Sok szakértő már a film elkészítése előtt tudta, hogy a Pókember: Nincs hazaút (2021) nem lesz jó mozi. Jon Watts ugyanis túlságosan gyerekesre vette az előző részt, a Pókember: Idegenben (2019) címűt. Persze az sem volt rossz mű, csak teli volt kamaszos esetlenségekkel, kamaszos poénokkal, valahogy az alkotók nem vették olyan komolyan a világmegváltást. Mondjuk azért azt sem szabad elfelejteni, hogy Pókember nem James Bond, ő egy kamaszfiú, a kamaszokra jellemző minden esetlenséggel és ügyetlenséggel.
Míg James Bond sorra hódítja meg a szebbnél szebb nőket, addig Pókember örül, ha képes arra, hogy megszólítson egyet. Bár mellette szól, hogy James Bonddal ellentétben a Pókember nem minden nőt akarna magáénak, csak egyet, de azt nagyon.
A kiégett és cinikus, sokat látott férfiember helyett a Pókember a kamaszkori énünk annak minden naivságával és tisztaságával. Világunkban mindig nagy szükség volt rá, a kamaszfiúra és tisztaságára. Bár már az előző részben megvallotta (temérdek ügyetlenkedés után) szerelmét a Pókembert igencsak hitelesen alakító Tom Holland a minden kamasz álmát jelképező MJ-nek, akit a bájos Zendaya játszik a filmben egészen megkapóan. De nem sok időt tudtak együtt tölteni a boldog szerelemben, mert az előző rész úgy fejeződött be, hogy ország-világ megtudta: Peter Parkert rejti a pókjelmez.
Mindjárt az elején érdemes tisztázni, hogy a szirénhangú kritikusoknak szerencsére nem lett igazuk, Pókember legújabb kalandja nagyon jó film lett.
A legfontosabb karakterek lubickolnak a szerepükben. Nemcsak Pókember, szerelme és legjobb barátja, Ned Leeds (Jacob Batalon) nagyon jók – akik egyébként nem is kicsit emlékeztetnek a Harry Potter- (ami szintén a kamaszok világáról szól) történetek három főszereplőjére –, hanem mindenki más is remekül játszik. Például kifejezetten jó választás volt a Sherlock-sorozatból megismert és megszeretett Benedict Cumberbatch Doctor Strange, a nagy varázsló szerepére. Jon Watts rendezőnek a legújabb Pókember-részhez sikerült igazán jól vezetnie a színészcsapatát, jót tett, hogy feszesebbre vette a történetvezetést, ám az tett csak igazán jót, hogy beengedte a filmbe a valódi emberi drámát.
Arról már nem is beszélve, hogy a film két lábbal beleáll abba a bicskanyitogató liberális világba, amelyben élünk. Szépen bemutatja, hogyan működik a fake news, az álhírgyártás.
Aztán azt is fájdalmas látni – tulajdonképpen az egész történetet erre építik az alkotók –, hogyha Pókemberről a televízióban elhangzik egy olyan hazugság, amely a karakterét rombolja, akkor azonnal elfordul az amúgy minden és mindenki iránt toleráns liberális világ tőle. Sőt boszorkányüldözés veszi kezdetét. Bizonyítani természetesen nem kell semmit, elég annyi, hogy benne volt a tévében. És azt is látjuk, hogy ebben a remek liberális világban nincsen megbocsátás, nincsen irgalom, sőt nemhogy Pókembert, de még a barátait se veszik föl például az egyetemre.
Pontos és precíz képet kapunk Pókember és barátainak karaktergyilkosságáról.
És itt jön egy olyan csavar a történetben, amely keresztény kultúrkörünk lényegére is rávilágít. Pókembert arra tanítja a nagynénje (a káprázatos Marisa Tomei mint nevelőszülő), hogy ne bosszút álljon, hanem javítsa meg a dolgokat.
Hogy tetteit a szeretet vezérelje, mert mindenki megérdemel egy második esélyt. Majd mindennek a megkoronázása, hogy a férfiúi felelősségvállalásról is szól a tanítás. Nem csoda, hogy mindezek súlya alatt (és több csapás után) Pókemberünk visszavonhatatlanul felnő. A mozi sötét termében pedig (ahogy a legutóbbi James Bond-film legvégén szintén), nem csak a lányok törölgették szótlanul a könnyeiket. Mindannyian kamaszkorunk tisztaságát és naivságát sirattuk. Persze csak titokban.
Borítókép: a film plakátja (Forrás: InterCom)
