Tiszteljük a tényeket!  

A múltról szólni „harag és elfogultság nélkül” kell – vallja Szakály Sándor, az egyik legismertebb, legsokoldalúbb és legaktívabb magyar történész, a tudományos ismeretterjesztés misszionáriusa. Négy éve megjelent könyvében azt írta, ahogyan Trianon után a magyarság a megalázott és megcsonkított hazában talpra állt, éppen száz évvel később vele is ez történt: újjászületett és talpra állt egy súlyos betegség után, amikor az orvosok egy százalék esélyt adtak neki a túlélésre. A Magyar Örökség díjat nemrég átvett történészprofesszor vasárnap tölti be hetvenedik életévét, ez alkalomból beszélgettünk vele. 

Fotó: Polyák Attila

– Negyvenöt éve diplomás történész, húsz éve egyetemi tanár, majd tizenkét éve a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem kutatóprofesszora, mégis a nevét legtöbben a sajtóból, rádióból, televízióból ismerik. Bár nem újságíró, sokat publikál a sajtóban. Tegyünk egy emlékezetpróbát: mikor és hol jelent meg az első írása?  

– Emlékszem, mert éppen akkor történt, amikor az ELTE Bölcsészkarán államvizsgáztam. Két olvasói levél volt, amelyek a Magyar Nemzet 1980. június 3-i és 4-i számában jelentek meg. Az egyik címe ez volt: Történelmi jelenünk – egyetemista fokon, amelyben arról elmélkedtem, mi az oka, hogy az akkor végző történelem szakos hallgatók közül meglepően kevesen választottak szakdolgozati, illetve diplomamunka témát a legújabb kori magyar történelem tárgyköréből, különösen a Horthy-korszakból. A másik kis írásban „helyreigazítottam” azt a tévedést, hogy Faragho Gábort több történész is a csendőrség főfelügyelője beosztással és csendőr altábornagyi rendfokozattal ruházta fel, és a „címzavar” okául megjegyeztem, hogy Faragho és számos más, a Horthy-korszakban jelentős szerepet játszott katonai vezetőre vonatkozóan sem találunk hiteles adatokat a hazai lexikonokban. 

– Már ekkor elkötelezte magát a két világháború közti korszak, különösen a hadtörténet kutatása mellett? 

– A történelem már gyerekkoromban nagyon érdekelt. Egy somogyi faluban, Törökkoppányban születtem és nevelkedtem, amely az oszmán–török hódoltság alatt szandzsák székhely volt, és ennek az emlékei, legendái több száz évvel később is éltek a szülőfalumban. Nagyapám cipész-csizmadiamester volt, és nagyon színesen tudott mesélni a török időkről, Toldi Miklósról, Zrínyiről és más magyar hősökről is. Általános iskolásként rendszeresen jártam a falusi könyvárba történelmi tárgyú könyvekért, tanulmányi versenyeken indultam, az országos döntőbe is bekerültem. Először hajóskapitány akartam lenni, utána régész, majd történelem–földrajz szakos tanár. Végül az ELTE történelem–könyvtár szakára jelentkeztem, mert földrajz szakra abban az évben Budapesten nem lehetett. Harmadéves koromban fölvettem Vargyai Gyula Hadsereg és belpolitika, illetve Hadsereg és külpolitika Magyarországon a két háború között című speciális kollégiumait, majd amikor szakdolgozattémát kellett választani, én a polgári ellenállásról akartam írni, de ő mást javasolt: „Nem akar inkább a tábori csendőrökkel foglalkozni? Róluk nem ír senki, maga lesz az első!” Mire azt mondtam, természetesen tanár úr. Az ő ajánlásával a Hadtörténelmi Levéltárba, illetve a Hadtudományi Könyvtárba is bemehettem kutatni, ami akkor kiváltság volt. Mivel a szakdolgozatom több komoly történész szerint is jól sikerült, sok újdonságot tartalmazott, az egyetem után számomra egyenes út vezetett a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumba. 1980. szeptember 1-jén tudományos segédmunkatársként léptem be és húsz év múlva, főigazgatóként távoztam.  

– Miért szakított akkor a történészi pályával?   

- Nem szakítottam, csak más irányban, más módon folytattam. Ugyanis nem afféle régimódi történész lettem, aki nem mozdul ki a múzeum és levéltár falai közül, hanem rendszeres kapcsolatom volt a médiával. Egyetemista koromban olimpiatörténeti szemináriumra is jártam, amelyet Keresztényi József, a MOB tagja vezetett, és az ő révén kerültem a Népsporthoz „valóságos titkos külső tudósítóként”. Hadtörténész kutatóként írogattam a Magyar Nemzetbe is, és a 80-as évek végétől már lehetőséget kaptam, hogy a Magyar Televízió különböző műsoraiban megszólaljak. Miután 1993-tól a Magyar Történelmi Film Alapítvány kuratóriumi titkári teendőit is elláttam, Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke megkeresett, hogy volna-e kedvem történelmi műsorokat csinálni náluk. Bár addig nem sokat tudtam a tévézésről, belevágtam, és Erdőss Pali rendező barátommal elkezdtünk ismeretterjesztő történelmi sorozatokat készíteni, amelyek – például a Megidézett történelem vagy a Vitatott személyek – nagyon népszerűek voltak. Emellett egyre többször hívtak beszélgetőműsorba és kértek fel jeles napokon, nemzeti ünnepeken műsorvezetőnek. Így hát beleszerettem a tévézésbe, de azért igyekeztem nem elhanyagolni a szakmámat sem.  

– Aztán mégiscsak a tévét választotta. Miért? 

– Nem tudtam ellenállni a hívásnak. Akkoriban a Duna Televíziónak óriási szerepe volt a határon túli magyar közösségek életében, én pedig minden erőmmel szorgalmaztam a történelmi ismeretterjesztő műsorokat, dokumentumfilmeket. Amikor Pekár István lett az elnök, előbb kulturális igazgató, majd műsorokért felelős alelnök voltam 2001. január elsejétől egészen 2004 májusáig, amikor elbocsátottak.   

– Csak nem politikai, ideológiai okokból? 

– A 2002-es választások után ismét hatalomra került utódpártban engem jobboldali, sőt egyesek fasiszta történészként tartottak számon, ezért nyilvánvaló volt, hogy nem tűrnek meg a közmédiában. 

– Ön is jobboldali történésznek tartja magát? 

– Szerintem a történész nem „oldaliság” kérdése. Én a szocialista rendszerben korán szembesültem azzal, amit úgy szoktak emlegetni, hogy a történelem és a történész a politika szolgálólánya. Ez a rossz felfogás és gyakorlat sajnos 1990 után is bizonyos mértékig tovább élt, de nekem fiatal korom óta az a meggyőződésem, hogy a történésznek az igazságot kell szolgálnia. Ezért is választottuk a Veritas Intézet jelmondatául, amit egykor a „haza bölcse”, Deák Ferenc így fogalmazott meg „…hazudni nem szabad”. Magam úgy vélem: nemcsak nem szabad, de a történelem kutatójának, oktatójának, ismeretterjesztőjének tilos is! Tévedni, hibázni természetesen lehetséges – hiszen emberi dolog –, de ezt lehet korrigálni. Ezért szinte mániákusan szoktam mondani, hogy kezdjük el tisztelni a tényeket. És persze a vitapartnereket is, mert el kell fogadni, ha ugyanarról a „dologról” másnak más a véleménye, de a tényeket nem szabad sem átírni, sem elhallgatni.  

– Önt hosszú évek óta rengeteg helyre hívják, hogy beszéljen különböző, főként XX. századi történelmi eseményekről, szereplőkről. Miért tartja fontosnak az ismeretterjesztést? 

– Az a tapasztalatom, hogy az embereket érdeklik a történelem valós tényei és összefüggései, és én mindig hiteles források, ellenőrizhető adatok, objektív tények alapján, a legjobb tudásom szerint azt szoktam elmondani, ami történt és ahogy történt. Persze a történettudomány nem matematika, nem képes természettudományos bizonyosságot elérni. Másfelől a történetírás nem bíráskodás, a történész pedig nem bíró, inkább nyomozó. És bőven vannak olyan történelmi események, amelyekről – ha megfelelő szakértelemmel és elkötelezettséggel, kitartóan nyomozunk – már elegendő ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy megalapozott következtetést tudjunk levonni. Például azon nem vitatkozhatunk, hogy 1941. június 26-án Kassát bombatámadás érte, huszonkilenc bomba Kassa városára esett, a harmincadik Enyickére. Hogy ezek valóban szovjet gépek voltak-e – szerintem igen –, ezen lehet ugyan vitatkozni, meg azon, hogy szándékosan vagy véletlenül támadtak-e magyar célpontokat, de hogy hány halott és sebesült volt, az ténykérdés. Hogy ezután helyes vagy téves döntés volt-e a magyar hadba lépés a Szovjetunió ellen, azt utólag lehet így is, úgy is megítélni.  

– Ön szerint az akkori magyar állam kimaradhatott volna a háborúból? 

– Ha az akkori magyar politikai és katonai vezetők helyébe képzeljük magukat – amihez kétségkívül alapos történelmi tudás és nagyfokú empátia kell –, hogy ők milyen információkkal rendelkeztek a kassai légitámadásról, az akkori geopolitikai és katonai helyzetről, a már hadban álló felek katonai erejéről, akkor nemigen dönthettek másként. Ismétlem, akkor! Úgy nem lehet a múltról komolyan és méltányosan beszélni, írni, vitatkozni, ha valaki utólag okoskodva, a később szerzett információk, ismeretek birtokában tör pálcát az akkori döntéshozók fölött. 

– A Duna Televízió után, jobboldalinak elkönyvelt történészként a baloldali kormányzás alatt hogyan tudott visszakerülni a szakmába? 

– Nem könnyen. Többször voltam munkanélküli, rövid ideig több állásom is volt, utána tanítottam a Testnevelési Főiskolán – ott lettem 2007-ben egyetemi tanár –, aztán a Pannon Egyetemen, majd 2011-ben megkeresett egykori Eötvös-kollégista társam, Szabó András, a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarának dékánja, hogy hozzuk létre a Történelemtudományi Doktori Iskolát. Sikerült. Majd következett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, ahol tudományos rektorhelyettes és egyetemi tanár voltam, és innen hívott el Boross Péter volt miniszterelnök a 2014. január 2-án megalakult Veritas Intézet főigazgatói posztjára. Fő célunk akkor és azóta is az, hogy az elmúlt több mint másfél évszázad magyar történéseinek kutatását újra- és átgondolva, harag és elfogultság nélkül forduljunk a magyar nemzet történetében meghatározó jelentőségű, nem kevés vitát kiváltó események és személyek felé, és tegyünk kísérletet azoknak új, hiteles forrásokra és komoly alapkutatásokra épülő valósághű bemutatására. 

– Hat évvel ezelőtt egy nagyon súlyos betegségen átesve, szinte újjászületve, immár harmadik ötéves megbízatását tölti az intézmény élén. Negyvenöt éves történészi pályájára és rendkívül sokoldalú szakmai, közéleti, társadalmi, oktató és ismeretterjesztő tevékenységére immár hetvenévesen visszatekintve mit tart a legfontosabb eredményének?  

– Ha összességében nézem az életutamat, azt tudom mondani, hogy többet kaptam a világtól, mint amennyire egykoron Törökkoppányban egy falusi suszter és varrónő gyerekeként gondolhattam volna. Én egy egyszerű falusi fiú voltam, s most is az vagyok, mert Mikes Kelemen nyomán vallom, hogy vagyok és leszek, aki voltam, és mind a mai napig tartom magam ahhoz az intelemhez, amit tízéves koromban anyai nagyapám a halála előtt mondott nekem: „Kisfiam, ha igazad van, akkor se hagyd magad, ha fát vágnak a hátadon!”  

– Egy rövid újságcikkben nem lehet felsorolni könyveinek, szakmai és tudományos megbízatásainak, közéleti feladatainak, kitüntetéseinek hosszú listáját. A Széchenyi-díj után nemrég megkapta a Magyar Örökség díjat, ami tekinthető életműdíjnak? 

– Azt gondolom, igen, és bár azon történészek közé tartozom, akik nagyon sok elismerésben részesültek, hogy mindig megérdemelten-e... A szakmai teljesítmény alapján úgy vélem, vannak nálam jobb magyar történészek, ezzel együtt nekem megadatott, hogy mértékadó történelmi kutatóintézetet vezethettem, vezethetek, és a mai napig gyakran hívnak történelmi témákban médiaszereplésre, előadások tartására határon innen és túl. Számomra örömteli misszió az ismeretterjesztés, az, hogy bárhol beszélhetek arról, hogyan látom én a múltunkat, amiből jó példákat, reális önismeretet, önbecsülést, tartást és lelkierőt meríthetünk. 

„A fő baj az, ha valaki úgy alkot és formál véleményt történelmi kérdésekben, hogy alapvető tényekkel nincs tisztában, vagy ha igen, tudatosan elferdíti őket. Manapság gyakran tények és észérvek helyett jelzők jelennek meg a vitákban a két világháború közötti korszakról és annak névadójáról is. Tények sora bizonyítja, hogy Horthy Miklós kormányzósága alatt a kivérzett, kifosztott, egyharmadára csonkított Magyarország túlélte a halálos ítéletet, talpra állt, és az 1930-as évek végére felzárkózott Európa középmezőnyéhez gazdasági, társadalmi, kulturális értelemben egyaránt. Ha Horthynak »csak« annyi szerepe volt ebben, hogy rábízta az ország vezetését azokra, akik értettek hozzá, már az is óriási tett volt.” 

(A történész visszatér. Magyar Hírlap, 2020. február 29.) 

(A borítókép Polyák Attila felvétele)