Sokan úgy tartották, hogy nem lehet megismételni a Csillagok háborúja sikerét, még egy ilyen többgenerációs kultuszfilm jó ideig biztosan nem készül. Aztán 2014-ben megjelent A galaxis őrzői első része, ezt követte 2017-ben a második, és kiderült, hogy van más módja is annak, hogy kultuszfilm szülessen. Bár A galaxis őrzőinek alkotói egyértelműen felvállalták a nagy elődöket, sőt tulajdonképpen újraforgatták, újraértelmezték temérdek science fiction kultuszfilm legfontosabb nagyjeleneteit, mégis úgy tűnik, hogy más úton indultak el. Míg például a Csillagok háborújában minden véresen komoly, addig itt nincs akkora súlyuk a dolgoknak, ahogy a gravitáció is kikapcsolható, úgy adnak teret rendszeresen a nevettetésnek. Itt olyan szuperhősöket kreáltak az alkotók, akik mindegyike egyrészt nagyon szeretnivaló figura, másrészt kellőképpen hibbant ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcokra. A galaxis őrzőit mindig is azért szerettük, mert lehet idézni az idétlen mondataikat és remekül lehet szórakozni a hősökön, akik ráadásul némi személyiségfejlődésen is átmennek.
A klasszikus Csillagok háborúja trilógia folytatásai azért sem arattak osztatlan sikert, mert éppen az a fajta önirónia hiányzott a folytatásokból, amely viszont A galaxis őrzőinek a lényegét adja.
James Gunn, a film rendezője a harmadik részben is remekel, ügyesen kreál egy izgalmasnak tűnő bonyolult történetet, ám az igazság az, hogyha jobban figyel az ember, akkor ez a film semmi másról nem szól, mint arról, hogy ez a szedett-vedett banda hogyan van el egymással.
Igazából alig várjuk az akciójelenetek végét, mert akkor mindig jön egy-egy hosszabb párbeszéd a szereplők között, amely azon túl, hogy szellemes, azért is izgalmas, mert – mint egy szappanoperában – itt is várjuk, hogyan alakulnak a viszonyok a barátok között.
Pontosan tudjuk, melyik férfi szereplőhöz melyik nő illik, de izgalmas látni a folyamatot, ahogyan eljut a tudatukig az, amit az adott szereplőn kívül mindenki lát. A galaxis őrzői éppen emiatt elsősorban a kamaszok mozija, mert ők vannak abban az életkorban, amikor úgy tűnik, a világ csupa izgalommal van tele, miközben sodródnak afelé, hogy beteljesítsék a sorsukat.
Mivel a második rész befejezése nagyon magas hőfokon forrt, felemelő volt és megrázó, nem volt könnyű dolguk a harmadik részben az alkotóknak, de úgy tűnik, hogy ügyesen megoldották a feladatot. Mordály (a hepciáskodó mosómedve) életének megrázó történetét mesélik el, amely korunk legfontosabb problémáiról is szól. Kemény kérdéseket vetnek fel azok a kísérletek, amelyek révén új élőlényeket alkotnak, és azzal a morális problémával is szembe kell nézni, hogy mit engedhetünk meg a mesterséges intelligenciának és mit nem. Vicces kis felvetése a filmnek, hogy erőszakkal akarják kiirtani az erőszakot a világból. A rossz érzéseket, a bajt, a szomorú pillanatokat.
Annyira jellemző, hogy korunk embere ezen gondolkodik, miközben pontosan tudjuk, hogy az életünk fele boldog, a másik fele pedig boldogtalan pillanatokból áll.
Mert így van összerakva a világ, mert hogyan is tudnánk értékelni a boldogságot, ha nem élnénk néha meg az ellenkezőjét. Érdekes, hogy a szép új világban nem gondolkodnak nevelésben, nem hisznek a szocializáció erejében, fogalmuk sincsen az önfegyelemről. Ahogy az emberi kapcsolatoknak is tökéletesnek kell lenniük. Pedig semmi sem tökéletes. Még ez a film sem. De azért mindenkinek jó szívvel ajánljuk. Mármint annak, aki el tudja viselni, hogy vannak a dolgoknak, embereknek néha apróbb hibái is.
Borítókép: A szereplők egymáshoz való viszonya izgalmasabb, mint a temérdek kaland (Forrás: Fórum Hungary)
