A Marvel kísérleti laborja pár lépéssel mindig előrébb jár, mit a többi szuperhős-franchise – 25 éves az X-Men

Pár héttel ezelőtt egy háromrészes cikksorozatban tártuk fel, miként változott a modern szuperhősfilmek megítélése az elmúlt fél évszázadban. Van azonban egy franchise, ami épp novemberben lett 25 éves, és egymagában megmutatja, mennyit változott a műfaj az elmúlt negyed évszázadban.

25 éves az X-Men franchise.

Magyarországon november elején mutatták be az X-Men – A kívülállókat, alig pár évvel azután, hogy a szuperhős műfajt a Batman és Robin sokak számára nevetség tárgyává tette. A rendezői széket az a Bryan Singer foglalta el, aki egyáltalán nem ismerte a képregényeket, de tisztességgel elvégezte a házi feladatot, és később a műfaj egyik legmeghatározóbb alkotójaként további négy alkalommal tért vissza a szuperhősökhöz (háromszor az X-Menhez, és egy félresikerült nosztalgikus kitérő alkalmával Supermanhez).

X-Men: Az eljövendő múlt napjai Forrás: TMDb

A legelső X-Men trilógia

A legelső X-Men még egy tipikus 2000-es évekbeli szuperhősfilm, nagyrészt expozíciók sorozata, ami magyarázza a saját világát, és sokkal inkább szuperhősökről szóló akciófilm, semmint klasszikus szuperhősfilm. Rengeteg benne a kompromisszum, amit a műfajtól ekkor még idegenkedő Hollywood hozott meg: a képregények színes kosztümjei helyett a szereplők fekete bőr egyenruhákban parádéznak (ez visszahatott a képregényekre is, a 2001-ben debütált Új X-Men sorozatban Grant Morrison is búcsút intett színes hacukáknak), és csapatfilm ellenére az X-Men csak pár szereplőre tud fókuszálni, elsősorban Hugh Jackman karakterére, akit a magyar változatban ekkor még nem mertek a nevén szólítani, és így lett Rozsomákból a sok félreértésre okot adó Farkas. A CGI-n és az akciójelenetek esetlenségén is látszik, hogy a ­2000-es évek elején járunk, de a film újat hozott azzal, hogy a hősök valójában nagyon is hétköznapi karakterek, nem távoli bolygóról származó félistenek vagy maguknak való milliomosok. A hangsúly a világmegmentés helyett a karakterek közti viszonyokra helyeződött, ami teljesen új dinamikát és tematikát is hozott a szuperhősfilmek számára, megelőlegezve a modern szuperhősfilmek legfontosabb vonásainak, miszerint a szupererő csak látványos körítés amiért jegyet váltunk, de a lényeg mindig az ember. 

Patrick Stewart és Ian McKellen a legelső X-Men mozifilmben. Forrás: TMDb

A film nem mellékesen Kevin Feige egyik első produceri munkája volt, aki alig egy évtizeddel később sikerre vágott bele a képregények világában már bejáratott szuperhősuniverzum, az MCU építésébe. Az X-Men még szerénynek mondható 75 millió dolláros költségvetésből készült, és 296 millió dollárt hozott világszerte, ami szintén jelzi a műfaj akkori kereteit: távolról sem tartozott még a legdrágább filmek közé, és a közönség is még csak ismerkedett a következő két évtized során egész Hollywoodot leuraló műfajjal. Az első X-Men erényei dacára még rajzfilmesen egyszerű, egy sekélyes főgonosszal (Ian McKellen mesteri megformálásában), és pont az utolsó harmada a leggyengébb.

Famke Jannsen az X-Men második részében. Forrás: TMDb

Ehhez képest a 2002-es folytatás a mai napig az egyik legjobbnak tartott képregényfilm, ahol Singer és csapata sokkal merészebben nyúlt az alapanyaghoz. Az X-Men 2. ugyanúgy néz ki, mint az első rész, hideg, acélos színekben pompázik, mégis ég és föld a kettő. A történet sokkal bátrabb, az akciók emlékezetesebbek, a karakterek összetettebbek, és második részhez illően ez a felvonás sokkal sötétebb, erőszakosabb is, még az egyik fontos karakter, Jean Grey is meghal (persze csak látszólag).

A franchise nagy tragédiája, hogy Singer a Superman visszatért rendezte meg a harmadik rész helyett – nem vitte végig úgy az első trilógiát, mint Sam Raimi a Pókembert vagy Christopher Nolan A sötét lovagot –, amit egy filmnyelvileg kevésbé érzékeny iparos, Brett Ratner rendezett.

 Az X-Men: Az ellenállás vége nagyon erős drámákkal indít, a másságot és a kívülállóságot illető izgalmas kérdésfelvetésekkel (szabad-e gyógyítani, aki természetszerűleg más? El lehet-e fogadni így önmagad? Hogyan reagálnak a hozzád hasonlók, ha önszántadból vagy önhibádon kívül visszavonulót fújsz? Hogyan válhat fegyverré egy jó szándékkal készült dolog?), de aztán mégis hiányérzetet szül, hogy ezeket nem aknázza ki – süt róla, hogy kevésbé hozzáértő alkotók dolgoztak rajta. A harmadik rész mégis annak köszönheti leginkább a népszerűtlenségét, hogy a képregényfolyam egyik leghíresebb történetét, a Főnix halálát fájóan ingerszegény és ötlettelen módon dolgozza fel. Az ellenállás vége bár látszólag lezárta a trilógiát, de a stáblistás jelenetek nyitva hagyták a folytatás lehetőségét – ez volt az első szuperhősfilm, ami ezzel a mára már elcsépelt megoldással élt, illetve a flashback jelenetek kedvéért itt fiatalították meg legelőször a karaktereket.

Patrick Stewart és Ian McKellen megfiatalítva tűnt fel az X-Men harmadik részében. Forrás: TMDb

Az előzményfilmek: kudarcok és gyöngyszemek

A harmadik rész financiálisan a franchise addigi legsikeresebb része lett a 460 millió dolláros globális bevételével, de ekkor még Hol­lywood is legfeljebb trilógiákban, esetleg spin-offokban gondolkodott. Eredetileg Logan és Xavier professzor kapott volna saját előzményfilmet, ezekből lett végül az X-Men kezdetek: Farkas és az X-Men: Az elsők. Előbbi az abszolút felejthető középszer kategóriába tartozik, ami a trilógia után látványos visszaesés, ráadásul dramaturgiailag is számos helyen ütközik annak cselekményével, és Deadpool első mozgóképes feltűnése is agyzsibbasztóan félrecsúszott (a folyton fecsegő karakter száját egyszerűen összevarrják, ezzel egy Zs kategóriás szuperkatonává degradálva a meta-poénjairól ismert karaktert). Az ­X-Men kezdeteket nyugodtan ki lehet hagyni bármilyen X-Men maratonból, mivel semmi érdekes vagy fontos nem történik benne.

X-Men: Az elsők Forrás: TMDb

Az X-Men: Az elsők azonban annál jobban sikerült, végül nemcsak a professzor, hanem az egész trilógia előzménytörténete kerekedett ki belőle, középpontban Magneto és Xavier kapcsolatával, és egy 60-as évekbeli alternatív történelemmel. Matthew Vaughn (Ha/Ver, Kingsman) filmjén egyértelműen érezni Christopher Nolan hatását, ez egy sokkal kisebb léptékű, realistább hangvételű film (hasonlóval próbálkoztak A csodálatos Pókember készítői is, sokkal kevesebb sikerrel), ennek köszönhetően drámaibb és intelligensebb is, mint a franchise bármelyik korábbi része.

De leginkább a stílusa emeli ki a többi szuperhősfilm közül (amik jellemzően a jelenben játszódnak), hidegháborús paranoia James Bond-os eleganciával, ami olyannyira működik, hogy könnyűszerrel átsiklunk az olyan, a trilógiával összeegyeztethetetlen dolgokon is, mint a karakterek kora, vagy Xavier és Mystique kapcsolata, amire semmi sem utalt korábban. Az elsők nem is annyira előzménytörténet, mint inkább egy puha reboot (kevésbé puha módon, de idén a Marvel ugyanezt a koncepciót követve helyezte egy alternatív retrofuturisztikus 60-as évekbe az új Fantasztikus Négyest), ami a képregényes eredetihez, vagy az addig megszokott előzménytörténetekhez képest semmit sem tart be.

 Talán ez az első szuperhősfilm, ami úgy maradt hű az alapanyaghoz, hogy közben nagyon nagy mértékben el is tért tőle.

Az eljövendő múlt napjai volt hivatott kisimítani a kronológiai egyenletességeket. Forrás: TMDb

Érdekes megfigyelni, hogy amit a Marvel közös univerzuma, a túlburjánzott – és ezért sok ponton már nehezen követhető – MCU csak mostanában kezdett el megvalósítani, az az X-Men-franchise-ban már réges-régen megtörtént. Az X-Menhez egy évtized kihagyás után, 2014-ben visszatért Bryan Singer, és lebonyolította a képregényfilmek első, a rajzolt füzetek világában már jól ismert, úgynevezett retconját, amikor az alkotók egy világrengető esemény keretében kezdenek tiszta lapot.

Az X-Men: Az eljövendő múlt napjai ehhez a „tudat-időutazást” hívja segítségül, a film egyszerre folytatása Vaughn filmjének, és visszatérés az első trilógia világába, miközben Singer látványosan figyelmen kívül hagyja a teljes harmadik részt, amiről neki is megvolt a maga (rossz) véleménye.

 A ­franchise hagyományaihoz hűen ez is egy karakterközpontú film, ha Az elsők inkább a fiatal Magnetóra, akkor a folytatás leginkább a professzorra koncentrál, az ő fájdalmára és veszteségeire, amiket magához ölelve erősebbé válik. Valószínűleg itt hangzik el a franchise leghatásosabb belső monológja, amit az idős és a fiatal professzor párbeszédébe ágyaz a film – pont az ilyen intelligens megoldások miatt könnyű rajongani a fantasztikumért.

X-Men: Apokalipszis Forrás: TMDb

Singer rendezte a következő részt, az X-Men: Apokalipszist is, ami azonban Az eljövendő múlt napjaival ellentétben nagyon rossz hírnek örvend, annak eredményeként, hogy a címszereplő egy megalomán, világuralmi terveket szövögető sablongonosz. A film azonban szerintem szórakoztató módon foglalkozik a szuperhősök eddig kevésbé hangsúlyos témájával, az istenkomplexussal (az ókori főgonosz megveti a modernitást, amit valóban a gyengék uralnak. Demokrácia? Establishment? Szuperhatalmak? Ugyan már…), miközben végig árasztja magából a ­80-as évek könnyed, fiatalos hangulatát.

Időközben Rozsomák egyéni kalandjai is folytatódtak, James Mangold vezetésével. A 2013-as Farkas abból a szempontból érdekes legfeljebb, hogy tulajdonképpen sosem folytatódott, mert a harmadik részre a rendező teljesen szabad kezet kapott és klasszikus szuperhősfilm helyett egy megalkuvásmentes, már-már szerzői hangvételű karakterdrámát forgatott, a western elemeire vastagon építő, önmarcangoló, kínlódó hősökkel. A magas korhatár-besorolás (amit a film az időközben óriási kasszasikert hozó, ­obszcén ­Deadpool miatt kaphatott meg) nem csak az expli­cit erőszak, hanem az érett, felnőtt-témák miatt is indokolt volt, és itt megint olyasmi történt, amit addig szuperhősfilmekben még nemigen láttunk: tényleg meghalt a főhős.

Rozsomák halála a harmadik saját filmjében megelőlegezte Robert Downey Jr. két évvel későbbi drámai fináléját is a Bosszúállók: Végjátékban.

Az X-Men hazatér a Marvelhez

A Marvel időközben felvásárolta az X-Men-filmeket gyártó 20th Century Fox stúdiót, ami szerencsésen egybeesett a franchise kifulladásával. Igaz, az X-Men: Sötét Főnix és Új mutánsok financiális katasztrófájában az egeres cég is nagy szerepet játszott, mégsem valószínű, hogy egy okosabb forgalmazással ezek jobb filmek lettek volna. 

A Sötét Főnix megkísérelte galaktikus szintre emelni a mutánsok kalandjait, és képregényhűbben adaptálni a már említett Főnix halálát, de félúton eltévedt. 

Simon Kinberg, aki korábban producerként és forgatókönyvíróként is sokat dolgozott már a sorozaton, ezúttal rendezőként az első fél órában még komoly érdemeket mutat fel a feszültségteremtésben, de a történet egyszerűen egy hülyeség. Szeretjük ezeket a karaktereket, közel állnak a szívünkhöz, de nem tudnak élvezhetővé tenni egy ilyen átgondolatlan és rossz filmet. A horrorral kacsingató Új mutánsokról viszont még ennyi sem mondható el.

Deadpool és Rozsomák a Fox elfeledett szuperhőseivel összeállva menti meg a világot. Forrás: TMDb

Az X-Men leágazásaként is értelmezhető Dead­pool-filmekkel ebben a cikkben már csak a szűkös karakterszám miatt sem foglalkozunk (és itt érdemes megjegyezni a Légió című, a filmekhez képest rendkívül elrugaszkodott, ám annál izgalmasabb TV-sorozatot is), de a Disney által gyártott Deadpool és Rozsomák már nem maradhat ki a felsorolásból. A mutánsok eddig még csak apró cameojelenetekben köszöntek be az MCU-ba, a jövőre érkező Bosszúállók: Ítéletnap – amiben rengeteg korábbi X-Men-szereplő visszatér – egyszerre fogja lezárni és újraindítani a mutánsok történetét.

Shawn Levy filmje azonban részint már megtette ezt, Rozsomák hattyúdalát tiszteletben tartva vezette be a karaktert az MCU-ba, miközben emléket állított nem csak az X-Men, hanem a Fox szuperhőseinek is. Deadpool és Rozsomák csakúgy, mint a legjobb X-Men-filmek, egy katartikus karakterdráma: Rozsomák nem megfelelő ember, de érdekes módon pont rá van szükség, nem a megfelelő emberekre. Egy megkeseredett bunkóra, akinek – milyen metaforikus – öngyógyító képessége van. Rozsomák végig hadakozza a cselekményt, de a végén mégis csak ő tudja megmenteni a világot, és valahogy így vagyunk ezzel mi is, a saját életünkben.

A cikksorozat korábbi részei:

• Szuperhősök inváziója #1
• Szuperhősök inváziója #2
• Szuperhősök inváziója #3