A svábgombóc

»Mi, svábok jó magyarok voltunk.«

– Nem is gondolná az ember, milyen bonyolultság rejtőzik egy ilyen első látásra egyszerű dologban, mint a svábgombóc – morfondírozott Rezeda Kázmér, visszatérvén legkedvesebb elfoglaltságához, a semmittevéssel tetézett morfondírozáshoz. – Mert ugye, mindjárt két megmagyarázandó dolog is akad itt – folytatta magában –, az egyik a sváb, a másik meg a gombóc.

Kezdjük a svábbal.

A svábok Württemberg tartomány lakói, illetve onnan származó magyarországi németek – kezdi a Néprajzi Lexikon, majd hozzáteszi, hogy a „történelmi Magyarország legnagyobb sváb szigetét a Nagykároly és Szatmárnémeti vidékén elterülő 31 német falu alkotta”. Továbbá azt is leszögezi nevezett lexikon, miszerint „a közvélemény sváboknak nevezi a történeti Magyarország területén lakó németeket, a szepesi szászok, a bányavárosi németek és az erdélyi szászok kivételével, jóllehet a 18. századi német telepesek közt a felsoroltak kivételével legfeljebb szórványosan akadtak svábföldi telepesek”.

Hasznos dolog tudni az ilyesmit, például azt, hogy a „közvélemény” a legritkább esetben felel meg bármiféle igazságnak.

Na most az a helyzet, hogy a Katolikus Lexikon nagyfokú egyezést mutat a Néprajzi Lexikonnal – hiába no, ezek a lexikonok már csak ilyenek, afféle lelketlen, szívtelen tudományputtonyok –, szóval a Katolikus Lexikon szerint a svábok „Württemberg tartomány német nyelvű lakói, köznyelvünkben a 18–19. században hazánkba betelepített németek gyűjtőneve, akiket megkülönböztettek az Árpád-korban betelepített szepesi illetve erdélyi szászoktól”.

Stimmel.

Azt pedig külön meg kell jegyeznünk, hogy jó is az efféle megkülönböztetés, ugyanis például az erdélyi szászok, amikor csak tehették, elárulták és hátba szúrták az erdélyi magyarokat, de hát borítsunk fátylat a múltra.

A Katolikus Lexikon kissé bőbeszédűbb, mint a néprajzi, és megemlíti még, hogy „a svábokat nem eredeti hazájuk szerint csoportosították, hanem vidékenként, bánáti, baranyai, szatmári, tolnai stb., és nyelvjárásuk szerint, mert svábok voltak Balmazújvárosban, Nagykároly és Szatmárnémeti környékén (31 faluban) a württembergiek. Császártöltésen a mecklenburgiak, Bánátban a bajorországi, elzászi stb. jövevények. Nyelvjárásuk miatt svábok a krikehájok Bars, Nyitra és Túróc vármegyében néhány nyelvszigeten, tájszólásuk rokon a szepesi grüdlerek nyelvével; Sopronban a ponzichterek, akiknek nyelve szinte megegyezik a Moson vármegyei hádpauerokéval és a németprónai svábéval.”

– Na ez például azért fontos tudnivaló – morfondírozott kicsit Kázmér, jobb dolga nem lévén –, mert végre azt is megtudtam, hogy apai nagyapámék ezek szerint hádpauerek, lévén a mosoni svábságból valók, Mosonszolnokról.

Ez is stimmel.

Ám a száraz lexikonoknál sokkal több érzelemmel és empátiával szól hozzánk Hegyi Károly uram, akitől ilyesmiket tudhatunk meg: „A Magyarországon élő német népcsoportot, a svábságot, mind a náci, mind a kommunista diktatúra kollektív módon megbélyegezte, aminek következtében kétszer is kegyetlen módon meghurcolták őket. A második világháború után a svábokkal szembeni kegyetlen bánásmódnak a leggyakoribb indoka a Volksbund-tagság és az SS-ben való fegyveres katonai szolgálat volt. A Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) nevű szervezet 1938 novemberében jött létre egy német érdekképviseleti egyesület átalakulása révén. Elnöke Basch Ferenc volt, akit a világháború után mint háborús bűnöst kivégeztek. A Volksbund Basch vezetésével az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) és az SS mintájára egy kiterjedt intézményi rendszerrel működő szervezet volt.  A Harmadik Birodalom magas rangú vezetőivel folyamatos kapcsolatot tartott, és onnan komoly pénzügyi támogatásokat kapott. Mindemellett a nemzetiszocializmus ideológiájára is nyitott volt. Saját napilapokkal és ifjúsági lappal rendelkeztek. Hitler megbízásából 1939 őszétől maga Himmler, az SS vezetőjének irányítása alá került a Volksbund. A szervezet a német megszállás idején komoly szerepet vállalt a hazánk gazdasági teljesítőképességére vonatkozó adatok kiszolgáltatásában, valamint a megszállók elől elrejtett tartalékok feltárásában is. A tagság felvétele önkéntes volt, és ki is lehetett lépni belőle, de a gyakorlatban a szervezet erőszakos propagandája számtalan konfliktust idézett elő azokkal a svábokkal szemben, akik nem léptek be a Volksbundba.

Fontos itt kiemelni a svábság belső megosztottságát is a tagságot illetően. Akik beléptek vagy szimpatizáltak a szervezettel, »bundistáknak«, míg akik nem léptek be, azokat »rongyosoknak« nevezték. Utóbbiak közül egy kisebb csoport az úgynevezett Hűségmozgalomba lépett be, míg a többség távol maradt mindkét szervezettől.

A Hűségmozgalomnak a magyar nemzethez, a német népiességhez és a kereszténységhez való ragaszkodás voltak a legfontosabb jellemzői. Mindemellett a Hűségmozgalom mind a marxizmussal, mind a nemzetiszocializmussal szembefordult. A néhány tízezres bázissal rendelkező mozgalom a magyar kormánytól is kapott titokban támogatásokat. Ez azonban a későbbiekben a kommunista rezsim szemében tüntette fel rossz színben a szervezetet.

Fontos azt is kiemelni, hogy a Volksbund taglétszáma többször is jelentősen csökkent. Példa erre az az eset, amikor a sztálingrádi vereség után Hitler kijelentette, hogy Magyarországról is telepítsék ki az »öntudatos németeket«, mert a birodalom védekezésénél kelleni fog a munkaerejük. A taglétszám rohamos csökkenése arra enged következtetni, hogy az egyre passzívabb Volksbund-tagok többsége nem akart feltétlenül a Harmadik Birodalomért meghalni.

Az áttelepítéseken kívül a náci politika a külföldi német népcsoportokat a fegyveres erőknél végzett katonai szolgálatra is fel akarta használni. Erre volt példa, amikor Himmler 1942 júliusában kijelentette, hogy a német népcsoporthoz tartozóknak a »német népi hadkötelezettség« alapján az SS-alakulatokban kell katonai szolgálatuknak eleget tenni. Érdekesség, hogy az SS főhivatala először a Volksbund vezetőségét is felszólította, hogy példamutatás gyanánt vonuljanak be ők is az SS-be.

Az SS összesen háromszor tartott toborzó akciót Magyarországon a svábok körében, eleinte önkéntes alapon – voltak olyanok, akik éltek ezzel a lehetőséggel –, azonban 1944 áprilisa után már kényszersorozást rendeltek el. A harmadik alkalommal a náci vezetőket és a Volksbund vezetőségét már az sem érdekelte, ha valaki magyarnak vallotta magát. Ehelyett önkényes alapon bizonyos »népiességi ismertetőjegyek« alapján döntötték el, kit visznek katonai szolgálatra. Azok a svábok, akik nem akartak a Harmadik Birodalomért, Adolf Hitlerért meg a nemzetiszocializmusért meghalni, a Volksbundból való kilépéssel, a Hűségmozgalom által szervezett tüntetésekkel, kérvényekkel, esetleg meneküléssel tudtak tiltakozni, de többet nem tehettek.

Mindezek után következett a magyarországi svábság újabb tragédiája, amikor a szovjet megszállás után a hazai politikai vezetés egy része – a többi szövetséges hatalom potsdami jóváhagyásával – szintén kollektív módon elítélte a népcsoportot, és a kettéosztott Németországba való kitelepítéssel akart tőlük megszabadulni.

1945. december 29-én Nagy Imre kommunista belügyminiszter rendelete szerint: »Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.« A rendelet megfogalmazásából az látszik, hogy a svábsággal szemben a kollektív bűnösség elvét érvényesítette a hazai politikai vezetés. Fontos itt azt is kiemelni, hogy a kommunista politikusokon kívül mások is támogatták a svábok kitelepítését, legtöbbször gazdasági okokból, például a földosztás miatt. Példa erre Tildy Zoltán, Teleki Géza, Kovács Imre és id. Antall József is.

A deportálások során családokat, testvéreket, házaspárokat választottak szét. Nem szabad megfeledkezni a szovjet munkatáborokba elhurcolt svábok tömegeiről sem, akiket a Gulágon eltöltött évek után több esetben egyből Németországba szállítottak. A férfiak közül többen hazatérve a szovjet hadifogságból nem saját családjaikat találták otthonaikban, hanem a betelepített bukovinai székelyeket, csángókat vagy a Csehszlovákiából áttelepített magyarokat. Előfordultak olyan esetek is, amikor a Németország amerikai megszállási zónájába deportált svábokat túlzsúfoltságra való tekintettel visszaküldték Magyarországra, ahol olyan településeken szállásolták el őket, ahonnan később ismét német területekre deportálták őket. Mi több, a Németországba kitelepített svábokat általában nem fogadták el az ottani németek: lenéztek őket és sokszor »magyar cigányoknak« nevezték őket.

Összességében a svábságot a 20. század során mindkét totális diktatúra kegyetlen módon meghurcolta. Előbb a nácik keserítették meg az életüket azzal, hogy maguk közül valóknak nyilvánították őket, és nemegyszer kényszerítették saját érdekeik kiszolgálására zavaros nemzeti ideológiájukra hivatkozva. Ezután a kommunista rendszer keserítette meg a svábok százezreinek életét azzal, hogy a kollektív bűnösség elve alapján nácinak titulálva a népcsoportot kitelepítette őket otthonaikból és hazájukból. A nagyjából félmilliós hazai németségből 200-220 ezer embert telepítettek ki a hatóságok, és sokakat megfosztottak földjeiktől, állataiktól és otthonaiktól.

A svábokkal a török idők pusztítása után egy tehetséges kultúrnép érkezett hazánkba, akik igaz, hogy egy batyuval érkeztek, de szorgalmukkal és földművelésben való jártasságukkal az ország épülését szolgálták. Ahogy egy deportált sváb asszony megfogalmazta: »Mi, svábok jó magyarok voltunk.«”

 Hát igen. A svábok jó magyarok voltak. S ha már Hegyi uram emlegette a svábok kitelepítését helyeslő és szorgalmazó nem kommunista politikusokat, Tildytől idősb Antallig, hát álljon itt Kovács Imre parasztpárti politikus gazembersége, örök tanulságul: „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból. Takarodjanak, úgy ahogy jöttek. Egy batyuval a hátukon.”

Mennyivel szebb lenne az élet, ha mindig ezeket a Kovács Imréket takarítottuk volna el, egyszer s mindenkorra. De mindegy is. A lényeg, hogy a legpontosabban Kázmér tót nagyanyja foglalta össze a svábság lényegét, imigyen: – Tudod, kisfiam, hogy jött létre a skót nemzet? Úgy, hogy a svábok kitagadták maguk közül a pazarlókat.

Világos.

Utóbb aztán Kázmér Solymáron is hallotta ugyanezt, persze akkoriban Solymár még igazi sváb falu volt, pedig a svábság nagyját a nagy háború után onnan is kitelepítették, mégis, Solymár valahogy sváb maradt, Milbich és Taller családokkal, no meg a drága jó Huber Lacival, ám sajnos Solymárt is elérte az agglomerációs települések sorsa, beköltöztek szép számmal mindenféle népek, egyebek mellett a Kende is ott él, úgyhogy már Solymár sem olyan többé, mint volt.

– Mindegy már ez is, persze. A lényeg, hogy mi, svábok jó magyarok voltunk és vagyunk – szögezte le magában Kázmér, majd áttért a másik problémára.

Merthogy a svábság immár megoldottnak volt tekinthető.

Ám itt volt a gombóc. Mint bonyolultság.

Azt írja a szótár, hogy a gombóc „rendszerint krumplival kevert, lisztből készült, kisebb-nagyobb gömb alakra gyúrt főtt tészta, amelynek belsejében valamilyen töltelék, többnyire lekvár van. Lekváros, szilvás, túrós, vadas gombóc; átvitt értelemben, tréfás: apró, kövér ember, gömböc.”

Stimmel.

Ha pedig etimológiailag vizsgáljuk őkegyelmét, a gombócot, akkor ilyesmiket láthatunk: „Gumbuch – gunbuch – gomboch – gombocz – gombóc; egyfajta hurka, kolbász – art wurst; gömb alakúra formált ennivaló, főtt tészta, húsgombóc stb. Származékszó. Gomb – csomó – bog szóból jött létre óc kicsinyítő képzővel, vö. gömböc; Ugyanebből az alapszóból másik kicsinyítő képzővel keletkeztek: gombóca, gombica.”

 Ez is stimmel.

Ám akad itt némi bökkenő, hogy ne mondjam, bog. Nevezetesen a mongolok bóca. Ugyanis a mongolok bócot esznek, ünnepi eledelük a bóc, amit így neveznek, mondom, bóc, s ami nem más, mint fűszeres hússal töltött gombóc. Na már most, a mongolok magukat a hunoktól származtatják, s bennünket is a hunoktól származó, legközelebbi rokonuknak tartanak. S van vagy ezer közös szavunk velük. S ha egyszer megtudnánk, vándorlásunk mely pontján varrtunk gombot a bóchoz, mindjárt sokkal jobban ismernénk önmagunkat.

Eddig jutott a morfondírozásban Rezeda Kázmér, majd nekilátott elkészíteni élete első svábgombócát, felvértezve ezekkel a fontos tudásokkal.

Kázmér a húga, Vajákos Biri receptjét követte svábgombóc készítésekor, ilyenformán: nyolc zsemlyét áztatott be, s elmosolyodott magában a „zsemlye” szó használatakor, ugyanis nagymamája mondta így, hogy zsemlye. A nyolc zsemlyéhez hat tojást vett, miket szétválasztott fehérjére és sárgájára, s megint csak a drága nagymama jutott eszébe, aki valami ördögi ügyességgel és gyorsasággal válogatta szét a tojás két felét ilyetén módon. A sárgáját azonnal hozzáadta a zsemlyékhez, a fehérjét habbá verte. A sárgáját meg a zsemlyéket alaposan összegyúrta, sóval meg borssal fűszerszámozta. Továbbá rengeteg petrezselyemmel. Majd hozzáadta végül a habot, s az így elkészült masszát féltenyérnyi gombócokká formálva bő zsírban aranybarnára sütötte.

Nem nagy tudomány a svábgombóc, ellenben fölségesen finom.

Biri szerint a svábok annak idején még a tyúkhúslevesbe is ezt tették.

S lehet, hogy a svábok mindig a kenyérszelet kisebbik felét kenik meg, de a rengeteg petrezselyem mégiscsak cáfolni látszik, hogy ők lennének a legnagyobb skótok. Bár tudja a fene. Meg mindegy is. De hol varrtunk gombót a bóchoz? Az a nem mindegy…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza