Hölgyeim és uraim, fáradjanak át ehhez a tárlóhoz. Gazdaságtörténeti jelentőségű beruházás munkálatait láthatják, a Sió csatorna építését. Gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, már nem sokkal a negyvennyolcas forradalom kitörése előtt szükségességét látta annak, hogy a Balatont a Dunával összekötő Siót rendezzék és szállításra alkalmassá tegyék. A kor technológiai újdonságának számított, hogy a zsilipet 1891-ben falazott kivitelben építették ki, teljesítménye pedig elérte az ötven köbmétert másodpercenként. Kérem, tekintsenek a térképre. Láthatják, hogy a Sió csatorna a siófoki kikötőnél ágazik el a Balatonból, majd 120 kilométer hosszan folyik tovább, míg el nem éri a Dunát, pontosan a gemenci erdőnél. Mélysége helyenként meghaladja a nyolc métert. Ha nincs a Sió szabályozása, talán a jövő heti, 1939-es füredi Anna-bál felvonulására sem kerülhet sor, mert a parti sétányt elönti a víz a szezon közepén.
Ezen a képen, amely éppen 1900-ban készült, kubikosok végzik a medermélyítést. Több száz vándormunkás érkezett a korszakos építkezésre. A kubikosok bandákba szerveződve dolgoztak és éltek, távol a családjuktól, néha hónapokig. A képen jól kivehető az úgynevezett szentesi talicska. Súlyelosztását addig tökéletesítették ezek a tanulatlan emberek, míg egy rakatra száz kiló földet is képesek voltak elszállítani vele. Azt a jókötésű fiút a fotográfián éppen kubikoshámba, úgynevezett pantallérba fogják. Képzeljék, még a Viharsarokból is sokan jöttek építeni, ahol…
Professzor úr, jól van? Csak mert meg tetszett inogni. Hozzanak egy széket Sinka professzor úrnak.
Tényleg kifutott a lábam alól a talaj. Ez a kép előhoz mindent. A nyomorúságot, a szenvedést, a fájdalmat. Egyébként nem a századfordulón készült, hanem hét évvel azelőtt. Tizenhárom éves se voltam még. Látom magam előtt, ahogy a heti bér kiadása napján apámat talicskával tolom vissza a kocsmából a rőzsekunyhóba, élesztgetem, mert másnap menni kell megint. Különben kiraknak bennünket a bandából, és még az a kevés se jut haza anyámnak, a húgaimnak. Beállni a hámba, húzni az igát. A széles szíj olyan sebet vájt a vállamba, hogy évek múlva is meglátszott a helye. Szabadulás csak nyár végén volt, mikor a többieknek véget ért a vakáció. Olyankor apámmal hazamentünk Szentandrásra, és én maradhattam, mert kezdődött az iskola. Heteket robotoltam a Balaton mellett, de egyetemista voltam, mikor először megfürödhettem benne. Csak a ragacsos föld jutott, amit tonnaszám ástunk és vonszoltunk, hogy felépüljön az az átkozott csatorna.
Elhatároztam, hogy én oda többet vissza nem megyek. Akkor sem, ha szíjat hasítanak a hátamból. Jól tanultam, első voltam az osztályban. Mondta is a tanár bácsi a plébánosnak, kár ezért a gyerekért. A nagygazda Csernus fia is oda járt az elemibe. Ritka buta gyerek volt, az ábécé sem akart a fejébe menni. Rusznyák tanár úr kommendálására felfogadtak, hogy kétnaponta foglalkozzak a gyerekkel. Jóravaló ember volt az öreg Csernus, azt mondta, ha agrármérnöknek tanulok, és apámék aláírják a papírt, hogy nála dolgozom majd, állja a költségeimet.
Fölkerültem a kollégiumba, nem tudtam se beszélni, se enni, se viselkedni városiasan, rendesen. A tanulással sosem volt bajom, ott is évfolyamelső lettem. Állami ösztöndíjas. Egy este a könyvtárban bevallottam a tanáromnak, hogy engem valójában a gépészet érdekel, nem az agrárium. Erőgépeket akarok tervezni. Gyalog mentem Pestre, vállamon az öregapám kubikustarisznyájával. Beosztottam az elemózsiát, de az utolsó napra egy morzsa sem maradt. Valósággal beszédelegtem az egyetemi felvételire. A folyosón megsajnáltak, adtak egy csupor tejet, szelet kenyeret, így álltam a bizottság elé. Ennek is több mint harminc éve már.
Mindjárt bemutatják a pneumatikus emelőgépem terveit, amely Párizsban aranyérmet nyert. Össze kell szednem magam, beszédet várnak tőlem, aztán jön a köszöntés, mint annyiszor.
Megyek már, fiatal barátom, jól vagyok, csak elszorult a szívem kissé.
(Borítókép: A Sió csatorna szabályozásánál dolgozó kubikosok, 1892–1893. Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Bahart-archívum/Fortepan)
