A Fantasztikus Négyes élő szereplős próbálkozásai eddig távolról sem voltak sikertörténetek. Az 1994-ben bemutatott, aprópénzből forgatott, Zs kategóriás, tévéfilmnek is ócska Fantasztikus Négyesről például nem véletlen, hogy a legtöbben nem is hallottak. A 2000-es évek közepén készült két mozifilmért (Fantasztikus Négyes, A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó) sem hullajtott senki könnyeket, mivel ezek még a modern szuperhősfilmes korszaknak (ami egyesek szerint a Pengével, mások szerint az X-Men és a Pókember első részeivel kezdődött, de mindenképpen a CGI-technika robbanásszerű fejlődésével) azon hullámához tartoztak, amikor a stúdiók a megszokott konvenciókhoz kötötték a műfajt, így lett a mindenféle szerzői víziótól mentes, Tim Story által rendezett két film csupán két szórakoztató, de semmilyen szempontból sem kiemelkedő, emlékezetes vagy legalább egyedi akció-vígjáték. A 20th Century Fox 2015-ben – látva a képregényhűbb és közös univerzumban gondolkodó Marvel Studios előretörését – az újrafeldolgozás mellett döntött, és az akkor még ígéretes pályafutás előtt álló Josh Trankre bízta a szuperhőscsaládot. A Fantasztikus Négyes végül kreatív és anyagi szempontból is a legnagyobb szuperhősös kudarcok közé írta be magát – olyan filmek mellé, mint a Superman IV.: A sötétség hatalma vagy a Batman és Robin, bár ez utóbbi valójában még nyereséges tudott lenni, és valamennyire az utókor is felértékelte Joel Schumacher esztétikáját –, a filmet még a saját rendezője is megtagadta, ez viszont már egy másik história.
Fantasztikus Négyes: Első lépések
A Disney 2020-ban felvásárolta a Foxot, és ezzel végre az X-Men és a Fantasztikus Négyes jogai is a Marvel birtokába kerültek, amiről a stúdió több ízben is megemlékezett a tavalyi Deadpool & Rozsomákban. Eddig úgy tűnt, hogy a legjobb Fantasztikus Négyes-filmek a Pixarhoz kötődnek, a Hihetetlen család ugyanis koncepciójában idézi meg a fantasztikusokat, de ez most megváltozni látszik. Az elmúlt években már a Marvel renoméja sem csillog olyan fényesen, mint mikor bemutatták a közös univerzumépítés epikus fináléjának tekinthető Bosszúállók dupla filmjét (a Végtelen háborút és a Végjátékot), de
a Fantasztikus 4-es: Első lépések határozottan abba az irányba mutat, hogy a stúdió a közelmúlt kísérletezgetősebb, illetve hullámzó időszaka után újra magára talált.
A legtöbb Marvel-mozihoz hasonlóan az új Fantasztikus Négyesben sem tükröződik olyasféle szerzői vízió, mint Matt Reeves vagy James Gunn szuperhősfilmjeiben, de minden működik benne, dacára annak, hogy féltucat író dolgozott a forgatókönyvön, és a hírek szerint egy teljes történetszálat (John Malkovich szereplésével együtt) kivágtak. Ezek legtöbbször mind rossz ómenek, és a mozi előzetese is legfeljebb annyi izgalmat ígért, hogy egy hatvanas éveket idéző, retro-futurisztikus világban játszódik, és talán feltűnik benne Robert Downey Jr. is (hiszen a színész a fantasztikusok nemezisének számító Fátum Doktorként tér vissza a Marvel-univerzumba, miután a Végjátékban Tony Stark karaktere emlékezetes búcsút kapott).
Hogy Robert Downey Jr. feltűnik-e a filmben, az maradjon meglepetés, ám azzal a kellemes meglepetéssel biztosan szolgál az Első lépések, hogy a történet sokkal nagyobb volumenű, mint azt az előzetesek alapján sejteni lehetett (még akkor is, ha éppen a bolygófaló kozmikus entitás, Galactus fenyegeti a hősök világát), miközben mégis emberi léptékű.
A filmben ábrázolt analóg világ sem csak érdekes kulissza, hanem annak a hangsúlyozása, hogy ez a történet egy sokkal emberibb korban játszódik (még akkor is, ha ezt lehetetlen következetesen végigvinni egy olyan világban, ahol a hősök teleportálással és űrutazással kacérkodnak), amiben az emberiség képes összefogni egy nagyobb fenyegetés ellen.
Vállaltan meseszerű, de az emberi dráma közben nagyon is valós, ahogy a fantasztikusok felveszik a saját szerepüket a családi dinamikában, és akár az életüket is képesek feláldozni egymásért.
Az Első lépések remekül ragadja meg azt a kettősséget, amit egy család egysége is képvisel: hogy miközben csak apró darabjai vagyunk a mindenségnek, az tükröződik bennünk, ugyanúgy a Fantasztikus Négyes is csak egy család, amelynek tagjai néha mégis kozmikus konfliktusokba keverednek. Ugyanezen az elgondoláson alapszik Michael Giacchino filmzenéje is, aki hol bohókás dallamokkal dúcolja alá a történetet, hol pedig templomi fanfárokkal, operát idéző áriákkal növeli a téteket és a feszültséget, ezzel sokszor egészen fantasztikus (!) magasságokba emelve a filmet.
Szuperhősfilmek az idei évből:
