Immáron huszonegy esztendeje, hogy 2004. december 5-én az anyaországi magyarok jelentős részét sikerült rávenni, hogy elutasítsák, hogy az anyaországi állandó lakhellyel nem rendelkező külhoni nemzettársaink is megkaphassák a magyar állampolgárságot. Mint az eltelt idő igazolta, sem 23 millió román nem özönlött ide, sem a nyugdíjrendszert nem ingatta meg az új állampolgárok létezésének a ténye, sem pedig az árak nem szaladtak el.
Szerencsére az akkor kormányzó baloldal, az MSZP és az SZDSZ a történelem szemétdombján végezte. A Fidesz kormányra kerülése óta létezik a kettős állampolgárság és az egyszerűsített honosítási eljárás. Legutóbb Amerikában élő 85 éves nagynéném kapta vissza a magyar állampolgárságát, igen meghatottan vette át az iratokat.
Most egy olyan történet következik, amely az ifjabb nemzedék számára már történelem. A rendszerváltozás előtt, 1988-ban vagyunk. Csupa tejet szerető fiatal tölti meg a kupét, a kalaptartón csőfogóval rögzített tejeszacskó lengedez a jókedvű társaság feje felett (manapság már csak dobozos tejet ismerünk). A magyar ellenőrzés szokványos, a román is. A határőr részletesen kikérdezi a társaságot, hová tart. A válasz is megszokott: akkoriban a Hargita tetejére ment mindenki, a Madarasi Menedékházba. A vámos belenyúl a hátizsákokba. Keze megakad a két tálca penicillininjekcióban. Mi ez? – kérdezi. Az egyik fiatal szenvtelenül rávágja: – Meg vagyok fázva. A másik vámos egy tejporral teli zacskót talál. Az uzsonnám – feleli egy másik fiatal. A többiek megpróbálnak feltűnés nélkül röhögni…
A nyolcvanas években ezrek foglalkoztak azzal, hogy saját energiájukat, sőt pénzüket sem kímélve szabadidejükben az erdélyi magyarságot támogassák segélyakcióikkal. Ezek kezdetben spontán szerveződtek, elsősorban Szegedről és Budapestről kiindulva. Később, ahogy egyre nagyobb igény mutatkozott az efféle segítségre, egyre szervezettebbé váltak az illegálisnak tekinthető utazások.
Az egyik ilyen csoport – a hetvenes évek óta erdélyiekkel barátságot ápoló baráti társaság – a cselekvés után kiáltó helyzetben negyven taggal 1985-ben célszervezetté formálódott. Egymás között Erdélyt Támogató Egyesületnek (ETE) hívták magukat. (Azokban az időkben még Magyarországon is diktatúra volt, valódi civil szervezetek sem létezhettek.) 1990-ben a hivatalos bejegyzés is megtörtént, ekkortól Transcar Egyesület (Transylvania Caritas) néven folyt tovább a munka. Az alaposan megváltozott körülmények okán az egyesület 2010-ben befejezte vállalt munkáját. Közben az aktivisták szülők, nagyszülők lettek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!