Színészóriások hiteles krónikása vall letiltásról, alázatról és a színház silányuló világáról

Azért nincs ma nagy színészet, mert az igazi nagy alkotáshoz idő, vér, verejték, fáradság, odafigyelés és rengeteg alázat kell. Ez a kor viszont nem alázatos – vallja Szigethy Gábor Kossuth-díjas magyar színháztörténész, rendező, egyetemi tanár, számos könyv írója, szerkesztője, Gábor Miklós és Ruttkai Éva veje. Szerinte az igénytelenséget az igénytelen műsorok teremtik meg, a könyvolvasókat pedig ponyvával szoktatták rá a pongyolaságra a szocializmus idején.

Szigethy Gábor színháztörténész, rendező Fotó: Havran Zoltán

– Több könyvet is írt. Rendezett, előad, tanít. Elsődlegesen hová sorolja magát?
– Feleségem szerint elsődlegesen tanár vagyok. Szeretném hinni, hogy azt valóban jól csináltam, mert mind a mai napig számtalanszor köszöntenek számomra ismeretlenek az utcán: „Jó napot, tanár úr!” 1972-ben neveztek ki adjunktusnak az ­ELTE-n, mind a mai napig tanítok, most már évek óta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1976-ban sikerült felmondással megszabadulnom a Kritika szerkesztői állásából. Mindent, amit tudtam és tudok a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra embertelen, emberellenes működéséről, azt a Kritika szerkesztőségében tanultam meg egy életre. 1989-ben előadást tartottam Svájcban, valaki megkérdezte, mennyi ideig voltam eltiltva a publikálástól. Elmagyaráztam: arról senkinek nem volt Magyarországon papírja, hogy letiltották. 

Aczél elvtárs bement a főszerkesztők havi eligazítására, és 1976 tavaszán megjegyezte, hogy nem szeretne még egyszer olyan szocializmusellenes, kártékony írást látni az újságokban, mint Szigethy színházi elemzése. A főszerkesztők értettek a szóból, mosolyogva adták vissza kézirataimat. 

Értettem a szóból, visszavonultam a múltba, a könyvtárba. 1979-ben találtam ki a magyar kultúra nagyjainak – Szent Istvántól Babits Mihályig – egy-egy rövidebb írását közlő Gondolkodó magyarok című sorozatot. A nyolcvanas években jelent meg az ötvenhat általam szerkesztett, írt, jegyzetelt kötet.

Ma a színház nem fontos, jobbára csak szórakoztató műfaj, és a színészek egy része már nem meghalni akar a színpadon, hanem csupán pénzt keresni – véli Szigethy Gábor (Fotó: Havran Zoltán)

– Felesége, Gábor Júlia színészlegendák, Ruttkai Éva és Gábor Miklós gyermeke. Fogadott fia, Szőcs Artur is színész és rendező, a szakmát tanítja is. Mindezek fényében mi a véleménye a mai színésztársadalomról, hiszen óriásokat láthatott a színpadon?
– Számtalanszor elmondtam már a Színművészeti Egyetemen a színészpalántáknak, hogy 2500 év óta létezik a színház, de minden korban más a jelentősége, fontossága, formája, társadalmi szerepe. A XX. század ötvenes éveiben, történelmünknek e nagyon sötét korszakában fontos volt a színház. Klasszikus drámák, kortárs külföldi és magyar színdarabok nagyszerű színpadra állításait élvezhették a nézők, még a silány, kötelező szovjet darabokból is születtek néha lebilincselően izgalmas színházi előadások. Ma a színház nem fontos, jobbára csak szórakoztató műfaj, és a színészek egy része már nem meghalni akar a színpadon, hanem csupán pénzt keresni. Természetesen nem a színházban, hanem valamilyen ócska, ostoba, népszerű televíziós sorozatban. Egy tanítványommal néhány évvel ezelőtt együtt léptünk fel egy Csehov-előadásban, de miután szült, nem tért vissza az előadásba, mert úgy érezte, Csehovot játszani már fáradt. Megértem: tévésorozatban, vacak, nem fárasztó szerepben a többszörösét keresheti a színházi gázsinak. 

Ellenpélda: büszke vagyok fogadott fiamra, akivel a színházi bemutató előtt már két héttel nem lehet beszélni, mert éjjel-nappal a színházban tölti idejét, és – akárcsak feleségem édesanyja, Ruttkai Éva – ő is úgy gondolja: az a színházművész, aki, ha kell, hajlandó meghalni a színpadon. Ami biztos: a bemutató hetében mellőzi az evést, ivást, alvást.

– A tévécsatornák a nézettséggel igyekeznek igazolni a silány tartalmak gyártását…
– A kereskedelmi tévécsatornák tulajdonosai azért működtetnek tévét, hogy pénzt keressenek. Érdekük, hogy minél többen nézzék az adást. Szoktatják a nézőt a színvonaltalan műsorokhoz, így folyamatosan csökken a műsorok minősége, növekszik a nézők igénytelensége. A színésznek mindennél fontosabb, hogy ismerjék, megismerjék, szeressék. És ha sokak számára csak a színvonaltalan műsorokban látszik a színész, akkor próbál minél gyakrabban – tetszik, nem tetszik: színvonaltalan – műsorokban látszani. Boldoggá tesz, amikor egy-egy volt színésztanítványom nem sorozatcastingokra jár, hanem annak örül, ha rangos színházban játszhat nagyobb vagy kisebb szerepet. Tanítványaimat igyekszem óva inteni attól, hogy már pályájuk kezdetén megalkudjanak egy-egy jobb falatért: pénzért, silány szereplésért.

El kell tudnunk számolni azzal, hogyan álltunk helyt saját korunkban, saját életünkben – mondta interjúsorozatunkban Szigethy Gábor (Fotó: Havran Zoltán)

– Mindenáron?
– Ötven évvel ezelőtt író barátom, Fejes Endre azt magyarázta nekem, hogy ő nem, de Ruttkai Éva kezet fogott Rákosi Mátyással. Az írónak nem kell kezet fogni a politikusokkal, legfeljebb egy ideig nem jelennek meg művei. A színész tudja, hogy néha kezet kell fognia a politikusokkal. Azt is tudja, ha nem fog kezet, annak azonnali következménye van. 

Ruttkai Évával, aki a legjobb barátom, fogadott testvérem és a feleségem édesanyja volt, életemben egyszer vesztem össze néhány percre. Felróttam neki, hogy amikor Latinovits Zoltánt kirúgták a Vígszínházból, ő nem követte szerelmes társát. 

Éva felcsattant: „Egy színész akkor színész, ha színpad van a talpa alatt.” Igaza volt. Van, aki vacak módon karrierista, és van, mint Ruttkai Éva, aki zseniálisan tudja, hogy kell mindenfajta politikai rendszert túlélve, saját korában tehetségesen színpadot találni a talpa alá.

– Úgy véli, a mai alkotókból hiányzik az alázat?
– Tavaly jelent meg sokadik színészkönyvem – Régi mosolyok, régi könnyek –, színészportrék Blaha Lujzától Latinovits Zoltánig. A régi színészek élete a színházban és a színházon kívül bizonyítja azt, hogy színésznek lenni soha nem volt könnyű. A politika olykor finomkodva, olykor nagyon durván szól bele az életükbe. A színészet jelenidejű művészet. A tehetséges színész jelen van, jelen kell lennie saját korában. És ennek néha nagy ára van. De ez mindannyiunk életére vonatkozik. El kell tudnunk számolni azzal, hogyan álltunk helyt saját korunkban, saját életünkben.
 

A Lugas interjúsorozatában Szigethy Gábor Bánovits Vivianne színésznőnek adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat négy hét múlva olvashatják.