Sírhely

Jövő héten elmegyünk, és befizetjük a sírhelyet, amíg együtt van a pénz, mert aztán elköltöm, és nem lesz mit befizetni – szólal meg anyám egy szuszra, mintha hosszú beszélgetést folytatnánk.
– Miért, meghalt valaki? – kérdezem érdektelenséget színlelve, nem emlékszem, hogy valaha is beszéltünk volna sírhelyről.
– Az én sírhelyemről van szó, fiam, nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne legyen elrendezve. Lehet, hogy holnap meghalok, és akkor szaladgálhattok összevissza. Ezt nem akarom. Már most is alig van hely a temetőkben, gondoskodni kell jó előre a sírhelyekről. És csillagászatiak az árak.
– De hát nem is vagy beteg, száz évig fogsz élni! – próbálok kihátrálni ebből az egyáltalán nem kedvemre való témából, ám ő nem adja fel.
– Aztán ott vagy te is – mondja csöndesen. – A halál nem válogat, sosem lehet tudni, mikor jön értünk. Akkor a te helyed is meglesz, nem kell nyugtalankodnod majd.
– Én nem nyugtalankodom.
– Azt tudom, téged semmi nem érdekel, nem veszed tudomásul, hogy az életben vannak dolgok, melyeket jobb lerendezni, még ha kellemetlenek is. Szólalj meg már, egyáltalán, mit akarsz?
– Én egyfolytában kellemetlen dolgokat rendezgetek egész életemben. Egyébként pedig azt akarom, hogy Pongó hagyja el a házat – mondom. Még nem adtam fel, hogy véget vessek ennek a morbid beszélgetésnek. Kétségbeesetten nézek húgomra, őrá mindig lehet számítani hasonló helyzetekben.
– Engem nem fogadnátok be abba a sírba? – kérdezi álmatagon.
– Én befogadlak, ezen ne múljon, csak tudni szeretném, miért nem jó neked a férjed és a gyerekeid mellett? Neked ott a helyed.
– Az én gyerekeim! – hallom elhaló, dallamos sóhaj kíséretében, úgyhogy jobbnak látom nem firtatni a dolgot.
– Csodálatosan sokszínű az emberiség. Faludy György már majdnem százéves, pár hete nősült, a Penthouse címlapján simogatja fiatal felesége apró kebleit, és nem hiszem, hogy a sírhelyén törné a fejét, amilyen botrányosak a lakásügyei. Mi meg itt családostul készülünk sírba szállni.
– Ráfért volna egy kis szilikon a hölgyre – ébred fel húgom, én pedig máris jobban érzem magam a beszélgetés ilyetén fordulatától.
– Ne viccelj már, a lakást se tudják kifizetni, gondolod, hogy kozmetikai műtétre adna nekik a Demszky? Különben is, Faludynak így tetszik.
– Szerintem ő már nem válogathat. Nekem is adhatna valaki fodrászra egy keveset.
– Hogy jól nézzél ki a koporsóban?
– Hát persze. Ügyelni kell arra, hogyan száll sírba az ember. Ismerek egy illetőt, aki csak azért fogyókúrázik évek óta, mert minimális testsúllyal akar meghalni.
– Nem mindegy az már akkor?
– Ezek szerint nem. Kisebb testet kevesebbet kell mosniuk a hullamosóknak, ezért kevesebb pénz jár nekik.
– Gondolod?
– Nem tudom, árügyekben anyánk a szakértő. Mit is mondtál, menynyi az a sírhelybérlet?
– Nyolcvankétezer, és akkor kétezer-tízig rendben van.
– Annyiért inkább szoláriumbérletet vennék, és akkor két hónapig rendben vagyok.
– Ez az én pénzem, és arra költöm, amire akarom. Nem veszitek észre, hogy csak nektek akarok segíteni. Ki tudja, milyen idők lesznek, amikor meghalok.
– Remélem, addigra bevezetik az on-line temetkezést. Ha lehet virtuálisan szeretkezni, miért ne lehetne virtuálisan temetkezni is?
– Virtuális halottak száguldoznak majd virtuális koporsókban a világhálón.
– Én nem akarok koporsót, azt akarom, hogy szórjanak szét.
– Te csak ne flancolj. Egyébként a te dolgod. Szerintem még a végrendeletedet se írtad meg.
– Ti csak hülyéskedni tudtok. Nem emlékeztek, nagymama és nagyapa mennyit mondogatták, félre van téve a pénz a temetésre, megvan a ruha, amelyben majd eltemetnek, nyugodtan is haltak meg.
– Dehogynem emlékszem. Egész életükben egyetlen ünneplőruhájuk volt mindig. De mintha azt is szégyellték volna, majd ebbe temessetek el, kislányom, mondta szegény nagymama vagy húsz évig. Borzasztó lehet ilyen sokáig a halálra készülni. Én még élni szeretnék nyugodtan egy kicsit. Attól félek, aki megveszi sírhelyét, az előbb-utóbb meg is hal.
– Az is meghal, aki nem veszi meg.
– Még a Faludy is?
– Ő nem biztos.
– Jobban tennéd, ha megírnád a végrendeletedet.
– E föld befogad, mint a persely.
– Hol nevemet hibátlanul írják fölébem.
– Ha eltemet, ki eltemet.
– De csak ha megfizeted.
– Még a hajléktalanokat is eltemetik.
– Lehet, hogy addigra én is hajléktalan leszek.
– Meddigre?
– Mire meghalok.
– Tőled kitelik, fiam.