A foglyokat konvojokban szállították a gyilkosságok helyszínére. Kezüket hátrakötözték, közvetlen közelről tarkón lőtték, majd hatalmas tömegsírokban földelték el őket. Az áldozatok szovjet hatóságok által elért családtagjait a mészárlásokkal egy időben a Szovjetunió távoli vidékeire deportálták.

„Az első szállítmányban 390 ember volt. Este kezdődtek a kivégzések, és hajnalig lehetett hallani a lövéseket. Ennyi ember megölése már túl hosszú időt vett igénybe, így másodjára már csak 250 embert szállítottak le a kivégzőosztagnak” – emlékezett vissza később Dmitrij Tokarjov, a kalininyi kivégzések végrehajtásáért felelős testület egyik tagja. A kivégzőosztagok főleg német gyártmányú pisztolyokat használtak, mert a szovjet fegyverek erős visszaütése miatt néhány tucat lövés után megfájdult a karjuk. Ez megkönnyítette, hogy a szovjet hatóságok később a németeket tegyék felelőssé a tömegmészárlásokért. Tettüket persze egy pillanatig sem vállalták: amikor az emigráns lengyel kormány feje, Wladysław Sikorski 1941 decemberében, egy Sztálinnal folytatott személyes megbeszélés során érdeklődött a hadifoglyok holléte felől, azt a cinikus választ kapta, hogy az „eltűnt” több mint 22 ezer ember Mandzsúriába szökött.

A vérengzés áldozatainak pontos száma máig vitatott, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete 21 768 áldozatot tart nyilván. Köztük volt a varsói egyetem magyar lektora, Korompay Emánuel Aladár, valamint a magyar családból származó, de már Lengyelországban született Oskar Rudolf Kuehnel is.

Egy hónappal azt követően, hogy a német hadsereg 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Katyn a fennhatóságuk alá került. A tömegsírokat 1942-ben a helyi lakosság útmutatása alapján egy pályafenntartó vonat lengyel kényszermunkásai találták meg. A szovjet hatóságok az első pillanattól kezdve a németeket vádolták a vérengzéssel, és nem egyeztek bele az ügy Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával lefolytatandó kivizsgálásába. A katyni helyszínen végül egy, a németek által felkért nemzetközi bizottság látott munkához. A magyar Orsós Ferenc patológus vezetésével – az általa kidolgozott módszert alkalmazva – megállapították, hogy a tömeggyilkosságot 1940 áprilisában és májusában hajtották végre.

Az 1943. február 18-án megkezdődött exhumálások során 4450 meggyilkolt lengyel hadifogoly maradványait emelték ki a tömegsírokból, majd megkezdődött az áldozatok azonosítása. A berlini rádió április 13-án kommünikében adott hírt a tömeggyilkosságokról. A Szovjetunió szövetségesei kétkedve fogadták a bejelentést, a brit és az amerikai kormány pedig – annak ellenére, hogy tudomással bírt róla – hallgatott a mészárlásról.

Miután a területet 1943 augusztusában visszafoglalta a Vörös Hadsereg, lerombolták a temetőt, egyben bizottságot hoztak létre a „fasiszta megszállók által végrehajtott” kivégzések kivizsgálására. A testület a Wehrmacht 537-es utászzászlóalját nevezte meg a gyilkosságok elkövetőjeként, és annak bizonyítására, hogy a német katonák követték el a vérengzést, 1943–1946 között tíz koncepciós eljárást indítottak. Több tucat német katonát, főként tiszteket, többek között tizennyolc tábornokot végeztek ki a mészárlásban való részvételért, annak ellenére, hogy ezekhez a gyilkosságokhoz bizonyosan nem volt közük.

A dokumentumokat több mint egy évtizeddel később a párt első titkára, Nyikita Hruscsov utasítására megvizsgálta Alekszandr Selepin, a KGB elnöke, és 1959-ben javaslatot tett a meggyilkoltak személyi adatlapjainak és kartonjai­nak az eltüntetésére. Az áldozatokra vonatkozó dokumentumok zömét ezután megsemmisítették, csak az összefoglaló jelentést őrizték meg, amelyet a Szovjetunió legfontosabb államtitkai közé soroltak. A Katynban történtekről a szovjet érdekszférába tartozó országokban sem beszélhettek, ha pedig mégis szóba került, kötelező volt azonosulni a hivatalos szovjet állásponttal. Az orosz parlament csak 2010-ben ismerte el, hogy a tömeggyilkosságokat Sztálin és más szovjet vezetők közvetlen utasítására hajtották végre.

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja