Hasonlóan horrorisztikus a film többi rétege is, a legnyilvánvalóbb közülük az, hogy Shouról egyfelől nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a barátja mellé vagy a helyére akar-e beállni, másfelől viszont bármelyik megfejtést is fogadjuk el, mindkét lehetőség iszonyatos, mert a saját családunkat csak elfogadni vagy letagadni tudjuk, lecserélni nem.
Lehet hogy az embernek nem a saját szülei a legjobbak, de belőlük kell a legtöbbet kihozni. Mindenképpen oda kell menni, és ebből a belső struktúrában megoldani a dolgokat
– fejtegeti a rendező.
A harmadik horroraspektus pedig, hogy ennek a felületesen szemlélve normálisan működő családnak az összes tagja függő: Tu Wei a videójátékok világába, édesapja a munkájába, édesanyja pedig meditációs gyakorlatokba menekül a valóság elől.
Mindenkinek óriási igénye lenne a kapcsolódásra, a vacsoraasztal néma csendjét mégis legfeljebb olyan mondatok törik meg, mint hogy „Kérsz még levest?” vagy hogy „Ideadnád a sót?”.
Csak mímelik az életet a szépen berendezett lakásban, de itt még a bútorok is csak üres díszletnek tűnnek. Rengeteg elidegenedésről szóló filmet ismerünk, de a folyamat hétköznapiságát ritkán fogják meg ennyire elevenen. Az igazi horrorfordulat azonban csak a végén következik be, amiben Jianije Lin szerint is az a legfélelmetesebb, hogy sokan happy endként értékelik.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!