250 éve született a szkeptikus fantaszta, E. T. A. Hoffmann

Hoffmannt a német romantika egyik legeredetibb és legsokoldalúbb alakjának tartják.

Ha helytálló Rüdiger Safranski német történész, filozófus megállapítása, hogy külföldön a német kultúrát leginkább a német romantikával és a romantikus jelleggel azonosítják, akkor az sem áll távol a valóságtól, hogy e különleges korszaknak és szellemi áramlatnak egyik legeredetibb, legsokoldalúbb és legnagyobb kisugárzású alakja a kereken 250 éve, 1776 januárjában a kelet-poroszországi Königsbergben (ma Kalinyingrád néven orosz exklávé) született E. T. A. Hoffmann. Sokak szerint Goethe, Schiller és Heine mellett egyike azon német íróknak, akiknek világirodalmi hatása térben és időben egyaránt hosszan gyűrűző, máig élő. Szerb Antal azt írta róla, a reális és irreális világ, a hétköznapi élet és a csoda összebonyolításának utánozhatatlan mestereként ő a nagyromantika egyetlen írója, aki elért a szélesebb közönségrétegekhez.

Az említett német zsenik közül Hoffmann az egyedüli, aki nem „csak” író volt, hanem egyben – ő maga szerint: elsősorban – muzsikus: zeneszerző, karmester, zeneigazgató és kritikus, másodsorban pedig grafikus, karikaturista és festő. Íróvá elég későn, harmincéves kora után vált, ami voltaképpen Napóleonnak köszönhető. A francia császár ugyanis 1806-ban (Heine szavaival) „ráfújt Poroszországra – és Poroszország nem volt”, s miután a francia csapatok bevonultak az 1795 óta Poroszországhoz tartozó Varsóba, ahol a jogi végzettségű Hoffmann hivatalnok volt, elvesztette az állását, s ettől fogva nyolc éven át különféle kenyéradók kegyeitől függve hányódott ide-oda. Egy ideig Berlinben betegen, kilátástalanul nyomorgott, elveszítve kétéves kislányát, majd az élete mélypontján közzétett hirdetése révén szerencsésen karmesteri állást kapott a bajorországi Bamberg színházában, ahol az új élmények és egy nagy szerelem írót csinált belőle – megírta első két novellaremekét, a Gluck lovagot és a Don Juant. A napóleoni háború 1813-ban Drezdában és Lipcsében is (ahol szintén karmester, illetve zeneigazgató volt) utolérte Hoffmannt, végül 1814 őszén visszatért a felszabadult Poroszország fővárosába. Berlinben egy régi jó barát segítségével a főtörvényszék tanácsosa lett, s hivatalnokként itt írta 1822 júniusában bekövetkezett haláláig a legtöbb művét.

Az alacsony növésű, vékony, kissé púpos, groteszk arcú, kisgyerek kora óta művészlétről álmodozó, kivételes képzelőerővel megáldott Hoffmann a zeneszerzést, rajzolást-festést, írást mintegy „mellékesen” művelte.

Nappal lelkiismeretes és pedáns bírósági hivatalnok volt, éjjel pedig kicsapongó, italozó bohém és különc, zseniális művész. Ez a kétlaki élet önmagában táptalaja volt tudathasadásos állapotainak, a többit aztán elvégezte a mértéktelen ivás.

A berlini rendőrminiszter korhelynek nevezte Hoffmannt:

főképpen azért dolgozik, hogy kocsmázhasson.

Nem csoda, hogy delíriumos hallucinációk, (rém)látomások áldozata lett, amelyekben önmaga megkettőződésével és féktelenül csapongó képzelete angyali és démoni szülötteivel találkozott.

Az író karikatúrája önmagáról

Egyik leghíresebb, Drezdában játszódó fantasztikus elbeszélésében, Az arany virágcserépben – mely a való és a szürreális világot ötvöző elragadó mese –, Paulmann segédtanító mondja az Elba partján több mint furcsán viselkedő Anselmus diáknak:

…éber, nyitott szemmel álmodik, és aztán itt hirtelen be akar ugrani a vízbe… Már engedelmet kérek… csak őrültek vagy bolondok viselkednek így.

Az elbeszélő az olvasóhoz fordulva azzal magyarázza főhőse furcsa viselkedését – egyben saját világlátását –, hogy gyakran kerülünk olyan állapotba, amikor úgy érezzük, mintha már nem tartoznánk ebbe a világba, vágyódunk egy ismeretlen, magasabb rendű lét után, s elszakadva mindentől, ami a hétköznapi élethez bilincsel, csak a bennünk születő képek sokféleségének szemléletében találjuk meg önmagunkat. Miután a rajongó-képzelődő diák átmenetileg „észhez tér”, elveszti a csodálatosba vetett hitét, Lindhorst levéltáros, aki másik énjét tekintve varázslatos szalamandrafejedelem, egy eldugaszolt kristálypalackba zárja. Ott észreveszi, hogy másik öt diák ugyanígy járt, ők azonban kinevetik, mondván: szabadok, és a bolond Anselmus sem üvegpalackban ül, hanem az Elba hídján áll, mire a diák így sóhajt: „Ők nem tudják, mi a szabadság és az élet, ha az ember hisz és szerelmes, ezért nem érzik a nyomasztó fogságot, amelybe a szalamandra zárta őket balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt”. A mese végén aztán az igazi művészlélek Anselmus feleségül veszi szerelmét, a levéltáros-szalamandra Serpentina nevű bájos lányát, aki elhozza az arany virágcserepet, és boldogan Atlantiszba költöznek, ahol

a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja.

Heine szerint Hoffmann egész műve nem más, mint „egy rémült sikoly húsz kötetben”. Ez a hatásos bonmot azonban csak közelít a lényeghez. Mint a mindkettőjüket nagyon jól ismerő és bemutató Safranski kiváló művében (Romantika – egy német affér) plasztikusan levezeti, Hoffmann nagy fantaszta volt, ezért végtelenül romantikus, de realizmusa a földhöz kötötte: „Szkeptikus fantaszta volt.” Erre az egyik legjobb példa az élete végén írt Brambilla hercegnő című tarkabarka meséje (szerzője meghatározása szerint capriccio), amit Heine és Baudelaire is Hoffmann legzseniálisabb írásának tartott. Egy bolondos római karneváli éjszaka történetében képzelet és valóság keveredik egymással, ám mindent beragyog a minden lét kettősségének derűs felismerése. A játék nem szakad el a földtől, mégsem mond le a mindent átváltoztató képzeletről, a szerelem átváltoztató erejéről.

Hoffmann talán ebben a művében mutatta be a legtökéletesebb, a humort és az iróniát sziporkázóan művelő módon, hogy az embernek van egy belső világában rejlő szellemi ereje, amit a külvilág – melybe a természet által bele vagyunk ültetve – mint emelőkar hoz mozgásba, s a nevetés mindkét valóságot magában foglalja.

A prózai valóság és a költői világ kettősségének világirodalmi szinten úttörő, zseniális tükörjátéka Hoffmann utolsó nagy műve: Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza véletlenszerű piszkozatlapokon. A rekordhosszúságú címmel 1819–21-ben megjelent ironikus, helyenként határozottan szatirikus regény egyszerre csodálkozásra, nevetésre és elgondolkodásra késztető párhuzamos életrajza a Hoffmann hasonmásaként szereplő különc, zseniális művésznek és az írni-olvasni megtanuló, magát nagy költőnek-írónak képzelő dilettáns, filiszter kandúrnak, amelyet egyébként az író saját, kedves macskájáról mintázott. Miután a valóságos macska 1821 végén elhunyt,  a második kötet végén a regénybeli kandúrt is elragadta a halál, ennélfogva nem fejezhette be életszemléletéről szóló fura művét. Néhány hónap múlva pedig a súlyos beteg Hoffmann is meghalt, így soha nem készült el a kétrétegű, szeszélyes-töredékes regény tervezett, harmadik kötete. Ezzel a német romantika nagy korszaka lényegében véget ért.