Kollektíven bűnösnek bélyegezve

Miklós Péter a Csanád vármegyei kényszerű népmozgásokat, lakosságcseréket, azok tragikus emberi mozzanatait mutatja be. Recenziónk.

Amikor véget értek a második világháború szörnyűségei és szenvedései Közép-Európában, sok millióan reménykedtek abban, hogy a béke szabadságot és rendet, biztonságot és nyugalmat hoz nekik. Ám a nemzetiszocializmus legyőzése után a vesztes oldalra kerülő nemzeti közösségek tömeges üldözése, bántalmazása, deportálása, kényszerű ki- és áttelepítése – a kollektív bűnösség embertelen elvét érvényesítve – nem állt le, ellenkezőleg: 1945-től új lendülettel folytatódott. Erről azonban a szovjet uralom alá került országokban – így nálunk is – évtizedekig nem lehetett nyíltan beszélni, írni. Ahogy Tzvetan Todorov bolgár–francia irodalomtudós, filozófus írta, a XX. század totalitárius diktatúrái abban különböztek a korábbi korok zsarnokságaitól, hogy nemcsak a földeket és az embereket, hanem a kommunikációt és az emlékezetet is teljesen a fennhatóságuk alá vonták. Mintha ismerték volna George Orwell szentenciáját:

Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is

A szabadságuktól megfosztott, elnyomott állampolgárok saját (családi, lakóhelyi) múltjukra való emlékezésével együtt a kommunisták a közös társadalmi, nemzeti múlt nyomait is minden erővel igyekeztek eltörölni. Ez a szisztematikus törekvésük hál’ Istennek csak részben volt sikeres. Egyrészt azért, mert a társadalom kis köreiben, a családokban az idősebbek elbeszélték történeteiket, élményeiket, szenvedéseiket gyerekeiknek és unokáiknak. Másrészt a rendszerváltozás óta immár szabadon és szerteágazóan folyik a múltfeltáró, emlékezet-helyreállító munka. Többek között professzionális történelmi, család- és helytörténeti kutatások, adatgyűjtések és publikációk révén.

A tényfeltáró könyvek hosszú sorába illeszkedik Miklós Péter, a Magyar Nemzet rendszeres külső szerzőjének legújabb könyve is. A tősgyökeres szegedi történész – a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar művelődéstudományi tanszékének docense – évtizedek óta foglalkozik Szeged és Csongrád-Csanád vármegye történetével, a helyi emlékezetkultúra formálásával, kutatóként, oktatóként, publicistaként, könyvíróként is.

Ebben a könyvében a második világháború után a Csanád vármegyében lezajló kényszerű népmozgások, lakosságcserék folyamatát, részletes adatait, tragikus emberi mozzanatait mutatja be levéltári források és korabeli sajtóanyagok feldolgozása alapján.

Forrás: Libri.hu

Tanulmánya első részében a Csanád vármegyei – Almáskamarás, Kübekháza és Újszentiván községben élő – német ajkú lakosság 1945 utáni kollektív megbélyegzését, üldözését és 1946-os kitelepítését mutatja be. Ezen belül a legrészletesebben a Szegedtől délkeletre fekvő Újszentiván német anyanyelvű lakosságát sújtó deportálás, internálás, föld- és házelkobzás, majd Németországba kitelepítés történetét és megrázó adatait tárja az olvasó elé. A többnemzetiségű, magyarok, németek (svábok) és szerbek által lakott faluból az egykor legnagyobb lélekszámú nemzeti közösség teljesen eltűnt. Hasonlóan tragikus következményekkel járt az 1945 utáni soviniszta, magyargyűlölő csehszlovák kormányzat által 1947-ben kikényszerített lakosságcsere is. A Csanád vármegyét érintő szlovák (önkéntes) ki-, és felvidéki magyar (kényszerű) betelepítés eseménytörténetét a három leginkább érintett, a XIX. századtól többségében szlovákok által lakott falu – Pitvaros, Ambrózfalva és Csanádalberti – példáján keresztül mutatja be Miklós Péter. A konkrét adatok és családtörténetek szerinte azt bizonyítják, hogy a vagyonuktól megfosztott, szülőföldjükről elűzött, Dél-Alföldre telepített felvidéki magyarok többnyire rosszabb gazdasági és szociális körülmények közé kerültek, mint amilyenek között korábbi otthonukban éltek. (Miklós Péter: A kollektív bűnösség elvének gyakorlati alkalmazása Közép-Európában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2025, 154 oldal)

Borítókép: A felvidékről kitelepített magyarok egy vasútállomáson 1947-ben (Forrás: Fortepan / Rózsa László)