Egykori művészettörténet-professzorom, Végvári Lajos egyik emlékezetes intelme az volt hallgatói számára, hogy amikor belépünk egy tetszőleges kiállítási térbe, mindenekelőtt álljunk meg az ajtóban, várjunk néhány másodpercet lehunyt szemmel, hogy akklimatizálódjunk, majd amikor lelkileg készen állunk a művészet befogadására, lassan, türelmesen nézzünk szét. Nagy valószínűséggel rengeteg kép lóg a falon, de mi ahhoz menjünk oda elsőként, amelyiken megakad a tekintetünk, amelyik szinte „integet, sőt kiabál felénk”. Nekünk hozzá lesz közünk, ő lesz a „nagy ő”. Nagy biztonsággal megjósolható, hogy ez az alkotás lesz a kiállítás legjobb képe! Aztán menjetek hozzá közel – mondta Végvári –, majd lépjetek hátrébb, próbáljátok megtalálni az ideális fókuszpontot, ahonnan tökéletes nézni, megérteni, befogadni és hagyni magunkat a mű által gyönyörködtetni.
Mielőtt szokás szerint szeretett tanárom tanácsát követve léptem volna be az Országút Galériába, hogy megnézzem Baksai József budapesti festőművész napokban nyílt tárlatát, elolvastam, mit írt róla a művészeti író és festőművész Gaál József az Országút lap 76. számában: „…Baksai József lényei az álom, a vágyakozás világában mozognak, ám az antikvitáskép tragikus vetülete a klasszika és romantika keretéből kilépve a mitológiai attribútumok nélkül, a heroikus toposzokat elhagyva, mint valós élettapasztalat válik fontossá. Ezért az esztétizáló művészetmitológia önreflektív módszereit elengedve az antik kötődések formakellékei helyett a mélylélektani ábrázolás csupasz test beszédével fejezi ki a létállapotot meghatározó látványt. Valójában számára az »ősképek« nem a meglévő hagyomány konkrét feltárása, nincs megelőlegezett ikonográfiai minta, a mítoszkonstrukciók beemelése helyett saját rendszerré alakított képi összefüggéseket hoz létre. Az utóbbi évek szén- és pasztellrajzai szinte esszenciálisan tükrözik alkotói módszerét.”
Az ilyen szaknyelvi fogalmazványok általában nem szegik kedvemet, tudva, hogy a művészek gondolkodása és a művek létrejötte többnyire a valóságban sokkal egyszerűbb módon történik, mint így leírva, a legjobb tehát, ha Baksai „formakellékeit is inkább önreflektíve igyekszem létállapotom kontextusában dekódolni”.
A kedélyes és hatvanöt évesen is fiatalos Baksai József, aki máskülönben imád festést tanítani is, ma is magnókazettáról szóló zenére alkot (mert a kazettát meg szabad fogni festékes kézzel), maga készíti a szénkrétát mogyorófából, amelyet egy hosszú bot végére szerel, és úgy rajzol vele a vászonra, kartonra. Ezt azért teszi így, mert nem szeretné, ha a vonal túlságosan is realista képet eredményezne azáltal, hogy tűpontosan oda kerül, ahová enélkül a keze diktálná. A pontosság nála túlságosan „stúdiumszagú” képet eredményezne, vagyis a hosszú bottal úgymond ügyetleníti a kezét. Legtöbbször olajfestékkel dolgozik, jellegzetes technikája, hogy megszáradt festékcsomókat is felragaszt képeire festékkel, így a finom ecsetvonások és lényegragadó vonalrajz ellenpontjaként az extrém vastag, rusztikus felület is jelen van vásznain. Az Országút galériabeli kiállítására azonban csak egyetlen olajkép érkezett, a többi kartonra festett akvarell szénnel, tussal kombinálva.
