Sajdik Ferenc mosolyalbuma

Ismert és elismert karikaturista az Óperenciás-tengeren innen és túl. Dunakeszi, Vác, Budapest díszpolgára, Prima Primissima és Kossuth-díjas grafikusművész. Sajdik Ferenc 92 évesen is éppen úgy beleéli magát a rajzaiba, akárcsak a gyerekek.

Sajdik Ferenc Kossuth-díjas grafikussal, karikaturista 20221206 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– A Gyerekkorom Dunakeszije című könyvé­ben írja, hogy Sajdik Sándor 12 évesen került Alagra, gróf Pejacsevich Albertnél volt lovászfiú, aztán nála is versenyzett. 1918-ban mutatkozott be Bécsben, Palatint lovagolta a Sanskrit versenyen, és első helyezést ért el. Ebben az évben összesen 53 versenygyőzelmet aratott. 1925-ben megnyerte a legrangosabb hazai versenyt, a Magyar Derbyt. Az eredmények pontos, összeszedett emberre utalnak.
– Bohém életet élt, mint az egész alagi társadalom. Ilyenek voltak a zsokék. Apu annyi pénzt keresett, hogy konflissal ment Bécsbe, zsokétársával a lovas kocsi ablakán dobálták ki a pénzt, és nevettek azon, hogy a gyerekek rohannak utánuk. Horthy Jenő idomárnál is lovagolt, aki nem tudta nézni ezt a pazarlást, visszatartotta a fizetése felét, azt félrerakta – abból lett a házunk Dunakeszin.

– Apja után nem szeretett volna szintén zsoké lenni?
– Akartam, de nem ment. Elmentem a trénerhez, aki megfogta a könyökömet meg a térdemet, nem szólt semmit, de valószínűleg a papámnak megmondta, hogy nagy leszek. Apu öccse, Sajdik Feri nagybácsikám is zsoké akart lenni, de nagyra nőtt, és lovász maradt egész életében. A bátyámat szintén zsokénak szánták, mert ő vékony csontú, könnyű gyerek volt. Mindig csurig rakták a tányért apuval, de nem látszott meg rajtuk. Versenyek előtt a papám az 52 kilójából még négyet leadott, harmincötös lába volt, és kifogyhatatlan humora. Egy alkalommal sétálok vele Dunakeszi utcáján, szemben egy ember tolja a talicskát. Azt mondja neki apu, de olyan tisztelettudóan: „Miért tetszik tolni, miért nem tetszik ráülni?” Annak az embernek annyi, de annyi minden átsuhant az arcán… Megyünk tovább, az meg csak bámul utánunk. Régi ismerősöd? – kérdezem. Soha nem láttam – feleli apám.

Egy kövér madár

– Ilyen helyzetekben leste el a kifejező arcokat, gesztusokat?
– Valószínűleg – a döbbenet kiült a talicskás ember arcára –, de hát a karikaturistának legyen saját stílusa, másképp nem jó karikaturista. 1965-ben kerültem a Ludas Matyihoz, akkor már nem kellett politikát rajzolni. Azt a részt megúsztam. Újdonságok, városi témák voltak, a Patyolat, a kockacukor, amely oldódik a kávéban… Én meg azon spekuláltam, hogy ne csak a poén legyen, hanem még azon túl közöljek valamit. Akkor kezdtem el állatokat rajzolni. Tulajdonképpen csodaszakma az enyém, mert bármit meg tudok jeleníteni. Csukás Pista mindig mondta, hogy irigyel, mert leírhat ő érdekes dolgokat, de az akkor is csak betű marad, legfeljebb az olvasó fejében áll össze képpé.

– A Csukás–Sajdik-alkotópárosnak köszönhetjük a Pom Pom meséi című sorozatot és A nagy Ho-ho-ho horgászt is. Hogyan ismerkedtek össze?
– Ifjú suhancok voltunk, Pista hordta a verseit jobbra-balra a szerkesztőségekbe, én is hordtam a karikatúrákat. Először a Zrínyi Nyomdában találkoztunk, de már a villamoson együtt utaztunk, ismerős is volt nekem a fizimiskája, mert korábban láttam több szerkesztőségben. Leszállt a villamosról, én is leszálltam, kiderült, hogy egy helyre megyünk, de akkor már vigyorogtunk egymásra. Attól fogva barátok lettünk.

– Hogyan kezdődött a közös munka?
– A jövő század állatai címet viselte a Ludas Matyiban az egyik sorozatom. A lehető legfurcsább teremtmények szerepeltek benne. Egyik nap fölhív a Corvina Kiadó szerkesztője, hogy készülhetne modern mese a sorozatból, rajzoltam hát egy kislányt meg egy kövér madarat, amelyik annyit eszik, hogy nem tud elrepülni Afrikába. Csak ül a kikötőben, és nézi az induló hajókat. De hát ez még nem mese. Mondom a szerkesztőnek, hogy a Csukásra gondoltam. Mondja, hogy ő is rá gondolt. Így született meg a Pom Pom.

– Több helyen olvasni, milyen sokat vitáztak.
– Soha az életben nem vitáztunk. Én elfogadtam, amit ő ír – jól írt, úgyhogy nem esett nehezemre –, ő meg tudomásul vette az én rajzaimat. A Pom Pom Csukás egyetlen meséje, amelynek kislány a főszereplője, ezért azt különösen szerette. Pistával teljes volt az összhang közöttünk: írt valamit, elküldte postán, ráírta, hogy sürgős – úgy értve, hogy sürgős nekem, két hét múlva már le is kell adni, mert odáig rajta ült. Egyedül a kukacügyben volt némi nézeteltérés közöttünk.

Negyven kiló szeretet

– Kukacügy?
– Csukás nemes egyszerűséggel leírta, hogy a nagy Ho-ho-ho horgász a horogra tűzi a kukacot, és bedobja a vízbe. Mondtam is neki, ha ezt így megrajzolom, abból horror lesz. Az igazság az, hogy egy bogarat sem szeretek eltaposni. Semmivel sem vagyunk különbek az állatvilágnál. Azt mondják, aki kutyát vesz, az negyven kiló szeretetet vásárol. Hát nem így van? Kapott tehát a Főkukac egy csinos derékövet. Így mindenki jól járt – főként persze a kukac és a gyerekek. Amikor Pista kitalálta a Radírpókot, csak nevetett: „Na ezt rajzold meg, ha tudod!” De még őt is belerajzoltam a meséibe, mondjuk nem volt nehéz dolgom, Lázár Ervin meg is jegyezte egyszer: „Csak azt nem értem, hogyan lát ki azon a kis lyukon.” Nagyon szerettem Csukás Pistát, mert humanista volt. Amikor lemondott egy munkát – pedig milyen jó lett volna! –, elkezdte magyarázni, hogy mi most másban vagyunk benne, hadd éljen más is! Hadd éljen más is? – ilyet én még életemben nem hallottam. Az Űrhajó az orrbolygóról című szagos könyv úgy készült, hogy Csukás írta az egyik felét, Berkes Péter a másikat, de mindkettőt én rajzoltam. „A Sajdik miért kap dupla honoráriumot?” – kérdezett rá Berkes. Mire Csukás csak annyit mondott: „Ne vess csóvát!” Micsoda kép! Elképzeltem, amint a tatárok dobálják a tűzcsóvát a házak tetejére. Hihetetlen szókincse volt Pistának.

– Karikaturistaként ironikusan ábrázolja a világot, ezért kívülállónak tűnik. A Sajdik-művek azonban azt is megmutatják, milyen lehetne az a világ, amelynek a szereplői részesei egymás életének. Ilyenkor saját magát is odarajzolja a képre?
– A gyerekek is úgy rajzolnak, hogy átélik: „brrr-brrr – mondják –, itt megy az autó”, és belerajzolják magukat. Én is átélem. Picasso mondta, nyolcvan évnek kellett eltelnie, hogy úgy rajzoljon, mint egy gyerek. A felnőttnek beszűkül a fantáziája. Lassacskán rájövünk, hogy semmi nem úgy van, ahogyan azt gyerekkorunkban láttuk. Nekem nagy szerencsém, hogy rossz a memóriám. A Gyerekkorom Dunakeszije kötetről épp ma mondta a feleségem, Marika, hogy nem is ilyen volt a mi házunk. A villamost sem tudnám lerajzolni „rendesen”. Olyan lesz, amilyennek gondolom. A belső világomból dolgozom. De a repülő villamost már nem merem lerajzolni!

Névjegy

Sajdik Ferenc 1930-ban született Neuenhagen bei Berlinben. A hetente félmilliós példányszámban megjelenő vicclap, a Ludas Matyi munkatársa volt harminc éven át. A rendszerváltást követően készültek rajzfilmsorozatai. Táblaképeiből rendezett állandó kiállítása a Váci Mosolyalbum.

Borítókép: Sajdik Ferenc (Fotó: Bach Máté)