A labdarúgó-világbajnokság a fél világot megmozgatja. Elsősorban a tévé előtt persze, de meccset nézni, ünnepelni és búsulni is jobb közösen. Nézik az emberek a kivetítőt a szurkolói zónában, óvóhelyen, alkalmi sátrakban, nyomornegyedekben, ki éppen ahol tudja. S persze a szurkolók átlényegülnek, azonosulnak a kedvenceikkel, magukra öltik a csapatuk mezét, kipingálják az arcukat. Valamiképpen mindenki részesévé akar válni a nagy közös játéknak. De az az igazi, ha valaki ott van az események sűrűjében.
Személyesen kétszer volt szerencsém átélni a világbajnokság forgatagát. Először 2006-ban Németországban, minden idők valószínűleg legnagyszerűbb tornáján. Érdekes volt látni az afrikai szurkolókat törzsi díszben, a brazilokat, ahogy szambázva, sőt profi táncosok kíséretében érkeztek meg a stadionokhoz karneváli hangulatot varázsolva.
A legnagyobb hatást azonban rám is a németek tették.
A hűvös, fegyelmezett németek abban a hónapban teljesen átadták magukat az érzelmeiknek. Eleinte csak egy-egy autón lobogott kicsi fekete-piros-sárga zászló, az utolsó héten már az a kocsi ment ritkaságszámba, amelyik nem volt feldíszítve ekképpen. A németek minden településen közösségi élménnyé hangolták a csapatuk mérkőzéseit. Ültem kicsi falu főterén néhány tucatnyi és álltam a főváros központjában több millió ember társaságában, megtapasztalva, hogy a németek is képesek szenvedélyesen viselkedni. A világbajnokság után mintha maguk is – de legalábbis a vezetőik – megijedtek volna a nemzeti reneszánsztól. Nem győzték a Nationalelfet visszatuszkolni oda, ahová szerintük való: a profizmus mátrixának egyik cellájába.
A 2014-es brazíliai világbajnokságra mindenki úgy készült, ha valahol, hát Brazíliában a nép egy emberként adja át magát a bódulatnak. Nem így történt. Legalábbis a személyes tapasztalataim szerint. A „nép” nem volt ott a meccseken, és nem is tódult ki az utcákra. A világbajnokság a felső és a középosztály kiváltsága volt, a szegényebbek, a favellák egyszerű emberei nem jutottak hozzá jegyekhez. Amikor Németország 7-1-re kiütötte Brazíliát az elődöntőben, én is azt gondoltam, kitör a forradalom az országban. Semmi sem történt, egyetlen kirakatot sem törtek be. A brazilok szurkoltak persze a csapatuknak, de a tömegeket nem érintette meg igazán mélyen, hogy a hazájukban rendezik a világbajnokságot. Igazi vb-hangulatot csupán egyszer tapasztaltam, azon a meccsen, a Brazília–Kolumbia-negyeddöntőn, amelynek az első félidejét nem láttam, mert éppen úton voltam. A túlzsúfolt, lüktető Rio de Janeiro teljesen kihalt volt, üres utcákon át haladt velem a busz, mert mindenki a tévé elé tapadt…
Az argentin drukkerek Brazíliában, az ősi rivális földjén is temperamentumosabbaknak tűntek.
A helyiek szelíd ingerlésére külön dalt költöttek a világbajnokságra, mindig, mindenhol énekelték a Brasil, decime qué se siente (Mondd, Brazília, hogy érzed magad) kezdetű nótát, pláne, miután a házigazdák kiestek… Aztán a legvégén az argentinok arcára fagyott a mosoly, a döntőben alulmaradtak a németekkel szemben.
A távolból, itthonról követve az eseményeket, Katarban is az argentinok szurkolótábora a legnépesebb. A marokkóiaké mellett, sőt talán mögött. és természetesen a világbajnokságon is külön intézmény, de a torna meglepetését egyértelműen Marokkó szolgáltatja. A mórok kicsiben újraélik a történelmet, arra készültek, hogy Spanyolországon és Portugálián át meghódítsák Franciaországot is. E sorok írásakor még nem tudhattuk, mire, meddig jutottak, de azt mindenképpen bizonyították, hogy számolni kell velük a jövőben. S persze nem csak a futballpályán. Marokkó győzelmeit az egész arab világ a magáénak érzi, nem csupán Rabattól Bagdadig, Kairótól Rijádig, hanem Rómától Londonig, Madridtól Berlinig, s persze mindenekelőtt Brüsszelben és Párizsban. S meg ne feledkezzünk róla, Budapesten is, ahol a marokkóiak a Gozsdu udvarban gyűltek össze meccsről meccsre.
A bevándorlók – ne ítélkezzünk sommásan! – zömében békésen ünnepelték Marokkó sikereit, de persze utcára vonultak a bajkeverők is, akik kéjesen randalíroztak és csaptak össze a rendőrökkel elsősorban Brüsszelben.
S hogy milyen a szurkolók élete Katarban? Akinek van pénze, annak természetesen pompás. Az időjárás tökéletes, nappal harminc-harminckét fok a hőmérséklet, a tenger vize huszonöt fokos – tökéletes a strandoláshoz. Sört is lehet kapni, csak a stadionokban nem, igaz, aranyáron. S persze nem kell órákat, sőt napokat tölteni utazással, a két legtávolabbi stadion is csupán huszonöt kilométerre fekszik egymástól. A kinti beszámolók szerint a helyiek elnézőek a turistákkal, még a horvát szépségkirálynőt sem igazoltatták, amikor telt idomait tette közszemlére a zsúfolt stadionban. A helyi arabokat állítólag felháborította, hogyan viselkedhet így a nő, ám a felvételek tanúsága szerint le sem tudták venni a szemüket Ivana Knöllről…
Volt okunk aggódni amiatt, hogy Katar nyerte el a vb rendezésének jogát, de a gazdag miniállam összességében kiállta a próbát.
Borítókép: Lionel Messi argentin csapatkapitány felmutatja a FIFA-világkupát, a vb trófeáját, miután csapata 4-2-re győzött a katari labdarúgó-világbajnokság döntőjében játszott Argentína–Franciaország mérkőzés 3-3-as hosszabbítása utáni tizenegyespárbajban a Loszaíl Stadionban 2022. december 18-án (Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek)
