Az első sokk a metróban ér. A nyugatról keletre tartó vonalakat lemetszették, mintha sosem lettek volna. Az egyetlen állomás, amelyet meghagytak, a Friedrichstrasse. Határátkelő. Tömeg. Két sorba állítanak bennünket. A rövidebb a helybelieké.
Egyetlen nejlonszatyorral mehetnek, legfeljebb huszonnégy óra az eltávozás. Ha nem jönnének vissza, elviszik a hozzátartozóikat. Visszajönnek. Várakoztatás, kikérdezés, személyi motozás. Ismerős, mintha a beregszászi vagy az ártándi határnál állnánk. A külföldiek sora folyamatosan halad. A határőr ellenőrzi a papírokat, szalutál, mehetünk. Gyomrunkban a határfrásszal irány a szabad világ.
Egy hosszú hétvége Nyugat-Berlinben – hirdetik a prospektusok. Még sosem voltunk itt, igaz, máshol se nagyon, a faltól falig világ túloldalán. Megszoktuk, mert beleszülettünk. Most már, hogy világútlevéllel a zsebünkben kiléphetünk a keleti blokkból, első utunk a falhoz vezet.
Felkészültünk belőle, 3,6 méter magas, tetején dupla szögesdróttal, 1,2 méter vastag, 140 kilométer hosszan húzódik, 116 lőtoronnyal. Monumentális műalkotás.
Ideát, Szerencsés-Berlinben fából ácsolt kilátók várják az érdeklődőt. A turisták innen kényelmesen átlátnak a fal túloldalára, és jó időben ideális fényképeket készíthetnek, hogy legyen mit mutogatni odahaza.
Metsző szél fújja a hódarát, kutya hideg a február 1989-ben. Barátommal nem hagyjuk magunkat. Iszunk még egy grogot, és megyünk, míg a lábunk bírja. Valójában két fal épült, közöttük, a senki földjén sosem látott méretű vadnyulak szaladgálnak. Időnként az őrök célba lőnek rájuk.
Észre se vesszük, ahogy átsétálunk a város brit zónájából a franciába s vissza. Az amerikai szektorban a Checkpoint Charlie, az egykori ellenőrző pont, ahol amerikai katonákkal pózolhat a látogató. Operett. Arról nem tudunk, hogy pár nappal az érkezésünk előtt halt meg a falnál az átszökni próbáló Chris Gueffroj. Húszéves volt. Lelőtték. A határőr százötven márka jutalmat kapott.
Azt pedig álmainkban sem gondoljuk, hogy hét hónap sem telik bele, és éppen ezen a ponton fogják bejelenteni Berlin 1945 óta tartó megszállt város státusának végét.
Egyelőre betérünk az átszökések múzeumába, hogy lássuk a végső kétségbeesés ötletrohamának gyűjteményét. Százaknak sikerült, ezrek odavesztek. A pénztárnál többnyelvű felirat: katonáknak, nyugdíjasoknak féláron, a keleti blokkból érkezőknek ingyenes.
Elhatározzuk, hogy csak angolul beszélünk, nincs rajtunk semmi keleti blokkos – inkább kifizetnénk. A pénztáros fiú, húszéves lehet, ránk pillant, és unottan int: tovább, tessék befáradni.
Szeptemberben Sopronnál kinyílt a határ, rés támadt a rendszeren. Pár hét múlva a tévé élőben közvetítette a mámort, ahogyan százezrek ölelkeznek össze, fiatalok lovagolnak a fal tetején, s özönlik át a nép a világ elérhetetlen pontjára, a város másik oldalára.
*
Apátok gyakran mondogatta, hogy mindaz, amit a politika az emberéleten kívül elvesz, visszaszerezhető. Akkor is, ha elképzelhetetlen. A zsigereinkben éreztük, hogy így van, mikor egy évre rá, hogy ledöntötték a falat, visszatértünk a városba.
A leendő Potsdamer Platz helyén, óriási parlag földön gyülekezett Európa fiatalsága, hogy egy merőben más Fallal ünnepeljen. Mikor feldübörgött a Pink Floyd zenéje a berlini fal hűlt helyén, nem számított, ki honnan jött, sírtunk örömünkben.
Tudjátok, ha fordul a történelem, felgyorsul az idő. Hetekbe, néha napokba sűrűsödik össze mindaz, ami akár századokon át összegyűlt. Gondoljatok ötvenhatra, a tizenkét napra. Esély sem volt a Nagy Testvér tankjaival szemben, mégis a forradalom győzött. A reményt többé már nem tudták elpusztítani.
Úgyhogy merjetek álmodni, bátor, büszke fiaim. De óvatosan, ésszel az istenért, mert anyátok halálra aggódja magát.
Borítókép: A Nyugat- és Kelet-Berlin közötti ideiglenes átjáró megnyitására várakozók a falnál, 1989 novembere (Fotó: Fortepan/Horváth Péter)
