Kovács Krisztina, kurátor, a Várfok Galéria művészeti vezetője első ízben válogatta ki Korniss Péter világot járt, széki felvételei közül kizárólag színeseket, méghozzá – hely hiányában – a hosszú út kezdetét és a végét ábrázoló képeket.
Korniss Péter 1967-ben találkozott először az akkor még szinte érintetlen, hagyományos paraszti kultúrával.
Noha mindössze hatvannégy kilométerre született onnan, Kolozsvárott, mindössze annyit tudott, léteznek táncok. Novák Ferenc „Tata” vitte Székre a fotográfust, táncosaihoz hasonlóan, akik aztán elindították a táncházmozgalmat. Az első felvételeken, villanyvilágítás híján még petróleumlámpával világítottak a fonóban. A táncházban, saját maguk készítette viseletben ropták a fiatalok, méghozzá mosolytalanul, mert így követelte az illem. Ellenben a szünetben, a férfi és a női szobában önfeledten mulattak, énekeltek.
Sorsszerű, hogy e korai felvételeken már ott szerepel Boldizsár Mari, a fotóriporter későbbi múzsája, barátja, komaasszonya.
Korniss Péter azonnal érezte: ezt meg kell őrizni, mert ki tudja, meddig marad fenn a hagyomány.
Elindultam világ útján című kötetében örökítette meg a múlófélben lévő néphagyományokat első alkalommal. Munka közben szembesült a kemény életformával, amely a mindennapokat jellemezte. Egy fényképen az este viseletben táncoló nők holtfáradtan hevernek a mezőn, igyekeznek kipihenni az aratást, mert 1973-ban még sarlóval dolgoztak a földeken.
Múlt idő címet viselő második könyvében ennek az életnek állított emléket Korniss Péter. Amelyet követően azt érezte: amit akart és tudott, elmondott a témában, hát egy ingázó munkás nyomába eredt a következő évtizedben. Skarbit Andrást 1988-ig követte kamerájával, amikor kiadta Vendégmunkás című albumát.
Nem sokkal rá kitört a romániai forradalom. A politikai változások nem hagyták érintetlenül a világtól elzárt zsákfalut sem. A mezőségi színmagyar települést a román tengerben, ahová egyetlen út vezet. Később a széki asszonyok felkerekedtek, s Budapestre jöttek takarítani. E korszak beállított, középre komponált portréin, a XXI. századi világváros kulisszáinak előterében álltak modellt A városban című sorozathoz. Az alkotó elárulta: rengeteg munkájuk akadt, tudniillik becsületesek, megbízhatók, dolgosak voltak.
Akad egy fotó, azt nem Korniss Péter fényképezte. Boldizsár Mari és Balogh Márton képét, széki szokáshoz híven, az esküvőt követően, az ifjú pár pártáinak rámájába foglalták. A lakodalomba Kallós Zoltán vitte a riportert. Életre szóló barátság kötődött a Balogh és a Korniss házaspár között. Olyannyira, hogy az első Balogh gyermeket ők tarthatták keresztvíz alá. Miként Boldizsár Mari fogalmazott: „Komám, egy család vagyunk”. Az asszony a járvány alatt elhunyt, temetésén a szigorú Covid-vesztegzár miatt Kornissék nem vehettek részt, ezért a Várfok Galéria kiállítását az ő emlékének ajánlják. A kiállítás megnyitóján megjelent Balogh Márton és lánya.
Ott helyben úgy mondják: Balogh Márton az utolsó földműves, akit a fotográfus abbeli munkája közben örökített meg két esztendővel ezelőtt.
Ezzel elérkeztünk a tárlat második részéhez, a jelenhez. Noha a kulcsszó a jelen idő, büszkén pózol retró készségei közt a falu egyik legfontosabb személyisége: Nagy Pista, a pálinkafőző. Mert hisz a széki, miként ott mondják: sici (sziki) pálinka csodájára járnak az anyaországból (is).
