Szerhij Zsadan alighanem a legnépszerűbb kortárs ukrán szerzők egyike: költő, író, műfordító és rocksztár (a Zsadan és a kutyák nevű együttes frontembere). A hazai olvasók eddig két regényét vehették kézbe (Depeche Mode, 2004; Vorosilovgrád, 2010), ám magyar nyelven olvasható köteteinek sora idén egy versválogatással bővült: mintegy negyven verset tartalmazó Harkiv Hotel Zsadan teljes (eddigi) költői pályájának foglalata.
A műveket válogató és fordító Vonnák Diána előszavában kiemeli e poézis főbb jellemzőit:
Zsadan műveinek világa jellegzetesen kelet-közép-európai, mégsem kizárólag ukrán.
A Mária élete című verseskötete – amely a Krím orosz annektálása utáni évben jelent meg – például a lengyel Czeslaw Milosz azon verseinek ukrán fordításait is tartalmazza, melyeket szerzőjük a második világháborúban megszállt Varsóban vetett papírra.
A közös nyelv hiánya
Zsadan munkáiból ugyanakkor az is kiolvasható, hogy tisztában van vele: Ukrajna geopolitikai értelemben magányos, és „ez a magány és magára hagyatottság részben annak következménye, hogy az ukrán társadalom a saját maga számára sem alakított ki egy közös, mindenki által értett nyelvet”.
A szerző egyik legfontosabb törekvése ezért – alkotóként – az, hogy tisztázza, melyek a nyelv használhatóságának, érthetőségének jelenkori (értsd: az orosz–ukrán konfliktus idején is érvényes) paraméterei.
Közéleti szereplőként pedig az, hogy gyakorlati próbának vesse alá az ily módon átgondolt régi-új nyelvet, és párbeszédbe bocsátkozzon a segítségével.
A nyelv használhatóságának kérdése már a kötet első versében előkerül – igaz, ekkor még másként, mint a háborús időszak élmény- és felismerésanyagát feldolgozó, későbbi versekben: „mikor a szavakat majd szét akarod választani / azt amit egyszer is használtál attól amihez soha nem nyúltál / nem tudod nem érezni a csöndet ami széthasítja / az éjszaka magját […] / mert valamikor régen itt forró lexémák darabjai / hűltek ki félelemmel eltorlaszolt torkokban”, olvasható Az ukrán időmértékes verselés vége című költeményében.
A kötet csaknem felét kitevő korai versekben a létből való kiszakadás még távolról sem a háború következménye, sőt: „néha rájövök, hogy úgy érzem, igazából / csak azért halnak meg az emberek, / mert egyszerűen megáll a szívük, úgy szeretik / ezt a furcsa, őrült, abszurd világot” (Kínai konyha).
A kilencvenes évek alkotásai időben és térben egyaránt kijelölik a már említett régió koordinátáit: „A szockó arra tanított, / hogy egyszerűbben álljak magamhoz, hogy elég / az élethez éppen csak szükséges / dolgokat kiválogatni” (Szocializmus); „A Kárpátokban [...] egy erdei úton, / csak néhány kilométerre innen, megöltek egy nőt. A rendőrök / igyekeztek találni valakit, de ugyan, kit találni a hegyekben, / a szóba jöhető gyilkosok minimum húsz kilométerre laknak, / az már Szlovákia” (Idénymunka a Kárpátokban).
A történelem és a nyerőgép
Más poémák szatirikus-keserű hangon mutatják be a régi és az új találkozását (a Lukoil például arról szól, hogyan viselkednek egy nagypénteki temetésen az oligarchák), a posztszovjet hétköznapok kísérőjelenségeit (a Harminckét nap alkohol nélkül cím meglehetősen beszédes), vagy épp azt, hogy az egymás közelében lakók miért nem figyelnek oda a másikra:
„Az őrmester, aki az ügyét vitte, / zavartan, értetlenül kérdezte: / – Hogy […] nem vették észre, hogy nincs sehol, eltűnt?! / – Mi lenne – szabadkoztam –, ez volt életünk legszebb hónapja. / – Na és a szag? – az őrmester képtelen volt megnyugodni. – / Maguknak még a szaga se tűnt fel? / – Hogy tűnt volna? – ellenkeztem. – / Itt az élőknek sincs sokkal jobb szaga” (Szeretni téged mindhalálig).
Mindeközben az is felvetődik a szerzőben, hogy hazáját milyen jövőre predesztinálja az épp csak maga mögött hagyott múltja, és úgy látja: nem túl biztatóra: „A történelem nyerőgép, / neked mindig valaki más / tölti fel” (Ezreddobok).
És a kötet leghosszabb verse, a négy rész számozott részből álló, meglehetősen nyugtalanító Kövek már a fenyegetettség elhatalmasodásáról számol be:
„Egyre nehezebb itt lélegezni, / mintha valaki a levegőbe keverte volna minden csalódottságunkat; / ahhoz, hogy itt képes légy lélegezni, / nagyon kell akarni, hogy meg ne fulladj”, érzékelteti a változásokat a költemény, melynek zárótételében ismét előkerül a nyelv szerepe: „A szavunk tart minket össze ezen a hosszú, / kísérteties őszön, […]. / Kövesd a szavam, a légzésemmel együtt mozdulj: / mit tehetnének velünk, míg képesek vagyunk meghallani egymást, / hogyan erőszakolhatnák ránk a hallgatást, / amíg mi magunk nem akarjuk?”
A 2014 után keletkezett verseket tartalmazó rész már a háborúra összpontosít.
„Mit kezdjek ennyi halállal? / Egyáltalán hová tehetem még?”, kérdi kétségbeesetten az Orrszarvú egyik szereplője, és lírai én nyomban felel is rá: „Hová tégy ennyi halált? / Vidd a hátadon, / mint egy cigánygyereket: / senki sem szereti, / ő sem szeret senkit”.
És újra előkerül a kérdés, mit hozhat a történelem. Egy Anton nevű tetováló magára találásáról és kiállásáról szóló Tű lezárásában a jövő már nem vereséget, hanem végzetes, talán sosem múló megosztottságot és nézőpontkülönbséget tartogat:
„Eljön majd az idő, mikor valami rohadék / okvetlenül hőskölteményt írna róla. / Eljön majd az idő, hogy egy másik rohadék / azt mondja, erről teljesen fölösleges írni”.
Kenyerek és sírkoszorúk
De Zsadan olykor a távolabbi múltba is vet egy-egy pillantást. A középkorba visszavivő, s – a kötetbe válogatott darabok többségétől eltérően – rímes formában íródott Templomosok néhány képe már-már idilli: „Kivirágzik az orgona a tőzeges útszélen. / A világ határán őrt csak hited állhat. / Feltaláltuk a fényt, hogy túljussunk az éjen”. Ám e felütés csupán ellenpontozza mindazt, ami – a templomos lovagok viselt dolgairól szólva – utána következik: „A területharc mindig hitkérdés marad.”
És a Már három éve a háborúról beszélünk című, hosszú versben – amely a Kövek mellett a kötet másik központi darabja – ismét előkerül a szerző központi témája: létezhet-e olyan nyelv, amely a hétköznapokban is jól használható, vagyis tökéletesen kifejezi, amit – a haditudósítások körén kívül, a civilnek mondott életben – ki kell fejeznie?
Zsadan szerint bizonyos helyzetekben igen:
„Minden szükséges szavunk megvan ahhoz, / hogy a háborús időkben szólhassunk magunkról. // […] Nem tudunk nem szólni magunkról a háborús időkben. / Hallgatni magunkról elviselhetetlen lenne”,
állapítja meg a költemény nyitó tételében, hogy aztán a folytatásban maga vezesse rá az olvasót arra, hogy olykor a hallgatásnak is megvan a maga haszna.
Például ha egy család tagjai nem akarnak összekülönbözni, bizonyos témákat célszerű nem szóba hozni: politika, egyház, Isten, és még hosszan lehetne folytatni: „Nem beszélnek a rokonokról, akik elmentek. / Nem beszélnek a barátokról, akik itt maradtak. / Nem beszélnek a szembeszomszéd fiúról, / aki katona”...
Az Új helyesírás című vers már a költői mesterség folytatásának esélyeivel foglalkozik:
„Gyerünk, panaszkodjatok, hogy nincs jó költészet. / Gyerünk, sírjatok, hogy az irodalom halott. / Saját tehetetlenségetekért, / magányotokért, / istentelenségetekért / ócsároljátok a költőket. […] / A költők a végén úgyis versbe foglalják az egészet”, állapítja meg gunyorosan Zsadan.
De még ezek után sincsenek illúziói mestersége jövőjét illetően: „A költészet lehetőségei korlátozottak. / Hangja halk. / Hangja azé, aki gyógyíthatatlan beteg bocsánatát kéri”.
Aki tehát kézbe veszi a Harkiv Hotel című kötetet, az nem kizárólag az orosz–ukrán konfliktusra reflektáló, jelenkori ukrán költészet darabjait ismerheti meg. Hanem egy életérzést is, melyet részben a posztszovjet múlt és a periferikus lét sajátosságai határoznak meg, részben a túlélésbe vetett hit.
Néhány dal a Zsadan és a kutyák repertoárjából
Ám ahhoz, hogy benyomást alkossunk a kötetről, még csak az sem feltétlenül szükséges, hogy végigolvassuk a benne szereplő verseket. A költemények egyik jellegzetessége ugyanis az, hogy számos apróbb elemből, részegységként is felfogható tömbökből épülnek fel. Így bárhol is üti fel a kötetet, az érdeklődő jó eséllyel erős sorokat, hatásos szövegrészeket talál.
Például: „A boltban a kétnapos kenyér mellett / sírkoszorút kínálnak. / Az utcákon szinte senki – / mindenki elment. // Sor sehol. / Se a kenyérért. / Se a koszorúkért”.
(Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023, 143 oldal. Ára: 2699 forint)
