Shou irigykedéssel vegyes vágyakozással tekint a tökéletesnek tűnő famíliára, s idővel mintha teljesen át is venné újdonsült barátjának a helyét. Ez nemcsak thrillerbe illő konfliktusokhoz, hanem számos kérdéshez is vezet. A filmben egyszerre mutatkoznak meg a kínai egykepolitika utóhatásai és olyan, a nyugati világ számára is releváns témák, mint a valóságból való menekülés, az érzelmi elhanyagolás vagy a kapcsolódások hiánya.
Az Egy család rövid története nem csak Kína története
Tu Wei tipikus XXI. századi kamasz, ideje nagy részében videójátékokkal játszik, nincsenek céljai, nem is nagyon foglalkozik a jövővel, és a szüleivel sem találja a közös hangot. Ahogy azonban Shou egyre nagyobb szeletet szakít ki magának a családból, Tu Weiben is felerősödik a családja iránti vágyakozás, noha egy fedél alatt él velük. Shou tökéletesnek tűnik, figyelmes és szorgalmas, vonzerejét pedig csak fokozza az elesettsége.
– Ez látszatra egy egyszerű történet, amiben a nézőre van bízva, hogy mennyire mélyed el a film rétegeiben. Rendezőként ez a komplexitás mozgatott – mondja Jianije Lin, akit Pekingben a legjobb rendezőnek járó díjjal tüntettek ki, a Sundance és a Berlinale után pedig a CineFestre is elkísérte a filmet. A film előzetese:
S valóban, az Egy család rövid története rengeteg teret hagy a nézőnek, hogy a saját módján értelmezze a filmet, amely mégsem egy lila ködös művészfilm, amibe mindenki azt láthat, amit szeretne, a film struktúrája rengeteg mankót kínál. – Úgy gondolom, hogy rendezőként útmutatást kell adnom a nézőnek, de nem feladatom megmondani, hogy mit gondoljon. Nem hagyom elveszni az erdőben, de azt sem mondom meg, hogy melyik úton induljon el, mert rengeteg út létezik – értekezik Jianije Lin rendezői hitvallásáról, ami első filmjében tökéletesen érvényesül.
Az én értelmezésemben például az Egy család rövid története minden aspektusában egy rémisztő horrorsztori.
Európai szemmel egészen félelmetes, hogy a hatalom megszabhatja, hány gyermekem lehet, ami a szociológiai hatásokon túl (amelyek épp most éreztetik következményüket Kínában) egyéni drámák tömkelegét eredményezte, születésmegszakításokkal, munkahelyek elvesztésével, törvényen kívül született, tehát fel nem vállalt, így az állami intézményekből kiszorult gyerekekkel és az egykékre nehezedő óriási nyomással.
Hasonlóan horrorisztikus a film többi rétege is, a legnyilvánvalóbb közülük az, hogy Shouról egyfelől nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a barátja mellé vagy a helyére akar-e beállni, másfelől viszont bármelyik megfejtést is fogadjuk el, mindkét lehetőség iszonyatos, mert a saját családunkat csak elfogadni vagy letagadni tudjuk, lecserélni nem.
Lehet hogy az embernek nem a saját szülei a legjobbak, de belőlük kell a legtöbbet kihozni. Mindenképpen oda kell menni, és ebből a belső struktúrában megoldani a dolgokat
– fejtegeti a rendező.
A harmadik horroraspektus pedig, hogy ennek a felületesen szemlélve normálisan működő családnak az összes tagja függő: Tu Wei a videójátékok világába, édesapja a munkájába, édesanyja pedig meditációs gyakorlatokba menekül a valóság elől.
Mindenkinek óriási igénye lenne a kapcsolódásra, a vacsoraasztal néma csendjét mégis legfeljebb olyan mondatok törik meg, mint hogy „Kérsz még levest?” vagy hogy „Ideadnád a sót?”.
Csak mímelik az életet a szépen berendezett lakásban, de itt még a bútorok is csak üres díszletnek tűnnek. Rengeteg elidegenedésről szóló filmet ismerünk, de a folyamat hétköznapiságát ritkán fogják meg ennyire elevenen. Az igazi horrorfordulat azonban csak a végén következik be, amiben Jianije Lin szerint is az a legfélelmetesebb, hogy sokan happy endként értékelik.
