetunió belügyi népbiztoshelyettese volt. 1940. március 14-én parancsba adta, hogy nem lehet életben hagyni egyetlenegy szemtanút sem. Tagja volt ezenkívül annak a „trojkának” is, amely a halálos végzéseket meghozta. A testület vezetője Vszevolod Merkulov volt, az egész műveletet ő fogta össze.
A foglyokat konvojokban szállították a gyilkosságok helyszínére. Kezüket hátrakötözték, közvetlen közelről tarkón lőtték, majd hatalmas tömegsírokban földelték el őket. Az áldozatok szovjet hatóságok által elért családtagjait a mészárlásokkal egy időben a Szovjetunió távoli vidékeire deportálták.
„Az első szállítmányban 390 ember volt. Este kezdődtek a kivégzések, és hajnalig lehetett hallani a lövéseket. Ennyi ember megölése már túl hosszú időt vett igénybe, így másodjára már csak 250 embert szállítottak le a kivégzőosztagnak” – emlékezett vissza később Dmitrij Tokarjov, a kalininyi kivégzések végrehajtásáért felelős testület egyik tagja. A kivégzőosztagok főleg német gyártmányú pisztolyokat használtak, mert a szovjet fegyverek erős visszaütése miatt néhány tucat lövés után megfájdult a karjuk. Ez megkönnyítette, hogy a szovjet hatóságok később a németeket tegyék felelőssé a tömegmészárlásokért. Tettüket persze egy pillanatig sem vállalták: amikor az emigráns lengyel kormány feje, Wladysław Sikorski 1941 decemberében, egy Sztálinnal folytatott személyes megbeszélés során érdeklődött a hadifoglyok holléte felől, azt a cinikus választ kapta, hogy az „eltűnt” több mint 22 ezer ember Mandzsúriába szökött.
A vérengzés áldozatainak pontos száma máig vitatott, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete 21 768 áldozatot tart nyilván. Köztük volt a varsói egyetem magyar lektora, Korompay Emánuel Aladár, valamint a magyar családból származó, de már Lengyelországban született Oskar Rudolf Kuehnel is.
Egy hónappal azt követően, hogy a német hadsereg 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Katyn a fennhatóságuk alá került. A tömegsírokat 1942-ben a helyi lakosság útmutatása alapján egy pályafenntartó vonat lengyel kényszermunkásai találták meg. A szovjet hatóságok az első pillanattól kezdve a németeket vádolták a vérengzéssel, és nem egyeztek bele az ügy Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával lefolytatandó kivizsgálásába. A katyni helyszínen végül egy, a németek által felkért nemzetközi bizottság látott munkához. A magyar Orsós Ferenc patológus vezetésével – az általa kidolgozott módszert alkalmazva – megállapították, hogy a tömeggyilkosságot 1940 áprilisában és májusában hajtották végre.
Az 1943. február 18-án megkezdődött exhumálások során 4450 meggyilkolt lengyel hadifogoly maradványait emelték ki a tömegsírokból, majd megkezdődött az áldozatok azonosítása. A berlini rádió április 13-án kommünikében adott hírt a tömeggyilkosságokról. A Szovjetunió szövetségesei kétkedve fogadták a bejelentést, a brit és az amerikai kormány pedig – annak ellenére, hogy tudomással bírt róla – hallgatott a mészárlásról.
Miután a területet 1943 augusztusában visszafoglalta a Vörös Hadsereg, lerombolták a temetőt, egyben bizottságot hoztak létre a „fasiszta megszállók által végrehajtott” kivégzések kivizsgálására. A testület a Wehrmacht 537-es utászzászlóalját nevezte meg a gyilkosságok elkövetőjeként, és annak bizonyítására, hogy a német katonák követték el a vérengzést, 1943–1946 között tíz koncepciós eljárást indítottak. Több tucat német katonát, főként tiszteket, többek között tizennyolc tábornokot végeztek ki a mészárlásban való részvételért, annak ellenére, hogy ezekhez a gyilkosságokhoz bizonyosan nem volt közük.
A dokumentumokat több mint egy évtizeddel később a párt első titkára, Nyikita Hruscsov utasítására megvizsgálta Alekszandr Selepin, a KGB elnöke, és 1959-ben javaslatot tett a meggyilkoltak személyi adatlapjainak és kartonjainak az eltüntetésére. Az áldozatokra vonatkozó dokumentumok zömét ezután megsemmisítették, csak az összefoglaló jelentést őrizték meg, amelyet a Szovjetunió legfontosabb államtitkai közé soroltak. A Katynban történtekről a szovjet érdekszférába tartozó országokban sem beszélhettek, ha pedig mégis szóba került, kötelező volt azonosulni a hivatalos szovjet állásponttal. Az orosz parlament csak 2010-ben ismerte el, hogy a tömeggyilkosságokat Sztálin és más szovjet vezetők közvetlen utasítására hajtották végre.
A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja
