Lejjebb hagyott a szuperhősök inváziója, de valóban hanyatlásnak indult műfaj?

Cikksorozatunk első két részében végigvettük, hogy a szuperhősfilmek első három évtizedét miként határozták meg előbb a Superman- és Batman-filmek, a 2000-es évek elejétől pedig az új generációs, a számítógépes filmtrükkökre támaszkodó szuperhős-kalandok (X-Men, Pókember), majd hogy az előző évtizedben hová vezettek a Marvel Studios és a DC univerzumépítési törekvései. Az utolsó részben beérjük a jelen állapotokkal, és megkísérlünk kitekinteni a jövőre is.

Nem kérdés, hogy a szuperhősfilmek elmúlt másfél évtizedét minden szempontból a Marvel uralta. Forrás: TMDb

A Marvel kezdetben külön kezelte a kisképernyős szériákat: ilyenek voltak az MCU világán belül játszódó A S.H.I.E.L.D. ügynökei, a Carter ügynök, és a Netflix-sorozatok, az MCU-n kívül pedig többek között a mutánsokat felvonultató The Gifted – Kiválasztottak, vagy a kimagaslóan remek Légió. Ez azonban a Disney Plus indulásával, az anyastúdió nyomására 2019-ben megváltozott, és ekkor a Marvel Televisiontól Feige divíziója vette át a tévés részleget is. Amíg a Végjáték még mesterien fűzte egybe több tucat karakter történetszálát, addig mára – különösen a Disney Plusos sorozatdömping megindulásával –  már egyre nehezebb kiigazodni a nagy közös univerzumban. Ezzel a filmek majdnem oda jutottak, mint a képregényes univerzumok: nehéz bekapcsolódni, mert túl sok előzményt kellene átnézni előttük, és így a filmnézés sokszor már nem szórakozás, hanem házi feladat.

A Disney+ sorozatdömpingjének legnépszerűbb darabja a két évadot megélt Loki  és a WandaVízió minisorozat. Forrás: TMDb

Szuperhősök inváziója: ez már a végjáték?

Nemrégiben a Marvel Studios elnöke, Kevin Feige maga is erre vezette vissza, hogy a stúdió filmjeinek népszerűsége az elmúlt négy-öt évben rendre elmarad a korábbiaktól, amit a bevételek tekintetében nyilván rengeteget árnyal a Covid-időszak máig érezhető hatása is (a mozis nézőszámok a mai napig nem érik el a pandémia előtti évek magasságát). A stúdió az első 12 évben 50 órányi történetet mesélt el, ez csak az elmúlt 6 évben 100 órára ugrott (tehát négyszeres növekedést), miközben a gyártási költségek is megemelkedtek (ebben közrejátszik a 2023-as írósztrájk is). A stúdiófőnök ki is jelentette, hogy mostantól kevesebb sorozatot készítenek (évente egyet), visszavesznek a mozifilmek számából, és törekednek a költséghatékonyabb gyártásra is (ehhez kapcsolódó kritika volt, hogy a filmek effektjei az elmúlt években egyre rosszabbul néztek ki, mivel a VFX-szakemberek nem bírták a hajtást, ami végül az utómunkákért felelő Victoria Alonso kirúgásával járt).

A Doctor Strange az őrület multiverzumában látott alternatív univerzum feltűnése jelezte először, hogy a stúdió komolyan számol a Fox-tól megörökölt szuperhőskaraktereivel. Fotó: TMDb

Mivel a Marvel az utóbbi években elkészítette az első mozifilmes bukásait, és a streaming-tartalmak a kiemelkedő sikerek (WandaVízió, Loki, Mindvégig Agatha) mellett is több csalódást keltő eredményt hoztak (Titkos invázió, Echo, Ms. Marvel, Amazon: Ügyvéd, Vasszív), sokan joggal kezdtek a stúdió és a szuperhős műfaj hanyatlásáról cikkezni (hiszen közben a Sonynál és a DC-nél drasztikusan megszaporodtak a bevételi kudarcok, utóbbiról lásd cikksorozatunk előző részét). 

Pedig a Marvel-filmek nem lettek sokkal rosszabbak, csak a hozzáállásunk változott meg gyökeresen a Végjáték óta: unalmasnak tűnik minden, ami korábban már volt, de a kísérletezőbb kedvet sem biztos, hogy pozitívan értékeljük.

A Marvel ugyanis valójában nagyon bátor projekteknek adott szabad utat, amik aztán – szerintem minőségtől függetlenül – elhasaltak a jegypénztáraknál. Ilyen volt az Örökkévalók és a Marvelek, vagy az idei, egyébként kirívóan jól sikerült Mennydörgők* is. Anyagilag a Fekete Özvegy, az Örökkévalók és a Kvantumánia is csak a rendkívül magas költségeihez mérten bukott meg. Ezek a filmek egyszerűen túl drágák: 200-270 milliós költségvetésekre kevés a 400 millió dollár környéki bevétel, és igaz ez más stúdiók filmjeire is (például: Black Adam, Joker: Kétszemélyes téboly). A Marvel helyzetét – előbb a pandémia, majd később ennek hatása mellett – tovább nehezítette az a szerencsétlen körülmény, hogy a stúdiónak Jonathan Majors bántalmazási botránya következtében teljesen újra kellett gondolnia a multiverzumos terveit (kezdetben a színészre épült volna az egész jelenlegi saga).

A Marvel kiemelten fontos filmnek szánta a Kvantumániát, de végül a film bukása és Majors ügye miatt el kellett vessék a korábbi terveiket. Forrás: TMDb

Azonban vannak olyan produkciók, amiken mintha semmilyen nyomot nem hagyott volna a Covid-hatás, és ezek mind folytatások: a Doctor Strange az őrület multiverzumában, a Pókember: Nincs hazaút, és a Deadpool & Rozsomák is milliárdos bevételeket generáltak (utóbbi ráadásul R-es korhatár besorolással, amivel magasan a Logan és a Joker fölé licitált), a Thor és A galaxis őrzői folytatásainak bevételei pedig semmivel sem maradtak el a korábbiaktól. Még a Chadwick Boseman halálával főszereplő nélkül maradt Fekete Párduc 2 is 859 millió dollárt keresett világszerte. 

A Végjáték óta eltelt idő választ adott arra is, hogy a közönség könnyebben fogadja be a karakterek újracastingolását, mint a lecserélésüket, legalábbis ezt mutatja az Amazon, a női Fekete Párduc, Vasszív és a fekete Amerika Kapitány példája is.

Ha viszont eltekintünk a financiális oldaltól, a szuperhősfilmekben ma nem az kérdés, hogy menyire tudnak eredetiek lenni, hanem hogy mennyiben tudnak mások lenni, mint más féltucat hasonszőrű szuperhősmozi. A Végjáték óta eltelt időszakban pedig, nem számítva a markáns szerzői kézjegyeket magukon viselő szuperhős-folytatásokat (Taika Waititi és James Gunn filmjei), a mozikban csak egy-két film volt képes erre. A mezőnyből toronymagasan kiemelkedik Matt Reeves komor hangulatú Batmanje, illetve a szerencsétlen csillagzat alatt született Flash-mozifilm: Andy Muschietti produkciója a DCEU egyik utolsó filmjeként, főszerepben a szintén egy bántalmazási ügyben levitézlett Ezra Millerrel nagyot bukott, de nehezen elvitatható erénye, hogy nem hasonlít más korábbi szuperhősfilmekre.

Michael Keaton a Flash mellett a már leforgatott Batwoman mozifilmben is visszatért volna Batmanként, a Warner azonban nagytakarítás közben teljesen elásta a filmet. Forrás: TMDb

Miközben a Marvel sikerrel építette fel, a DC pedig kudarcosan építette le a saját mozifilmes univerzumait, a Sony is próbálkozott Pókemberrel, amiről eddig nem véletlenül hallgattam. A stúdió a múltkor már említett Venom sikerén felbuzdulva úgy gondolta, hogy képes lesz felépíteni egy Pókember-nemeziseken alapuló filmes univerzumot. Erre igazából korábban is tettek már kísérletet a Csodálatos Pókember 2. végén, ami folytatás híján félbemaradt, de a Pókember: Nincs hazaútban nemcsak a mozifilmes Pókembereket boronálták össze egy filmbe, hanem a gonoszokat is. Ironikus, hogy ezt is csak a Marvel kreatív felügyelete alatt sikerült kivitelezni. A Morbius, a Madame Web és a Kraven, a vadász azonban nem csak a közönséget hagyták teljesen hidegen, hanem a kritikusokat is heves billentyűcsapkodásra késztették. 

Ezek a filmek a műfaj legsötétebb korszakát idézték meg a mozikban, a Sonynál ugyanis nem álltak rendelkezésre olyan producerek, írók és rendezők, akik egyéni látásmódjukkal tudták volna keverni a szuperhős műfajt. 

Nem úgy a stúdió animációs részlege, ahol Phil Lord és Christopher Miller produceri irányításával 2018-ban elkészült a Pókember: Irány a Pókverzum!, ami nemcsak egy újabb szuperhősös ékkő lett, hanem nekik köszönhetően a 2D-s elemek is elkezdtek visszaszivárogni az animációs nagyjátékfilmekbe. A második rész 2023-ban már 690 millió dollárt termelt, a harmadik rész valamiért csak 2027-ben érkezik.

 A Sony és a DC szuperhősei legtöbbször csak bukdácsoltak a Marvel mögött, a Madame Webb hatalmas bukása ütötte be az utolsó szöget a Sony próbálkozásának. Fotó: TMDb

Azt eddig is látni lehetett, hogy a szuperhősfilmek mindig annyira érdekesek, amennyire az alkotóik azok, de Lord/Miller páros, illetve a világéletében a szuperhősfilmek körül mozgó Kevin Feige példája is mutatja, ugyanez igaz az filmes univerzumokra is. Ezek az emberek értik és ismerik ezeket a karaktereket, az idei évben bemutatott szuperhősfilmek pedig talán egy újabb fordulópontot jeleznek. Feige szerint a szerényebb bevételek ellenére az emberek még nem untak rá a szuperhősökre, és soha nem is fognak – szerinte olyan ez, mintha az Elfújta a szél sikere után azt mondanák az emberek, hogy majd biztos ráunnak a könyvadaptációkra is, ami frappáns, de azért sántító érvelés. 

A stúdió tartalmait a túlzott terjeszkedés értéktelenítette el, ennek esett áldozatául A Mennydörgők* is, de az új Fantasztikus Négyes szerény anyagi sikere már tekinthető a kiutat megtaláló első lépésnek, míg a szintén idén bemutatott, vegyes fogadtatásban részesült Amerika Kapitány: Szép új világ még a régi gyakorlat utolsó filmje (financiálisan egyébként szerény siker volt az is).

Jómagam egyébként az idén bemutatott szuperhős-filmekről eddig is pozitívan számoltam be a Magyar Nemzet hasábjain: az Amerika Kapitány jellegtelen akciójelenetei és halvány karizmával rendelkező címszereplője (Anthony Mackie) ellenére meghatóan és átélhetően ragadta meg a szomorúság és a düh érzéseit a filmben debütáló vörös Hulk (Harrison Ford) karakterén keresztül, míg a Mennydörgők* a jól ismert, és ezért ma már nem is mindig annyira működő Marvel-humorral együtt is könnyedén szerettetett meg a közönséggel féltucat leharcolt, önmarcangoló (anti)hőst, és a látványos blockbusterektől idegen módon beszélt a depresszió pokláról. A látványos akciók helyett ismét a karakterek kerültek középpontba, ami fontos kitétel, mert ugyan a technikai bravúrok vonzanak be a moziba, de csak a jól megírt karakterek tartanak bent, és ez így van már a legelső Superman-mozifilm óta. 

A Mennydörgők* és az új Fantasztikus Négyes is a Marvel filmek fénykorát idézik, ami nem mindig csak az eredetiségen múlik. Forrás: TMDb

Üdvözöltem a Fantasztikus Négyes grandiózus hangvételét és retro-futurisztikus világát is, és ezek alapján meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a stúdió a közelmúlt kísérletezgetősebb, illetve hullámzó időszaka után újra magára talált. Közben a DC is rábukkant a saját emberére a Marveltől átigazolt James Gunn személyében, aki Peter Safrannal együtt egyengeti DC hőseinek jövőjét, és egy sokkal átgondoltabb univerzumépítési stratégiát vetített előre (például nem jelentenek be filmterveket kész forgatókönyv nélkül, és külön kezelik a mozis és streaminges tartalmakat). Az új Supermant jól fogadta a közönség, és bár a humor sokszor ugyancsak az idétlenség felé navigálta a filmet, de mindezért kárpótolt a képregények lapjairól megörökölt fantáziadús ötletkavalkád, az internet infantilis korára reflektáló történet, és a címszereplő (David Corenswet) emberségének hangsúlyozása.

Jelenleg tehát úgy állnak az amerikai szuperhősök dolgai, hogy három nagy stúdiórészleg fölött is kvalitásos személyek trónolnak, miközben a látványos hozzá nem értéssel rendelkező stúdiók teljesen kikoptak ebből a versenyből.

KRITIKÁK AZ IDEI KÉPREGÉNYFILMEKRŐL

• Amerika Kapitány: Szép új világ (kritika)
• Mennydörgők* (kritika)
• A Fantasztikus Négyes: Első lépések (kritika)
• Superman (kritika)
• Szuperhősök inváziója (1. rész)
• Szuperhősök inváziója (2. rész)