– Június 13-án az MVM Dome-ban ad jubileumi nagykoncertet. Hatvan évvel ezelőtt, 1965-ben épp ezen a napon nyerte meg a Ki mit tud? tehetségkutatót. Amikor az ember visszagondol a régmúlt eseményeire, hajlamos újraértelmezni, máshogy látni azt. Önnél is így van?
– Nem, bennem minden emlék elevenen él. A Ki mit tud?-dal kapcsolatban inkább a nehézségekre emlékszem. Az ország különböző városaiban – Budapesten, Debrecenben, Sopronban – voltak a selejtezők. Az egyik ilyen válogatón egyik pillanatról a másikra elment a hangom, de úgy, hogy megnémultam. Ezt sokkhatásnak hívják. Volt ott egy operatőr, Sík Igor, aki azt mondta, hogy semmi baj, majd a következőre eljössz, nem kell izgulni. Körülbelül egy óra múlva visszajött a hangom. Ebből is látszik, hogy milyen stresszes volt ez.
– Egyáltalán, volt kedve az egészhez?
– Nem igazán. Az akkori iskolám nevezett be az első Ki mit tud?-omba, majd egyből ki is rúgtak onnan. Spirituálékat, rock and rollokat énekeltem, és ezt nem nézték jó szemmel. „Jaj, mit tett ez a Jenő, az örök hű szerelmem ő” – énekelte egy másik énekesnő. Én megugrottam a hat méter húsz centit, ő a közelében sem volt, mégis ő nyert, és ezt nagyon igazságtalannak éreztem. Annyira elment a kedvem az egésztől, hogy elhatároztam, soha többet nem indulok Ki mit tud?-on. Nem feleltem meg az akkori ízlésnek, mert túl moderneket, túl nehezeket énekeltem. Persze ezt a saját elhatározásaimnak köszönhettem. Egy szál magnóval gyakoroltam, amit még édesanyám hozott a vállalatától. Nem tudtam, hogy mik a határaim, ezért mindenfélét énekeltem. Oscar Peterson és Erroll Garner zongoristák voltak a kedvenceim. Csodálkoztam, mert nem volt a környezetemben olyan, aki elmagyarázta volna, hogy egy improvizációt akár évekig is gyakorolhatok, de nem fogom tudni megtanulni, hiszen ezek a rögtönzések igen bonyolultak. Nagyon szerettem a jazzt, a későbbiek folyamán föl is vettek Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazz tanszakára.
– Mégsem ez lett az utolsó Ki mit tud?-ja.
– Később édesanyám újra benevezett. Egy egri zenekarral mentem, de az első meghallgatáson azt mondták, hogy ez a zenekar sajnos nem éri el azt a szintet, amit az énekesnő produkál, úgyhogy érdemes lenne egy másikat választani neki. Így kaptam meg a Koncz Tibor által vezetett debreceni jazzistákat. Ők nagyon díjazták, hogy jazzes dalokat énekelek, rögtön megvolt a harmónia köztünk.
– Nem akárkik ültek a zsűriben – Petrovics Emil, Pernye András –, magas lehetett a mérce…
– Így igaz, össze se lehet mérni a mostani tehetségkutatók színvonalával. Ma a zsűrizés inkább érzelmekről szól, és nem feltétlenül a zenei teljesítményekről. Akkor komoly szakmai zsűri bírálta el a produkciókat, úgyhogy ott nyerni felért egy világbajnoki győzelemmel.
– A Wikipédia-oldalán összesen tizenhárom műfajt sorolnak fel a neve mellett. Egyebek mellett rock and roll, jazz, pop, blues, funky, gospel, opera, sőt még a country is szerepel. Minek köszönhető ez a műfaji nyitottság?
– A rap benne van? Mert az is megvolt. Felügyelet nélkül mindenfélét tanultam, és vonzott a zene. Minél nehezebb volt egy dal, annál jobban szórakoztatott. Volt a The Dave Clark Five együttes egyik dalában egy jellegzetes hajlítás, ezt a frazírt nem sikerült megtanulnom, pedig hónapokon keresztül gyakoroltam. A Csík zenekarból ismert Majorosi Marianna a Most múlik pontosan című dalban csinált egy ilyen hajlítást, mondtam is neki: Ez igen! Még érdekesebb volt, amikor az egri zeneiskola igazgatónője fölhívott magához és zongorán megnézte, hány oktávom van és mire vagyok képes. Azt mondta, ezzel a négy és fél oktávval csak operát szabad énekelnem. Én viszont nem akartam leragadni egy stílusnál.
– Sokrétűségét bizonyítja az is, hogy nemcsak a zene számtalan műfajában, hanem filmekben is láthattuk.
– Jóleső érzés, hogy a tévécsatornák adják a filmjeimet, amelyeket egyébként soha nem láttam, sőt tartózkodtam attól, hogy megnézzem őket. Az az érzésem, mintha a rokonom játszana bennük, nem ismerek magamra. Akkor, ott a legjobbat próbáltam nyújtani, de tudom, hogy ennél jobban is lehetett volna játszani. Bár ’68-ban a filmszemlén megkaptam az év legjobb női alakítása díjat, ez biztos jelent valamit. Törőcsik Marival az utolsó pillanatig tartottuk a kapcsolatot telefonon, ő mindig dicsért, azt mondta, remekül hoztam a figurákat. Amatőr voltam, de a rendezőknek érdekes módon pont erre a mufurc figurára volt szükségük. Hoztam magammal Egerből egyfajta bizalmatlanságot, akkor ugyanis még sokkal nagyobb volt a távolság főváros és vidék között, nemcsak fizikai, de erkölcsi értelemben is. Nekünk, amatőröknek nagy teher volt a filmezés, a forgatási szünetekben mindig viccelődtünk, viháncoltunk, így lazítottunk. De ez nem azt jelentette, hogy rendetlenek voltunk, csak hogy a forgatási időben túlfegyelmeztük magunkat, ezért muszáj volt lazítanunk egy kicsit.
– Melyik volt a legemlékezetesebb forgatása?
– A Fejlövés című filmben van egy jelenet, amikor a Bélát alakító Horváth Charlie megüt. Először csak meglegyintett, mert nem akart nagyot ütni, aztán a film rendezője, Bacsó Péter jól megpálinkáztatta, és akkor úgy megütött, hogy beestem a búzatáblába. Vérző füllel fölálltam, és azt mondtam, hogy soha többé nem akarok filmezni. Micsoda kalandjaink voltak… Ezt a filmet eredeti helyszíneken forgattuk egyébként – hatszáz embert biztosítottak a helyszínen, de egyvalamire nem figyeltek: a vonatra. Lezárták az utat, a gyalogosforgalomtól is megtisztították a környéket, de a vonatra senki nem gondolt. Az operatőr vezette az autónkat, átgurultunk a sínen, aztán hirtelen felkiáltottam, hogy vonat, vonat, vonat! Nem történt végül semmi baj, de a vonat szele jó nagyot dobott az autónkon.
– Volt olyan rendezői kérés, amelynek nem tett eleget?
– Volt, igen. A Hamis Izabella című film forgatása előtt Bácskai Lauró István legalább hatszor eljött a lakásomra, győzködve, hogy játsszam el az általa elképzelt karaktert. Brutális jelenetekről lett volna szó, mondtam, hogy én ezt nem szeretném. Végül átírták a forgatókönyvet, így elvállaltam. Bujtor István, Ruttkai Éva, Sztankay István, Madaras József, szóval csupa-csupa olyan, általam nagyon nagyra becsült színész játszott ebben a filmben, akik addig elérhetetlen álomnak tűntek számomra.
– Zavarban volt, amikor ilyen nagy nevekkel forgatott?
– Zavarban ugyan nem voltam, de az átütő színészi teljesítmények maradandó élményeket hagytak bennem. Emlékszem, Pécsi Sándorral forgattunk a Gellért Szállóban, egészen megdöbbentem, sőt megijedtem, szinte látszott az arcomon a rémület, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy játszik vagy komolyan beszél. Nagyon hiteles volt a játéka. Persze erről szól a színészet, de nekem ez letaglózó élmény volt.
– A nagykoncertre milyen repertoárral készül? Szinte lehetetlen mindenki igényét kielégíteni.
– Persze, mindenkinek van kívánsága. A billentyűseink, Kovács Felicián és Molnár Levente fogják össze az egész koncertet. Ők azt mondták, hogy vannak dalok, amelyeket egyszerűen nem szabad kihagyni. Lesz egy-két tempósabb dal is, amiket 30-40 évvel ezelőtt énekeltem, ezeket bizony újra meg kell tanulnom.
– Ha megkérdezné öntől egy énekespalánta, mi kell ahhoz, hogy elinduljon ezen a pályán, mit mondana neki?
– Volt egy időszak, amikor kérdezgették tőlem, hogy hol tudnának bemutatkozni, megjelenni énekesként. Mindig azt feleltem, forduljanak egy énektanárhoz, mert az úgyis továbbviszi majd a jóhírüket. Emlékszem, amikor a jazz tanszakra jártam, az énektanárnőm említette, hogy van egy srác, aki nagyon tehetséges és gyönyörűen énekel, úgy hívják, hogy Szécsi Pál. A többi pedig már történelem.
– Nagy tenisz- és futballrajongó hírében áll. Kik a kedvencei?
– Természetesen a Liverpool. Elég, ha annyit mondok, hogy van egy közös dátumunk Szoboszlai Dominikkal: október 25-én született, ugyanazon a napon, mint én. De nézem az atlétikát és természetesen a teniszt is. Nagyon szurkolok Marozsán Fábiánnak, Fucsovics Mártonnak, Piros Zsombornak és Valkusz Máténak is, aki nem mellesleg a VALMAR duóból ismert Valkusz Milán testvére.
A Lugas új interjúsorozatában Kovács Kati Gubik Petra Junior Prima díjas színésznőnek, énekesnőnek adta át a stafétát; a vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.
