Arról már nem is beszélve, hogy a film két lábbal beleáll abba a bicskanyitogató liberális világba, amelyben élünk. Szépen bemutatja, hogyan működik a fake news, az álhírgyártás.
Aztán azt is fájdalmas látni – tulajdonképpen az egész történetet erre építik az alkotók –, hogyha Pókemberről a televízióban elhangzik egy olyan hazugság, amely a karakterét rombolja, akkor azonnal elfordul az amúgy minden és mindenki iránt toleráns liberális világ tőle. Sőt boszorkányüldözés veszi kezdetét. Bizonyítani természetesen nem kell semmit, elég annyi, hogy benne volt a tévében. És azt is látjuk, hogy ebben a remek liberális világban nincsen megbocsátás, nincsen irgalom, sőt nemhogy Pókembert, de még a barátait se veszik föl például az egyetemre.
Pontos és precíz képet kapunk Pókember és barátainak karaktergyilkosságáról.
És itt jön egy olyan csavar a történetben, amely keresztény kultúrkörünk lényegére is rávilágít. Pókembert arra tanítja a nagynénje (a káprázatos Marisa Tomei mint nevelőszülő), hogy ne bosszút álljon, hanem javítsa meg a dolgokat.
Hogy tetteit a szeretet vezérelje, mert mindenki megérdemel egy második esélyt. Majd mindennek a megkoronázása, hogy a férfiúi felelősségvállalásról is szól a tanítás. Nem csoda, hogy mindezek súlya alatt (és több csapás után) Pókemberünk visszavonhatatlanul felnő. A mozi sötét termében pedig (ahogy a legutóbbi James Bond-film legvégén szintén), nem csak a lányok törölgették szótlanul a könnyeiket. Mindannyian kamaszkorunk tisztaságát és naivságát sirattuk. Persze csak titokban.
Borítókép: a film plakátja (Forrás: InterCom)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!