A szerkesztői jegyzet összefoglalja – sajnos csak a kötet végén, pedig lehetett volna ezzel kezdeni –, hogy mi mindent találunk a könyvben. „Jelen kötet a Kányádi Sándorral készített azon interjúk, beszélgetések válogatását tartalmazza, melyek még a költő életében jelentek meg különböző folyóiratokban, irodalmi és országos lapokban.” Majd hozzáteszi magyarázatként:
Kányádi Sándornak az élőbeszéd, a társalgás volt a legjellemzőbb és legkedveltebb megszólalási formája. Rendszerint verseit is fejben írta, s később rögzítette papírra. A versfordításaihoz írt, gazdag jegyzetei kivételével nagyon kevés írásos esszé maradt utána. Ezért különösen fontosak és irodalomtörténeti értékűek a kötetben olvasható beszélgetések, interjúk, melyek nemcsak életének, hanem ars poeticájának, költészetről, irodalomról, közéletről, a nemzetiségi viszonyokról vallott gondolatatainak summái.
A kötetben tehát fel-felbukkannak erős állítások, melyek Kányádi szemléletét hordozzák, ám ezek rendkívül szerényen csupa olyan kérdést járnak körül, amelyekben az erdélyi költő nyilvánvalóan otthonosan mozog. Beszél például a költészetről, pontosabban a költészet válságáról, a vers inflációjáról. „Sok a költő – mondja. – Több, mint a vers. Ez a nagy népi spartakiád a költészetben önmagában örvendetes és mindenképpen kulturális forradalmunk eredménye. De következménye egyúttal az értékek felbomlási folyamatának is. Az értékek megítélése terén tapasztalható elbizonytalanodásnak. Nincsenek műszereink a vers minőségének mérésére, és remény sincs arra, hogy ez kibernetikus úton lehetséges, de egy bizonyos: ez az elrugaszkodás a mindenfajta formától és tartalomtól nem tesz jót a költészetnek. És sajátos módon csökkenteni fogja az amúgy sem túl népes olvasói tábort.”
Mindebben az a különösen elgondolkodtató, hogy Kányádi az értékek felbomlásáról nem az internet robbanását követően, a Facebook, a Tiktok, a Twitter és hasonló felületek által kikövezett kulturális lejtő megjelenése után beszél, hanem 1968-ban, egy Huszár Sándor által készített interjúban, amely a kolozsvári Utunkban jelent meg.
De beszél Kányádi az irodalomról, a fordításokról, az olvasáskultúráról, a kis és nagy népek szellemi találkozásairól, rengeteg tapasztalatáról, amelyet élete során összegyűjtött. Eredeti meglátások, okos gondolatok, tartalmas és megfontolni való szellemi sziporkákat olvashatunk minden beszélgetésben. Ilyeneket például:
Emlékszem, volt itt évekkel ezelőtt valaki, aki egy festőnkről meg egy szobrászunkról azt mondta (neveket most nem akarok mondani), hogy ha Párizsban élnének, akkor ilyen meg olyan világhírűek volnának. Én ebben nem hiszek, szerintem az ilyen feltételezés az igazi provincializmus.
És persze beszél a magyar–román együttélésről, arról, ahogyan ő látta, megélte a többségi és a kisebbségi nemzet találkozását. Efféléket mond: „Abban hiszek, hogy eljön az idő, amikor általánossá válik a felismerés: nincs a Duna-medencében két egymásra utaltabb nép, mint a román s a magyar, és ebben a nagy szláv tengerben egyik sem fog boldogulni, ha állandóan egymás torkának esünk, ha folyton egymást gúnyoljuk, ha állandóan licitálunk és überelünk, hogy ki volt itt hamarabb, ki magasabb s ki alacsonyabb rendű.”
A sorozat Varga Melindának az Irodalmi Jelen számára 2011-ben írott interjújával zárul, így a kötet afféle kordokumentumként is rendkívül érdekes: sorra veszi azokat a témákat, kérdéseket, problémákat, jelenségeket, amelyekkel az elmúlt fél évszázadban az erdélyi magyar értelmiség foglalkozott, foglalkozni kényszerült.
S ez a sokszor kényszerű, sokszor belülről fakadó érdeklődés a kötet minden során átszivárog. Így különlegesen hiteles kor- és életrajzzá állnak össze a Fehéringes közmagyar szövegei.
(Fehéringes közmagyar – Beszélgetések Kányádi Sándorral. Szerk.: Pécsi Györgyi. MMA Kiadó, Budapest, 2023, 336 oldal. Ára: 5200 forint)
Borítókép: Kányádi Sándor (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)
