Látva a résztvevők létszámát és megbízhatóságát, valamint a tiszta, ifjúkori lelkesedést, az adományozók száma egyre gyarapodott, az évek múlásával az utazások egyre szervezettebbek lettek. Az utazók főként fiatalok voltak, sok egyetemista vett részt a segélyakciókban, de az idősebb korosztály is képviseltette magát. Volt például olyan műszaki egyetemista fiú, aki saját maga és évfolyamtársai menzajegyét szedte össze azért, hogy tejport, gyógyszert és élelmiszert vásároljon az árából. Sok esetben a gyógyszerhez szükséges recepteket medikusok gyűjtötték össze. A pelenkákat egy mozdonyvezető csempészte Szlovákiából.
Jómagam harmadéves orvos-egyetemistaként kapcsolódtam a munkába, és rövidesen egy utazó csoportot vezettem.
’89 végére lehetett tudni, hol van igény segítségre, és hol nem „üzletelik” el az adományt. A változások előtt Erdélyben számos helyen kisebb lerakatok, sőt minigyógyszertárak jöttek létre, hatékonyabbá téve a segítséget. Szigorúan konspirációs alapon zajlott a kapcsolattartás. Ez az anyaországiaknak elsősorban izgalmat, sejtelmességet jelentett, azonban
az igazi kockázatviselők az erdélyi magyarság adományt fogadó-szétosztó, önkéntesen tevékenykedő tagjai voltak.
Sokan emlékezhetnek arra a Ceausescu-diktatúra szülte embertelen törvényre, amely szerint nem román állampolgár magánszemélyeknél csak rendőrségi engedéllyel szállhatott meg. Szintén be kellett jelenteni azt is, ha valaki más állampolgárral váltott szót. Az ostoba és egyértelműen a magyar kisebbség ellen irányuló törvény olyan abszurd helyzeteket szült, mint az az eset, ami például Gyimesközéplokon történt: az anyaországi gyógykezelésről hazaszállított gyerek jótevőit a helyi szekus nem engedte megvendégelni.
Az egyesületi tagok terepismerete az 1989-es decemberi események után kapóra jött. Egész Európából ömlött a segély az elszegényedett és kivéreztetett Romániába. Itthon is megható volt látni hosszú idő után a nemzeti egységet és azt a valóban határtalan segítőkészséget, amely akkor az egész országban megnyilvánult.
A nagy számban induló kamionok sokszor azt sem tudták, hová menjenek, akkor még többfelé harcok dúltak. A kaotikus helyzetben fosztogató bandákról, lövöldözésekről is számos hír keringett, néha nem is alaptalanul. Az ETE aktivistái néhány napra a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében leköltöztek a határ mellé, Biharkeresztesre. Én sem tettem másként. Délebbre, Arad és Temesvár irányában az elhúzódó harcok miatt lehetetlen volt az ilyenfajta segítségnyújtás.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!