– Hány története jelent meg a sorozatban, és ezek közül hány kapott helyet a kötetben?
– Mintegy hetven részt publikáltam eddig. Az első húsz az Országút című kulturális magazinban jelent meg, onnan költözött át a sorozat a Lugasba a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjének felkérésére. A kötetbe hatvan darabot válogattam be.
– Az Áttűnő életek – A fényt kapott XX. század címet mintha többféleképpen lehetne értelmezni…
– A történetek – az 1900-as évektől kezdve – átfogják, felidézik a múlt évszázad valamennyi korszakát, erre utal az alcím. Kettős értelmet hordoz a cím, mert
ami a fotózás világában fényt kap, az megsemmisül. Elég, ha csak az elmúlt évszázadban kitört két világháborút említem. Ám ha valamire a közbeszédben mondjuk, hogy fényt kapott, az azt jelenti, hogy az érdeklődés homlokterébe került.
A könyvhöz egyébként szellemi tejtestvérem, kedves barátom és kollégám, Zelei Miklós írt előszót nem sokkal 2021-ben bekövetkezett halála előtt. Akkoriban ugyanis megkérdeztem tőle, hogy ha kötetbe rendezve is megjelenne a sorozat, szerinte kit kérjek fel a bevezető megírására. Azt felelte, keressek egy minőségi celebet, aki már letett valamit az asztalra, akit ismernek és szeretnek az emberek. Egy nap gondolkodási időt kértem, majd jeleztem neki: megtaláltam ezt a minőségi celebet, ő az. Nagy örömömre elvállalta a felkérést – ez az előszó az utolsó nyilvános közlése.
– Hogyan és mikor vetődött fel a sorozat ötlete? Szeret fotózni vagy rendszeres látogató a Fortepan oldalán?
– Nem vagyok kimondottan fotózkodó ember. Inkább fejben fényképezek, aztán később írásban feldolgozom a rögzített villanásokat. A sorozat alapötlete 2019-ben ötlött fel bennem, a Fortepan akkor rendezett nagyszabású retrospektív kiállítást a Várban. A feleségemmel együtt megnéztem, és a képek láttán számos történet megelevenedett előttem. Ezután tényleg gyakori látogató lettem a Fortepan oldalán, hiszen gyakorlatilag munkaeszközként használtam a sorozathoz, amely kitalált, de korhű történetekből áll.
– A sorozat darabjai tárcák. Ez népszerű zsurnalisztikai műfaj volt a két világháború közötti magyar sajtóban, mára viszont mintha visszaszorult volna. Amikor belevágott a Fortepan-történetekbe, mennyiben vezérelte, hogy ezzel a műfaj továbbélését is segíti?
– Teljes mértékben. Valamennyi tárcasorozatomat hasonló céllal írtam, a korábbiakat is, hiszen fáj, hogy az „életes műfajok” kiveszőben vannak. Újságírói pályafutásom során nemegyszer tapasztaltam: az olvasókat érdeklik az adott személyekről és a történeteikről szóló írások, például a tárcák, amelyek az emberi oldalt, az érzelmi aspektusokat is bemutatják.
Meggyőződésem, hogy még a legsötétebb időszakokban is van remény, érdemes tehát kitartani és megőrizni az emberségünket. Csak az elpusztított életet nem lehet visszahozni, minden más pótolható.
Ezt igyekszem átadni az írásaimmal is.
– Kapott olvasói visszajelzéseket a sorozatra? Melyik történet váltotta ki a legtöbb reakciót?
– Az olvasói szokások megváltozásával a visszajelzések száma csökkent, de az ismeretségi körömből érkező személyes reakciók alapján úgy érzem: követett, keresett sorozatról van szó. Eddig a Mikor elszorul a szív című rész váltotta ki a legnagyobb visszhangot, amely arról szól, hogy a Sió-csatorna építése kapcsán rendezett konferencián megjelenik egy idős, neves professzor, aki több találmányával segítette a gépészet fejlődését. Amikor végignézi a kivitelezés fázisait bemutató fotókat, az egyiken – amely 1900-ban készült – felfedez egy kubikosfiút, aki az apja mellet dolgozik. Rádöbben, hogy ő maga az 13 éves korában. Feltolultak benne az emlékek, és annyira megszédül, hogy széket kell alá tolni.
– Ez is olvasható a kötetben?
– Természetesen. De nem csak írott formában lehet találkozni vele. Ugyanis Lénárt András rendező barátom is a sorozat követői között van, és egyszer megjegyezte:
ezek jól mondható szövegek, mi lenne, ha darabot készítenénk belőlük?
Először azt hittem, pódiumest létrehozásáról beszél, de tévedtem: egész estés műben gondolkodott. Úgyhogy elkészítettük tizennégy történet – köztük a Mikor elszorul a szív – egybefűzött, színpadi változatát. A darab Add tovább! címmel mind a mai napig szerepel a Hatszín Teátrum műsorán, a Zichy Szín-Műhely előadásában.
– Színpadi szerzőként milyen benyomások érték?
– Ott voltam az olvasópróbán. A szerzők többsége ilyenkor nyugtalan, én is az voltam. Tudtam ugyanis, hogy a társulat tagjai fiatalok, és arra gondoltam: hogyan fogják előadni azokat a jeleneteket, amelyek számukra távoli korokat idéznek. Aggodalmam alaptalan volt: kitűnően megoldották a feladatot.
Jelenet az Add tovább! című színdarabból.
– A könyvhétre jelenik meg a kötete. A felmérések azt mutatják, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak – és ha mégis, hát inkább képernyőn, nem papíron. Ráadásul, ha valaki könyvet szeretne vásárolni, azzal szembesül, hogy legalább négy-ötezer forintot kell kiadnia egy példányért. Ilyen körülmények között hogyan látja a könyvek jövőjét?
– Féltem az emberiség egyik intellektuális csodáját, a Gutenberg-galaxist. A rendszerváltás után több – a már említett Zelei Miklóssal közösen írt – tényfeltáró kötetet publikáltunk, amelyek elképesztő érdeklődést váltottak ki az emberekből: negyven-ötven ezer példányban keltek el.
Mára az érdeklődés alábbhagyott, a példányszámok visszaestek, de tapasztalatom szerint a jó irodalom mindig megtalálja a maga közönségét.
Azt, hogy a jövőben papíron vagy képernyőn jut-e el az emberekhez, nehéz megmondani, talán nem is lehet. Én azt mondom: a lényeg a mű, és az, hogy eljusson az emberekhez. Hogy húsz év múlva lesz-e nyomtatott könyv a polcainkon, a táskánkban, a zsebünkben, nem tudhatom, de őszintén remélem, hogy igen!
NÉVJEGY
Gazsó L. Ferenc (1953): Táncsics Mihály-díjas újságíró, író, jogász. 2013–2015 között a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója volt. Címzetes egyetemi docens. Legfrissebb kötete: Áttűnő életek – A fényt kapott XX. század (L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023).
