Egykori művészettörténet-professzorom, Végvári Lajos egyik emlékezetes intelme az volt hallgatói számára, hogy amikor belépünk egy tetszőleges kiállítási térbe, mindenekelőtt álljunk meg az ajtóban, várjunk néhány másodpercet lehunyt szemmel, hogy akklimatizálódjunk, majd amikor lelkileg készen állunk a művészet befogadására, lassan, türelmesen nézzünk szét. Nagy valószínűséggel rengeteg kép lóg a falon, de mi ahhoz menjünk oda elsőként, amelyiken megakad a tekintetünk, amelyik szinte „integet, sőt kiabál felénk”. Nekünk hozzá lesz közünk, ő lesz a „nagy ő”. Nagy biztonsággal megjósolható, hogy ez az alkotás lesz a kiállítás legjobb képe! Aztán menjetek hozzá közel – mondta Végvári –, majd lépjetek hátrébb, próbáljátok megtalálni az ideális fókuszpontot, ahonnan tökéletes nézni, megérteni, befogadni és hagyni magunkat a mű által gyönyörködtetni.
Mielőtt szokás szerint szeretett tanárom tanácsát követve léptem volna be az Országút Galériába, hogy megnézzem Baksai József budapesti festőművész napokban nyílt tárlatát, elolvastam, mit írt róla a művészeti író és festőművész Gaál József az Országút lap 76. számában: „…Baksai József lényei az álom, a vágyakozás világában mozognak, ám az antikvitáskép tragikus vetülete a klasszika és romantika keretéből kilépve a mitológiai attribútumok nélkül, a heroikus toposzokat elhagyva, mint valós élettapasztalat válik fontossá. Ezért az esztétizáló művészetmitológia önreflektív módszereit elengedve az antik kötődések formakellékei helyett a mélylélektani ábrázolás csupasz test beszédével fejezi ki a létállapotot meghatározó látványt. Valójában számára az »ősképek« nem a meglévő hagyomány konkrét feltárása, nincs megelőlegezett ikonográfiai minta, a mítoszkonstrukciók beemelése helyett saját rendszerré alakított képi összefüggéseket hoz létre. Az utóbbi évek szén- és pasztellrajzai szinte esszenciálisan tükrözik alkotói módszerét.”
Az ilyen szaknyelvi fogalmazványok általában nem szegik kedvemet, tudva, hogy a művészek gondolkodása és a művek létrejötte többnyire a valóságban sokkal egyszerűbb módon történik, mint így leírva, a legjobb tehát, ha Baksai „formakellékeit is inkább önreflektíve igyekszem létállapotom kontextusában dekódolni”.
A kedélyes és hatvanöt évesen is fiatalos Baksai József, aki máskülönben imád festést tanítani is, ma is magnókazettáról szóló zenére alkot (mert a kazettát meg szabad fogni festékes kézzel), maga készíti a szénkrétát mogyorófából, amelyet egy hosszú bot végére szerel, és úgy rajzol vele a vászonra, kartonra. Ezt azért teszi így, mert nem szeretné, ha a vonal túlságosan is realista képet eredményezne azáltal, hogy tűpontosan oda kerül, ahová enélkül a keze diktálná. A pontosság nála túlságosan „stúdiumszagú” képet eredményezne, vagyis a hosszú bottal úgymond ügyetleníti a kezét. Legtöbbször olajfestékkel dolgozik, jellegzetes technikája, hogy megszáradt festékcsomókat is felragaszt képeire festékkel, így a finom ecsetvonások és lényegragadó vonalrajz ellenpontjaként az extrém vastag, rusztikus felület is jelen van vásznain. Az Országút galériabeli kiállítására azonban csak egyetlen olajkép érkezett, a többi kartonra festett akvarell szénnel, tussal kombinálva.
Az ajtóban állva ezúttal nem válik be a professzor tanácsa, mert a „galéria” valójában nem az, a helyszín tárlatnak nem kimondottan ideális: egy látogatók számára nehezen megközelíthető, körfolyosós óbudai irodaépület lépcsőháza, ahol beugró falifülkékben, üveg mögött láthatóak a képek – no meg az üvegben tükröződő lépcsőházi környezet. Hiába is keresnénk a felénk „integető” művet, az ajtó felől nem is látszik egy sem. Majdnem „láthatatlan kiállítás”, de aztán a képek előtt sétálgatva, a lépcsőn az emeletre fellépve, kellő távolságból egyszerre mégis kiabálni kezdenek az üveg mögül. Egyik a másik után szólongat. Elsőként a Félúton című kép, amely egy idősödő, ráncokkal barázdált férfiarc, amely az érett kort és egy üresen hagyott fehér sáv, amely a még el nem múlt, ismeretlen életperiódust jelképezi. Aztán rám szól az Átmenet című akvarell. Egy arc, amely áttör egy falon, valahonnan valahová. Hogy honnan hová, mondjuk a rabságból-e a szabadságba, mindez szabad asszociáció kérdése. Mint az a nyílvesszőt tartó kopasz nőalak, akinek különös tekintetéről nem tudom levenni a szemem.
Baksai nem bonyolult. Könnyen értelmezhető, világos gondolatok közlője. Egyértelmű, de mégsem triviális.
Tág teret enged a befogadó számára, hogy értsen azt és úgy, ahogy az belülről fakad. Így válik az alkotás kommunikációs csatornává, így beszélget a művész a közönségével, így válnak szellemi társakká, és szövődik köztük virtuális barátság. Ez a viszonyulás tökéletes ellentéte annak a gőgnek, ami egy időben divat volt avantgárd művészkörökben, amikor az egyéni formanyelv kapcsán azt hirdették sokan, hogy magasról tesznek a közönségre, szíveskedjen mindenki elfogadni őt, a zsenit, érjenek fel hozzá! Amazok nem kommunikálni akartak, hanem önkifejezni, öncélúan. Nem gondolták át, vajon mit ér az önkifejezés befogadás nélkül? Mit ér az író, aki egy saját nyelvet alkot, melyet kizárólag ő ért, ezen írja versét?
A földszínekkel játszó Munkácsy Mihály-díjas Baksai Józsefre ők azt mondanák: földhözragadt. Én azt mondom, valóban, szó szerint és a legjobb értelemben! Egy nagy formátumú mester, akiben megvan a közönség iránti alázat, aki – talán tanáremberségéből is következően – két lábbal áll a földön, aki egyensúlyt képes tartani a kifejezés szabadsága és a közönség „földhözragadtsága”, értelmezési keretei között. Akinek van mondandója, de nem monologizálni szeret képeivel, hanem beszélgetni, elgondolkodtatni.
(Baksai József festőművész Porta című kiállítása az Országút Galériában [Budapest III., Miklós tér 1., a Selyemgombolyító épülete] látható 2023. február 8-ig.)
Borítókép: A Porta című tárlat tág teret ad a látogatók számára. A művek kommunikációs csatornává válnak (Fotó: Teknős Miklós)
