Tobias (Andrew Garfield) és Almut (Florence Pugh) véletlenül találkoznak, mikor a lány elüti az úttest közepén fürdőköpenyben tébláboló, válása miatt búslakodó férfit. A baleseti sebészet folyosóján várakozva beszélgetésbe elegyednek, kapcsolatuk futó kalandnak indul, végül igaz szerelemmé terebélyesedik, amit többször is nagy kihívások elé állít az élet: a gyermekvállalás kérdése vagy a munka-magánélet egyensúlyának fenntartása mellett feldolgozatlan családi traumák árnyékolják be a hősök közös útját, ami Almut kiújuló rákbetegségében csúcsosodik ki.
John Crowley (A bűn hálójában, Brooklyn) filmjében nincs semmi bombasztikus, nem a nagy fordulatok vagy az elrugaszkodott ötletek miatt marad emlékezetes (bár a szerelmesek első találkozása vagy a benzinkúton levezényelt szülési jelenetet nyugodtan nevezhetjük annak), a betegséggel küzdő szerelmesek koncepciója sem újdonság.
A szerelem idejének ereje sokkal inkább a letisztult, érzékeny ábrázolásmódban rejlik, a hétköznapi hősök hétköznapi megpróbáltatásaiban, ami a színészektől is különös jelenlétet igényel;
Andrew Garfield és Florence Pugh egyaránt brillíroznak szerepeikben (alakításukat jó eséllyel újabb jelölésekkel fogja díjazni az akadémia is). Ez a letisztult szerelmi történet – akár egy elégia emlékképei – nagyon töredezetten jelenik meg a filmben, nem csak a két főszereplő nézőpontjai, hanem az időben is összevissza ugrálunk, mintha nem annyira a sorrendiségnek, mint inkább a történések oda-vissza hatásának lenne valódi jelentősége.
Noha egy halálos betegség első hallásra kevésbé tűnik hétköznapinak, ezek a történetek emlékeztetnek rá, hogy a halál mindig körülvesz minket, és ez nemhogy feladásra, hanem még nagyobb küzdelmekre sarkall minket.
Almut például eleinte nem biztos benne, hogy szeretne gyereket. Amikor először diagnosztizálják méhtestrákkal, dönthetne úgy, hogy kiveteti a méhét, de ő inkább kockáztat, így csak a daganatos részt távolítják el, meghagyva ezzel a lehetőséget egy születendő kisbabának. Almutéknak kislányuk lesz, de a nőt nem csak hozzá és a férjéhez köti mély szeretet, hanem az édesapjához is.
A filmben itt jelenik meg az a törvényszerűség, hogy az ember sokszor annyira kötődik egy-egy halott szerettéhez, hogy akár bele is hal.
Utána akar menni, teljesen tudattalanul. Ezt a film sem rágja a szánkba, ki sem mondják, a szereplőkben is legfeljebb titkon fogalmazódhat meg. De aki megszületett, mégsem tud igazán meghalni: tovább él másokban, és sokszor az olyan kicsi dolgokban is, mint hogy hogyan kell feltörni helyesen egy tojást.
