Az 1937-ben Kolozsvárott, Széktől 64 kilométerre született Korniss Péter harmincévesen járt először a faluban, hogy lefotózza a helyi táncházat, amelynek híre már csak Budapesten érte el. A kiadványban olvasható jegyzeteiből kiderül, mi ragadta meg a faluban annyira, hogy munkássága meghatározó helyszínének válassza azt. A ma már nagy többségben románok lakta Mezőségen fekvő, nagyrészt magyarlakta Szék a középkorban Erdély virágzó városa volt sóbányáinak köszönhetően, majd a XVI. századtól kezdve története folyamatos hanyatlás. Elkerülték a főútvonalak és a vasút, majd a trianoni békeszerződés Romániához csatolta, de épp a teljes elszigeteltség és a falu szegénysége őrizte meg ott a hagyományokat és a népviseletet.
Korniss Péter nem tévedett, amikor úgy gondolta, hogy eltűnőben lévő világot lát 1967-ben: addig megállt az idő Széken, de utána – legalábbis ahogy jelen fotóalbumot forgatjuk – mintha felgyorsult volna. A kötet első fotója – mintegy főcímként – 1989-ből származik, a hivatalos román községtábla alatt kézzel, frissen festett Szék falutáblát ábrázolja, amiért korábban több év börtön járt volna.
Utána viszont 1967-be ugrunk vissza: ezek a fényképek mintha még azelőtt készültek volna, hogy a fotográfiát feltalálták.
Aszfalt sehol, csak sártenger, kézzel aratnak, szőnek, fonnak és hímeznek, mindenki gyalog masírozik, még az első világháborús féllábú hadirokkant is. Férfiak és nők kétrét görnyednek a munka alatt. A férfiakon gumicsizma és kalap, a nőkön fejkendő, kiöltöznek a munkához is, a lányok pedig hosszú, bő szoknyában futnak a tornaórán.
Aztán az „ilyen volt” után érkezik az „ilyen lett”: a közösségi élet központját jelentő táncház helyét kocsma veszi át, a hagyományos táncokat pedig a tévéből áramló diszkó. Megjelennek az autók, a fényképezőgépek, a turisták, Miki egér és a Coca-Cola. A hagyományokat, amilyen a húsvéti locsolás, globalizáció szorítja ki. A kasza immár elektromos, a fejés gépi, az egykoron értékes gyapjút felgyújtják, hogy ne szennyezzen a mezőn. A fekete-fehér fotókon szereplő iskoláslányok napjainkra időseket gondoznak és takarítanak Budapesten.
A nélkülözéstől és kemény munkától megviselt, de büszke arcok Budapesten már valahogy elesettnek tűnnek.
Egyre több az olyan fotó, amelyik a világon bárhol készülhetett volna, azaz szép lassan eltűnik a téma, illetve maga a hiány válik azzá. Az arcok helyett Miki egérre, a cameles pólóra és a Coca-Colára figyelünk, mintha a termék felváltaná az embert. És amikor azt hisszük, hogy az elembertelenedés már nem lehet rosszabb, megérkezünk 2020-ba, a koronavírus évébe, amikor már arcok sincsenek, legalábbis mindenki maszk mögé bújt. Nincs többé közösségi tér, bezár a széki piac és a kocsma is.
Korniss Péter albuma így nem is annyira a címben szereplő hely, mint inkább az idő kegyetlen története. De közben a túlélésé is, hiszen ott van például az albumban Michel van Langeveld, azaz Holland Mihály története, aki Korniss képeit látva ötvenkét évesen Székre költözött, és múzeumot állított a falunak és a fotográfiának. És az ember már attól is derűlátóbb, ha ilyen páratlan fotóalbumot tarthat a kezében.
(Korniss Péter: Hosszú úton – Szék 1967–2022. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023. Ára: 33 000 forint)
94. Ünnepi Könyvhét
