szuperhősfilm marvel Marvel Studios szuperhősmítoszt DC

Lejjebb hagyott a szuperhősök inváziója, de valóban hanyatlásnak indult a műfaj?

Cikksorozatunk első két részében végigvettük, hogy a szuperhősfilmek első három évtizedét miként határozták meg előbb a Superman- és Batman-filmek, a 2000-es évek elejétől pedig az új generációs, a számítógépes filmtrükkökre támaszkodó szuperhős-kalandok (X-Men, Pókember), majd hogy az előző évtizedben hová vezettek a Marvel Studios és a DC univerzumépítési törekvései. Az utolsó részben beérjük a jelen állapotokkal, és megkísérlünk kitekinteni a jövőre is.

2025. 09. 10. 5:20

Nem kérdés, hogy a szuperhősfilmek elmúlt másfél évtizedét minden szempontból a Marvel uralta. Forrás: TMDb

A Marvel kiemelten fontos filmnek szánta a Kvantumániát, de végül a film bukása és Majors ügye miatt el kellett vessék a korábbi terveiket. Forrás: TMDb

Azonban vannak olyan produkciók, amiken mintha semmilyen nyomot nem hagyott volna a Covid-hatás, és ezek mind folytatások: a Doctor Strange az őrület multiverzumában, a Pókember: Nincs hazaút, és a Deadpool & Rozsomák is milliárdos bevételeket generáltak (utóbbi ráadásul R-es korhatár besorolással, amivel magasan a Logan és a Joker fölé licitált), a Thor és A galaxis őrzői folytatásainak bevételei pedig semmivel sem maradtak el a korábbiaktól. Még a Chadwick Boseman halálával főszereplő nélkül maradt Fekete Párduc 2 is 859 millió dollárt keresett világszerte.

A Végjáték óta eltelt idő választ adott arra is, hogy a közönség könnyebben fogadja be a karakterek újracastingolását, mint a lecserélésüket, legalábbis ezt mutatja az Amazon, a női Fekete Párduc, Vasszív és a fekete Amerika Kapitány példája is.

Ha viszont eltekintünk a financiális oldaltól, a szuperhősfilmekben ma nem az kérdés, hogy menyire tudnak eredetiek lenni, hanem hogy mennyiben tudnak mások lenni, mint más féltucat hasonszőrű szuperhősmozi. A Végjáték óta eltelt időszakban pedig, nem számítva a markáns szerzői kézjegyeket magukon viselő szuperhős-folytatásokat (Taika Waititi és James Gunn filmjei), a mozikban csak egy-két film volt képes erre. A mezőnyből toronymagasan kiemelkedik Matt Reeves komor hangulatú Batmanje, illetve a szerencsétlen csillagzat alatt született Flash-mozifilm: Andy Muschietti produkciója a DCEU egyik utolsó filmjeként, főszerepben a szintén egy bántalmazási ügyben levitézlett Ezra Millerrel nagyot bukott, de nehezen elvitatható erénye, hogy nem hasonlít más korábbi szuperhősfilmekre.

Michael Keaton a Flash mellett a már leforgatott Batwoman mozifilmben is visszatért volna Batmanként, a Warner azonban nagytakarítás közben teljesen elásta a filmet. Forrás: TMDb

Miközben a Marvel sikerrel építette fel, a DC pedig kudarcosan építette le a saját mozifilmes univerzumait, a Sony is próbálkozott Pókemberrel, amiről eddig nem véletlenül hallgattam. A stúdió a múltkor már említett Venom sikerén felbuzdulva úgy gondolta, hogy képes lesz felépíteni egy Pókember-nemeziseken alapuló filmes univerzumot. Erre igazából korábban is tettek már kísérletet a Csodálatos Pókember 2. végén, ami folytatás híján félbemaradt, de a Pókember: Nincs hazaútban nemcsak a mozifilmes Pókembereket boronálták össze egy filmbe, hanem a gonoszokat is. Ironikus, hogy ezt is csak a Marvel kreatív felügyelete alatt sikerült kivitelezni. A Morbius, a Madame Web és a Kraven, a vadász azonban nem csak a közönséget hagyták teljesen hidegen, hanem a kritikusokat is heves billentyűcsapkodásra késztették.

Ezek a filmek a műfaj legsötétebb korszakát idézték meg a mozikban, a Sonynál ugyanis nem álltak rendelkezésre olyan producerek, írók és rendezők, akik egyéni látásmódjukkal tudták volna keverni a szuperhős műfajt.

Nem úgy a stúdió animációs részlege, ahol Phil Lord és Christopher Miller produceri irányításával 2018-ban elkészült a Pókember: Irány a Pókverzum!, ami nemcsak egy újabb szuperhősös ékkő lett, hanem nekik köszönhetően a 2D-s elemek is elkezdtek visszaszivárogni az animációs nagyjátékfilmekbe. A második rész 2023-ban már 690 millió dollárt termelt, a harmadik rész valamiért csak 2027-ben érkezik.

A Sony és a DC szuperhősei legtöbbször csak bukdácsoltak a Marvel mögött, a Madame Webb hatalmas bukása ütötte be az utolsó szöget a Sony próbálkozásának. Fotó: TMDb

Azt eddig is látni lehetett, hogy a szuperhősfilmek mindig annyira érdekesek, amennyire az alkotóik azok, de Lord/Miller páros, illetve a világéletében a szuperhősfilmek körül mozgó Kevin Feige példája is mutatja, ugyanez igaz az filmes univerzumokra is. Ezek az emberek értik és ismerik ezeket a karaktereket, az idei évben bemutatott szuperhősfilmek pedig talán egy újabb fordulópontot jeleznek. Feige szerint a szerényebb bevételek ellenére az emberek még nem untak rá a szuperhősökre, és soha nem is fognak – szerinte olyan ez, mintha az Elfújta a szél sikere után azt mondanák az emberek, hogy majd biztos ráunnak a könyvadaptációkra is, ami frappáns, de azért sántító érvelés.

A stúdió tartalmait a túlzott terjeszkedés értéktelenítette el, ennek esett áldozatául A Mennydörgők* is, de az új Fantasztikus Négyes szerény anyagi sikere már tekinthető a kiutat megtaláló első lépésnek, míg a szintén idén bemutatott, vegyes fogadtatásban részesült Amerika Kapitány: Szép új világ még a régi gyakorlat utolsó filmje (financiálisan egyébként szerény siker volt az is).

Jómagam egyébként az idén bemutatott szuperhős-filmekről eddig is pozitívan számoltam be a Magyar Nemzet hasábjain: az Amerika Kapitány jellegtelen akciójelenetei és halvány karizmával rendelkező címszereplője (Anthony Mackie) ellenére meghatóan és átélhetően ragadta meg a szomorúság és a düh érzéseit a filmben debütáló vörös Hulk (Harrison Ford) karakterén keresztül, míg a Mennydörgők* a jól ismert, és ezért ma már nem is mindig annyira működő Marvel-humorral együtt is könnyedén szerettetett meg a közönséggel féltucat leharcolt, önmarcangoló (anti)hőst, és a látványos blockbusterektől idegen módon beszélt a depresszió pokláról. A látványos akciók helyett ismét a karakterek kerültek középpontba, ami fontos kitétel, mert ugyan a technikai bravúrok vonzanak be a moziba, de csak a jól megírt karakterek tartanak bent, és ez így van már a legelső Superman-mozifilm óta.

A Mennydörgők* és az új Fantasztikus Négyes is a Marvel filmek fénykorát idézik, ami nem mindig csak az eredetiségen múlik. Forrás: TMDb

Üdvözöltem a Fantasztikus Négyes grandiózus hangvételét és retro-futurisztikus világát is, és ezek alapján meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a stúdió a közelmúlt kísérletezgetősebb, illetve hullámzó időszaka után újra magára talált. Közben a DC is rábukkant a saját emberére a Marveltől átigazolt James Gunn személyében, aki Peter Safrannal együtt egyengeti DC hőseinek jövőjét, és egy sokkal átgondoltabb univerzumépítési stratégiát vetített előre (például nem jelentenek be filmterveket kész forgatókönyv nélkül, és külön kezelik a mozis és streaminges tartalmakat). Az új Supermant jól fogadta a közönség, és bár a humor sokszor ugyancsak az idétlenség felé navigálta a filmet, de mindezért kárpótolt a képregények lapjairól megörökölt fantáziadús ötletkavalkád, az internet infantilis korára reflektáló történet, és a címszereplő (David Corenswet) emberségének hangsúlyozása.

Jelenleg tehát úgy állnak az amerikai szuperhősök dolgai, hogy három nagy stúdiórészleg fölött is kvalitásos személyek trónolnak, miközben a látványos hozzá nem értéssel rendelkező stúdiók teljesen kikoptak ebből a versenyből.

KRITIKÁK AZ IDEI KÉPREGÉNYFILMEKRŐL