Nem a Mennydörgők* az első csapatfilm, amiben egy rakás komplexusos szerencsétlenség úgy dönt, hogy a saját irhája helyett inkább a világot menti meg: korábban hasonló másodvonalbeli karakterek fogtak össze A galaxis őrzői és az Öngyilkos osztag filmekben is. A Mennydörgők* is igazi vegyesfelvágott: kémekkel és bérgyilkosokkal, bukott kormányügynökökkel, és szegről-végről nem kevesebb, mint négy Amerika kapitány-másolattal (John Walker, Vörös Őr, Bucky, Őrszem) a sorai között. A film hangvétele sem ismeretlen, súlyos drámák történnek, de csak emészthető módon, könnyed humorral fűszerezve, hogy a család minden tagja jól szórakozzon.
Másfelől viszont a Mennydörgők* mégis bedob valamit az ismerős egyenletbe, amitől ha nem is emeli teljesen új szintre a műfajt, de mindenképpen meglepi a nézőt. Önmarcangoló, jellemhibás szuperhősökkel eddig is tele volt a padlás, de olyan még nem nagyon volt, hogy a hősöknek lényegében nincs klasszikus értelemben vett ellenfele, egy aktuális szupergonosz, akit pár ökölcsapással le lehetne győzni. A Mennydörgők ellensége ugyanis maga a depresszió. Hogyan ütöd le a depressziót?
Blockbuster ilyen konkrétan még soha nem beszélt korunk leggyakoribb, de sokszor láthatatlan népbetegségéről, és a Mennydörgők*-ben túl azon, hogy a hősök is küzdenek a saját démonjaikkal (Florence Pugh már a nyitójelenetben arról beszél, hogy milyen levert és motiválatlan), az antagonista is pontosan úgy viselkedik, mint a depresszió. Sötét árnyékként lebeg a fejünk fölött, és nem szívesen valljuk be, hogy nem valami külső entitás, hanem a részünk, amit minél jobban tagadunk, annál nagyobbra nő, és követeli a figyelmünket.
Bob ezt ráadásul tudathasadással és nagy adag messiáskomplexussal is tetézi, súlyosan traumatizált emberként az a tévképzete, hogy valamiféle kiválasztott, olyan sebezhetetlen hős, akinek akkor kellett volna lennie, mikor a legsérülékenyebb volt. De Bob a valóságban eddig csak remegve bujkált a fájdalom elől, és egyedül nem képes meghozni azt a döntést, ami feloldhatná ezt a dermedt állapotot. A dolog iróniája, hogy neki közben tényleg lenne esélye a Föld leghatalmasabb hősévé válni, ha ez az ördögi árny nem másokat hibáztatna a sorsáért.
A csapattársak ezért egy ponton úgy döntenek, hogy a menekülés helyett bemennek azokba a sötét szobákba, amiktől a legjobban tartanak, hogy szembenézzenek a szenvedéssel, de mindezt nem(csak) azért teszik, hogy megváltsák magukat, hanem hogy segítsenek egymásnak. A cél megtalálásával ők maguk is megerősödnek. Ezzel a film tulajdonképpen meg is fogalmazza a depresszió elleni leghatékonyabb ellenszert: barátokra, sorstársakra, családra, más szóval támogató közegre van szüksége annak, akinek egy belső hang folyton azt sziszegi a fülébe, hogy semmit sem ér.
