Ezek a DC filmes univerzum (DCEU) összeomlásának alkonyán még gurítottak egy nagyot, és magasról téve a közös világépítés szabályaira, utat engedtek az egyéni megközelítéseknek. A DCEU azóta már a múlté, az említett filmek azonban óriási kritikai és közönségsikert arattak, elsőként pedig a Joker kapott folytatást.
Joker a szerencsétlen szörnyeteg
A franchise filmek legizgalmasabb aspektusa, hogy az adott keretek között, az adott főhőssel hogyan tudnak mégis olyan történeteket elmesélni, amik nem gyártósoron készült lelketlen monstrumok, hanem a szerzői kézjegyeket magukon viselő, az általános közhangulatra, aktuális témákra reflektáló, a személyesség és az intimitás lehetőségeit fellebbentő filmek. A műfaj népszerűsége az attrakciós jellegen túl valójában épp annak köszönhető, hogy ez sokszor sikerül: James Gunn (A galaxis őrzői), Christopher Nolan (A sötét lovag), Bryan Singer (X-Men) vagy James Mangold (Logan) mind olyan rendezők, akik sikerrel formálták a saját képükre a szuperhősöket, de még az idei bombasiker Deadpool és Rozsomákot is nyugodtan ide lehetne sorolni, amiben remekül érvényesülnek Shawn Levy és Ryan Reynolds kedvenc témái és stílusjegyei. Hollywood legnagyobbjai a szuperhősös álca alatt mindig is előszeretettel valósították meg a saját projektjeiket.
A Joker forradalmi ötlete az volt, hogy Todd Phillips fogta a kedvenc társadalomkritikus film klasszikusait, mint amilyen A komédia királya, a Taxisofőr vagy az Összeomlás, és ezeket összecsomagolva ráhúzta Batman legőrültebb nemezisének első önálló filmjére, miközben gondosan tartózkodott minden olyan megoldástól, ami a szuperhős műfajjal való rokonságról árulkodhatott volna.
Ez valóban megérdemel egy kalapemelést, hiszen egy nagyon karcos műfajról van szó, ugyanakkor ez a posztmodern mozi és Új Hollywood sajátja, így nem is érdemes ujjal mutogatni, hogy mit honnan szedett össze a rendező. Ez önmagában még nem értékítélet.
Lehet jól csinálni, mint ahogy Scorsese, Tarantino vagy Spielberg teszi, és lehet rosszul, amikor a gondosan összeválogatott elemek nem adnak ki semmi újat vagy frisset. Ez feltehetőleg akkor tud megvalósulni, ha a rendezőnek valóban van egy egyéni látásmódja, és kétlem, hogy Phillipsnek lenne. Mert ha lett volna, a Joker sem arról szólna, hogy a gazdagok rosszak, a szegények birkák, a média meg gonosz. Arthur már a film legelején is ugyanaz a beteg ember volt, mint az elején, így a film bármelyik pontján nekiláthatott volna az öldöklésnek. A Joker komolyabbnak, földhözragadtabbnak és okosabbnak mutatta magát, mint amilyen, miközben épp olyan fekete-fehér egyszerűséggel festette fel a világot, mint a kárhoztatott szuperhősfilmek.
Ezen a ponton már kiderülhetett, hogy a szerző nem viseltetik túl nagy rajongással már az első rész iránt sem, a folytatás viszont érdekes módon mintha csak még jobban kidomborítaná annak hiányosságait, pontosabban hogy mennyire sekélyesen gondolkodik a világról.
A folytatás nagy kérdése, hogy Joker (Joaquin Phoenix) tényleg őrült-e, vagy csak egy szánni való, szerencsétlen figura, akit meg lehet érteni, akivel együtt lehet érezni, és aki csak egy beteg társadalom tünete. Mintha az első részt kellene magyarázni. De a válasz mindegy is, mert a mód, ahogy teszi, önismétlésektől és vontatottságtól terhes, a szörnyeteg lélekrajza most sem sikerült. A film legizgalmasabb vonása, hogy Todd Phillips ezúttal a musicalt hozta be műfaji keretnek, ami egyfelől találó, hiszen ez remek allegóriája lehetne a médiaipar szórakoztatásának és a képzelgésnek is – csak éppen legtöbbször nem működik, mert a koreográfiák és a dalok épp olyan fantáziátlanok, mint Todd Phillips világa.
