— Előző Lugas-interjúnkban arról kérdeztük Kovács Katit, ki az a fiatal pályatárs, akinek elismeréssel figyeli a munkáját, ő pedig önt nevezte meg. Milyen érzés egy ikon választottjának lenni?
– Óriási megtiszteltetés, hogy egy ilyen kaliberű előadónak egyáltalán a fejében vagyok. Kovács Katival legutóbb az MVM Zenergia koncerten dolgoztunk együtt – Sebestyén Márta, Kati és én voltunk a női szereplői ennek az estnek –, közös produkciónk is volt. Bevallom, zavarban voltam, eleinte azt se tudtam, hogyan szólítsam meg, aztán rádöbbentem, hogy ő is ember, csak a nagybetűsök közül. Azt tapasztaltam gyerekként, és most is azt látom, hogy igazán naggyá nem az életműve tesz egy művészt, hanem az, hogy milyen ember. A legnagyobb csodálattal azokra a művészekre nézek, akik emberek tudtak maradni ezen a sokszor embert próbáló pályán, és Kati épp ilyen. Nagyon jó meglátásai vannak, hálás vagyok azért, hogy a bizalmába fogadott. Nem arról van szó, hogy túlzásokba esik vagy okot ad arra, hogy elbízd magad: egyszerűen idősebb, bölcsebb fejjel elismeri a tehetséged, figyel téged, drukkol neked, ez nagyon nagy dolog. Azt hiszem, a leghálásabb azért vagyok, ha valaki megtisztel a figyelmével.
– A legtöbbünk életében van olyan Kovács Kati-dal, amelyhez tud kapcsolódni különböző szituációkban, periódusokban. Önnek melyik dal az?
– Ha kicsit beleássuk magunkat Kovács Kati életművébe, hogy mely szakaszban milyen dalokat milyen stílusban adott ő elő, látni fogjuk, hogy igen tartalmas pálya a miénk. Nem egyszerűen táncdalénekesi karrierről, hanem egy nagyon széles spektrumról van szó, hiszen a hangjában a táncdaloktól kezdve a pop-rockon át a bluesig majdhogynem minden íz felfedezhető. Gyerekként nagyon tetszett tőle az Add már, uram az esőt! című dal, amihez már sokszor sokan hozzányúltak, nem véletlenül, hiszen akármilyen időszakot élünk, mindig megtalálja a maga érvényességét. Újrahangszerelve, lecsupaszítva, egy szál zongorával, a MüPa színpadán vagy színházi előadásban, mindenhogy. De ilyen a Nem leszek a játékszered, az Úgy szeretném meghálálni, a Ha legközelebb látlak vagy a Rock and roller, és még folytathatnám a sort. Ha egy dal jól van megírva és minőségi, akkor akármilyen korszakba helyezzük is, nem veszíti el az érvényességét, a hitelességét, nem veszít az értékéből. Kovács Kati dalai ilyenek. Az idő megmutatja, hogy mi igaz és mi nem. A művészi léthez kell a hit, és a mentális felkészültség is elengedhetetlen. Mert születnek emberek óriási tehetséggel, de nem biztos, hogy ennek lelki terheit is cipelni tudják magukkal.
– Mitől születnek időtálló dalok?
– Az internet és az online kommunikáció térhódításának, a mesterséges intelligencia előtörésének köszönhetően tömegtermelés indult el, és az emberek ingerküszöbe is kitolódott. Ötven-hatvan évvel ezelőtt nem volt ennyi platform, ahol megmutathatta magát az ember, ezáltal sokkal nagyobb fókusz került a fellépőkre és a dalszerzőkre, akik rögtön a köztudatba kerültek. Ma percenként több millió dal születik, köztük rengeteget mesterséges intelligenciával alkotnak meg, két perc alatt megszerkesztett művek ezek. Óriási a kínálat, ebből kell kiválasztani, hogy mi az, ami tetszik nekünk. A kérdés az: felismerjük-e az értéket. Ez persze szubjektív, mert mindenkinek más jelenti az értéket. Lehet, hogy a taxisofőrnek, aki erre az interjúra elhozott, az a „trash” az érték, amit a rádióban hallgatott. Elgondolkodom olykor azon, amit hallok, mert ha egy adott ritmusra trágár szövegek hangzanak el, azt én nem tudom díjazni. Elmélkedem, hogy vajon felmentés-e, ha azt mondjuk, a mai fiatal generáció erre kíváncsi… Nem hiszem. Ugyanis ez nem lenne igaz. A dal című műsor zsűrijeként nagyon büszke vagyok arra, hogy hétről hétre olyan tehetséges magyar előadókkal találkozhattam, akiknek a dalai értéket képviselnek. Szóval van fény az alagút végén, csak meg kell találni. Nagyon nagy hangsúly van azon, hogy a média mit közvetít, mert valamilyen szinten már elkezdett értéket formálni az emberek fejében. Ha az ő dalát ötmillióan nézik meg, a tiédet meg csak öten, elkezdesz gondolkodni, hogy mi számít jónak: a nézettség, az elérhetőség a fontos? Vagy az, hogy a saját értékeidet képviseld? Kit szolgáljak, a nagyközönséget vagy a szűk réteget? Ez mindennapi dilemma egy előadónak. Az biztos, hogy nehéz kitűnni ebből a zajból.
– Terhes ez a vállalt út?
– Sokszor az. De én még nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki valamire vitte a tehetsége által, és ne kellett volna érte sokat dolgoznia. Ha végignézek a pályatársaimon, azt látom, hogy mindenki ezerfelé szóródik, tele a naptárja. Nálam sincs másképp. Az én érdeklődésem szerteágazó, ez a fajta sokszínűség tart életben és ad inspirációt. Lehet, hogy idővel másképp lesz, de egyelőre nekem ez így természetes.
– Mi az, amire nemet mond?
– Körülbelül másfél éve kezdtem tudatosabban foglalkozni a határvonalaim meghúzásával. Van az a pont, amikor már meg kell tanulnod nemet mondani, a magad védelme érdekében. Ez nem egyszerű feladat. Rájöttem, hogy nekem is végesek az energiáim, ugyanakkor ahhoz, hogy válogathass, el kell érned egy szintre. Ehhez pedig rengeteget kell dolgozni, tenni azért, hogy olyan életszínvonalon tudj élni, amiből tudod finanszírozni a saját művészetedet is. Tudom, hogy majd eljön az életemben egy olyan pont, amikor mindent le tudok tenni, mert a családé lesz a főszerep, és azt tudom majd mondani, hogy mindent megtettem, megteremtettem ahhoz, hogy működjön is. Ekkor nem lesz bennem kielégítetlen vágy, hogy nem éltem meg a tehetségemet vagy nem gazdálkodtam jól azzal. Az intuíció nagyon fontos nálam. Ha egy kicsit is azt érzem, hogy valami nem jó – és volt olyan szituáció, amibe belekényszerítettem magam, pedig nem volt komfortos –, akkor jönnek a stoptáblák, azaz ma már felismerem, ha valami nem az én utam. Agyalós típus vagyok, minden lépést nagyon megfontolok, talán túlságosan is. Ez azért is van, mert hozok egyfajta megfelelési kényszert, amitől nehéz megszabadulni, de dolgozom rajta. Itt megint vissza tudok kapcsolni Kovács Katiék generációjához. Ott, aki nem hitt magában, az nem tudta végigcsinálni ezt a pályát. Kati hihetetlenül ösztönös volt, hitt abban, hogy ez az ő útja, és olyan őserő volt benne, ami mindenen átemelte.
– Hogy látja, a sokrétűség jót tesz a hírnevének? Széles palettán mozog: a tévés felkérésektől kezdve a sorozatszerepeken át a Cziffra-fesztivál színpadáig sok helyen, sok műfajban mutatja meg magát.
– Aki csak a tévéből ismer, az nem feltétlenül van tisztában az ember valós munkásságával. Az viszont már eredmény, ha elérem, hogy utánanézzen, és esetleg még színházba vagy koncertre is eljöjjön. Itt van például a Cziffra-fesztivál, amelyen Balázs Jánossal, Lakatos Mónikával és Dresch Mihállyal léptem fel. Micsoda művészek! A színház, akár a zenei projektjeim, nem képes egyszerre olyan nagy közönséget elérni, mint amekkora figyelmet a televízió által kapok. Ezt tudom és vállalom is. Olykor ki-kikacsintgatok a showbiznisz világba, amit nem mindig bír a gyomrom, de időközönként azért lehet jól is használni. Az embernek tisztában kell lennie a saját értékeivel, úgy nem érheti baj. Viszont az óriási dolog – a televízió még mindig nagy úr –, ha azokat az embereket, akik előtte nem jártak színházba vagy nem tudták, mi az a Cziffra-fesztivál, be tudjuk hívni ezekre a programokra, és akkor már megérte. Eljönnek akár a MüPába, akár a Magyar Zene Házába, és megízlelik a kultúra ezen szegmenseit is. Abban hiszek, hogy ha jól végezzük a dolgunkat, akkor a televízió is tud egyrészt minőséget képviselni, másrészt a minőségi tartalmak felé terelni.
– Milyen munkákra készül? Milyen színházi, filmes vágyai vannak?
– Filmes próbálkozások mindig vannak, aztán vagy bejön, vagy nem, ezekbe nem szabad beleélnem magamat. Pár éve is volt pár komolyabb megkeresés, de végül valahogy nem rám esett a választás vagy nehéz volt egyeztetni. Nekem akkor a zene került az előtérbe, észre sem vettem, de egyfajta terápiaként működött, meggyógyított és összerakott. Aztán megszületett a Mi van a zsebemben? koncertestem, amelyben a zene, az irodalom, a képzőművészet találkozik. Ez június 15-én a Magyar Zene Házában debütál. Nagyon várom már. Emlékszem, hogy amikor átadták ezt a fantasztikus intézményt, ott sétálgattam körülötte, és megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egyszer saját koncertem legyen itt. Eltelt öt év, és most ez megvalósulni látszik, amiért nagyon hálás vagyok. Új dalokon dolgozom, írok is folyamatosan. Ezekhez pedig olyan zenésztársakat találtam, akik kiegészítenek engem, akiktől lehet tanulni, fejlődni, tapasztalni. Na és persze ott van a színház is, de ha azt kérdezi, hogy vágyom-e a filmezésre, a válaszom igen, majd megtalál, nem kergetem.
