Elhatároztam, hogy én oda többet vissza nem megyek. Akkor sem, ha szíjat hasítanak a hátamból. Jól tanultam, első voltam az osztályban. Mondta is a tanár bácsi a plébánosnak, kár ezért a gyerekért. A nagygazda Csernus fia is oda járt az elemibe. Ritka buta gyerek volt, az ábécé sem akart a fejébe menni. Rusznyák tanár úr kommendálására felfogadtak, hogy kétnaponta foglalkozzak a gyerekkel. Jóravaló ember volt az öreg Csernus, azt mondta, ha agrármérnöknek tanulok, és apámék aláírják a papírt, hogy nála dolgozom majd, állja a költségeimet.
Fölkerültem a kollégiumba, nem tudtam se beszélni, se enni, se viselkedni városiasan, rendesen. A tanulással sosem volt bajom, ott is évfolyamelső lettem. Állami ösztöndíjas. Egy este a könyvtárban bevallottam a tanáromnak, hogy engem valójában a gépészet érdekel, nem az agrárium. Erőgépeket akarok tervezni. Gyalog mentem Pestre, vállamon az öregapám kubikustarisznyájával. Beosztottam az elemózsiát, de az utolsó napra egy morzsa sem maradt. Valósággal beszédelegtem az egyetemi felvételire. A folyosón megsajnáltak, adtak egy csupor tejet, szelet kenyeret, így álltam a bizottság elé. Ennek is több mint harminc éve már.
Mindjárt bemutatják a pneumatikus emelőgépem terveit, amely Párizsban aranyérmet nyert. Össze kell szednem magam, beszédet várnak tőlem, aztán jön a köszöntés, mint annyiszor.
Megyek már, fiatal barátom, jól vagyok, csak elszorult a szívem kissé.
(Borítókép: A Sió csatorna szabályozásánál dolgozó kubikosok, 1892–1893. Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Bahart-archívum/Fortepan)
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!