Kurdok – a kelletlen szövetségesek

Aligha kétséges, hogy az elmúlt néhány hétben a „világ legnagyobb hazátlan nemzetének” nevezett kurdok főszereplővé léptek elő. A hét országban szétszórtságban élő, mintegy 30 millió ember igényeit, elvárásait az iraki háborúra készülődő Egyesült Államoknak figyelembe kell vennie. Máris bekövetkezett az, amit politikai elemzők az előttünk álló évszázad nagy világpolitikai kihívásának neveztek: bebizonyosodott, hogy a kurd kérdés megoldása nélkül aligha képzelhető el tartós béke a térségben.

Minden jel arra vall, hogy a Bush-adminisztráció komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a Szaddám Huszein ellen zsigeri gyűlöletet érző kurdokat a maga oldalára állítsa. A Pentagon emberei egész nyáron folyamatosan tárgyaltak a két rivális iraki kurd párt vezetőjével. Október elején sikerült tető alá hozni a történelmi kiegyezést: a Kurdisztáni Demokratikus Párt első embere, Maszud Barzani és a Kurdisztáni Hazafias Unió elnöke, Dzsalal Talabani együtt nyitotta meg a kurd regionális parlament ülését. Az Öböl-háború óta gyakorlatilag független észak-iraki kurd autonómia területén osztozó két politikusnak látszólag minden érdeke ahhoz fűződik, hogy az Egyesült Államok oldalán részt vegyen Szaddám Huszein megbuktatásában.
A képlet azonban nem ilyen egyszerű: a kurd kérdés „többszereplős”, nehéz mindenkinek elfogadható megoldást találni. A kurdok még emlékeznek az 1991-es és 1996-os amerikai fogadkozásokra: akkoriban Washington sokat ígért, de lényegében semmilyen politikai, gazdasági és katonai segítséget nem adott a kurdoknak. Sokat rontott az Egyesült Államok megítélésén az 1999-as Öcalan-ügy is. A kurdok mindmáig nemzetközi összeesküvésnek, amerikai–izraeli–török „közös vállalkozásnak” tartják a Kurdisztáni Munkáspárt elnökének elfogását és bebörtönzését. Ráadásul a független Kurdisztánról Bush sem hajlandó tárgyalni, hiszen a térség legfontosabb államai, Törökország és Irán hevesen ellenzik azt, márpedig ha az amerikaiak megtámadják Irakot, mindkét ország támogatása – vagy tétlensége – döntő fontosságú lehet. Barzani és Talabani ugyanakkor jól tudja, hogy a kurd függetlenségi küzdelemben minden részsiker újabb állomás a független Kurdisztán felé. A két kurd politikus elítélte Bush afganisztáni háborúját, és határozottan kiáll az észak-iraki kurd autonómia önálló állammá bővítése mellett. Az amerikai és brit akarattal létrehozott, három és fél millió kurdnak otthont adó terület gazdaságilag életképesnek látszik, hiszen az iraki olajból és a helyi adókból jelentős bevételre számíthat.
Az észak-iraki kurdok azonban nem véletlenül kértek gázálarcokat és gyógyszereket az Egyesült Államoktól. Szaddám Huszein bármikor képes vegyi támadást indítani, amint azt 1988-ban meg is tette a kurd falvak ellen. A török választások után aligha számíthatunk döntő változásra Ankara kurdokkal kapcsolatos politikájában. A választási hadjáratban Bülent Ecevit volt kormányfő arról beszélt, hogy amenynyiben az észak-iraki kurdok kikiáltanák önálló államukat, a török hadsereg – mint a múltban már oly sokszor – ismét bevonulna a szóban forgó területre, és erővel fojtaná el a kurd szeparatizmust. Politikai hitvallástól függetlenül Törökországban sokan egyetértenek Ecevittel. Az amerikaiak iraki hadjáratát nagymértékben befolyásolhatja, hogy a választásokon győztes iszlámbarát Igazság és Haladás Pártja alakította új török kormány milyen álláspontra helyezkedik a kurdokkal kapcsolatban. A török parlament még a választások előtt, augusztusban engedélyezte a kurd nyelvű oktatást, valamint a televíziós és rádiós sugárzást, de erre nem belpolitikai közmegegyezésből, hanem az Európai Unió nyomására került sor.
Törökországban tudják, hogy Washingtonnak szövetségesre van szüksége, az Irak feletti légi fölény biztosításához elengedhetetlenül fontos a dél-törökországi Incirlik légibázisa, ahonnan naponta szálltak fel brit és amerikai gépek, hogy az észak-iraki repülési zónát ellenőrizzék. De Bushnak számolnia kell a kurdokkal is: a tervezett szárazföldi hadműveletekben fontos szerepet játszhat Barzani és Talabani mintegy 70 ezer fegyverese.
Továbbra is úgy tűnik, hogy a Bush-doktrína végrehajtási szándéka konfrontációs politikára kényszeríti az Egyesült Államokat. Kétségtelen, hogy akárhogyan alakuljanak is az események, Washingtonnak újra kell fogalmaznia a térség országaihoz fűződő viszonyrendszerét. Könnyen meglehet, hogy az iraki háború „utáni” nemzetközi rendszerben gyökeresen új prioritásokat kell felállítania, ha nagyhatalmi állását továbbra is kizárólagos súllyal akarja megjeleníteni.