A magyar gulág rabjai, ha élnek, már nyolcvan körül járnak. Némi elégtétellel szolgált ugyan nekik a sors, hisz megérhették a kommunizmus bukását, kicsiny nyugdíjukat fájdalomdíjjal egészítették ki. Ez azonban mit sem enyhít azon a veszteségen, hogy tönkretették, megnyomorították életüket. A magyar gulág rabjai közül sokan ma is félnek. Az ávósok megfenyegették őket: ha beszélnek megpróbáltatásaikról, a lágerben történtekről, az életükkel fizethetnek. Így azután gyermekeik úgy nőttek fel, hogy csak néhány elharapott mondatból tudták: szülőjük rab volt, ártatlanul hurcolták meg abban a rendszerben, amely fennen hirdette az egyenlőség és szabadság eszméjét.
Szitha Miklós amatőr filmes ezt nem is szégyelli. Előbb családi, néprajzi és burleszkfilmeket készített saját szórakozására, 1968-ban lett tagja az alakuló nyíregyházi AFT amatőr filmes klubnak. Nincs abban semmi illogikus, ahogy a családi felvételektől eljutott a magyar gulágig, és elkészítette előbb a tiszalöki, majd a barcikai táborról szóló dokumentumfilmjét. Szitha Miklós ugyanis „rossz” családban született. Nagyapja, a kemecsei gazdálkodó nyolcvan holdja miatt került kuláklistára, édesapja Demecserben volt főjegyző, s társaihoz hasonlóan, akik nem akartak belépni a pártba, földönfutóvá tették. Előbb kubikos lett, majd anyaggazdálkodó. Szitha Miklós is részesült a családi büntetésből, nem vették fel az egyetemre. „Kialakult bennem a sérelem – mondja. – A családunk összetartó volt, nem hallgatott a nehézségekről, így hát úgy nőttem fel, hogy a szocializmusra soha nem tudtam igent mondani. Az úgynevezett kettős nevelés nem okozott számomra problémát. Csak az alkalomra vártam, hogy törleszteni tudjak a minket ért sérelmekből.”
A nyíregyházi amatőr filmes tiszalöki nyaralása idején került kapcsolatba Görbedy Miklós helytörténésszel, aki az egykori büntetőtábor történetét is kutatta. Tiszalökre elsősorban svábok kerültek, közülük később sokan vándoroltak ki Stuttgart környékére. A volt rabok 1989-ben határozták el, hogy emlékoszlopot állítanak azoknak a társaiknak, akiket az 1953-as táborsztrájk idején az ávósok lelőttek. Szitha Miklós ott volt, hogy kamerájával megörökítse az avatást, kikérdezze az egykori rabokat.
Ekkor kezdődött meg az a munka, amely talán az utolsó pillanatban készült el, hisz lassan már nem lesznek tanúk, túlélők, akik hitelesen vallhatnának arról, milyen is volt az élet a magyar gulágon. Kazincbarcikára volt csendőrök, rendőrök, vezető tisztviselők, besorozott katonák, Szovjetunióból hazaszállított hadifoglyok kerültek, mondja Szitha Miklós. Olyan emberek, akikkel rabtartóiknak – ezt előszerettel hangoztatták is – nem kellett elszámolniuk. Hisz nagy volt a bűnük: gátolták a dicsőséges szovjet hadsereget a felszabadításban. A négy-öt éves hadifogságból hazakerült rabok a magyar ÁVO börtönében még rosszabb helyzetbe kerültek. Míg korábban legalább hadifogolyként bántak velük, itt, a hazájukban piszkos fasiszták lettek. Mindennapos megfélemlítésben éltek, akkor is kihallgatásra vitték őket, ha nem tisztelegtek munka közben a hátuk mögé osonó ávósnak. A cél nyilvánvaló: meg akarták semmisíteni azt a világot, amelyet ezek az emberek képviseltek.
A hozzátartozók évekig semmit sem tudhattak a rabokról. Legfeljebb annyit, hogy valahol Magyarországon vannak. Amint ezt a filmben elmesélik, csupán egyiküknek-másikuknak sikerült üzenetet kijuttatnia, s ezeket a papírfecniket együtt érző ismeretlenek vitték el a címzetteknek. Csak Sztálin halála után, Nagy Imre hatalomra kerülésekor, 1953 júniusában mozdult a rendszer, akkor cserélték le a táborőrök is az ávósruhát. Mindössze ebből sejthették a rabok, hogy valami változott. S valóban: hamarosan megkezdődött a lágerek kiürítése, eljött a szabadulás.
A mai fiatalok azt kérdezik: miért baj, hogy benn voltak a szovjet csapatok? El sem ér már hozzájuk a történelmi igazságtalanságok híre. Mivel az egykori guláglakók féltek és hallgattak, a családjuk is csak keveset tud arról, mi történt velük ott a táborokban. Pedig ez a világ nem múlhat el úgy, hogy ne maradjon róla dokumentum, hogy ne legyen nyilvánvalóvá mindenki számára: a törvénytelenségekkel emberi életek sokaságát tették tönkre, vallja Szitha Miklós. S azt is tudatni kell, amiről az egyik barcikai fogoly, Bugarin Horváth Pál beszélt: az ávósból, aki őt kínozta, később rendőr lett. Csak már nem Schönnek hívták, és nem vörös volt, hanem Szépnek, és feketére festette a haját. A feladata azonban nem változott a következő évtizedekben. Tovább figyelte és megfélemlítette áldozatát.
Szitha Miklós és kollégái a nyíregyházi Váci Mihály Művelődési Központ klubjában kaptak helyet és lehetőséget a munkára. S ha lassan is, de érkeznek a szakmai elismerések, a különböző filmszemlék díjai, helyezései. A Barcika című dokumentumfilmet először 1996-ban mutatta be alkotója, akkor nem váltott ki számottevő visszhangot. Később megvásárolta és vetítette a Duna Televízió, a Magyar gulágok című sorozat részeként. Az idén azonban már első lett a film a magyarországi független helytörténeti filmszemlén, s most a Moholy-Nagy-fesztiválon is. Itt a nyíregyháziak öt alkotásukat nevezték, s ebből három kapott díjat. A Juliska néni története című film egy nyíracsádi asszony elbeszélése, akit egy szovjet katona meg akart erőszakolni. De mert a katona részeg volt, és kudarcot vallott, dühében torkon lőtte áldozatát. Isteni csoda, hogy az asszony életben maradt. S hogy még el tudta mesélni történetét. Az utókor egyszer majd talán elgondolkodik a múlton, amikor ezeket a felvételeket nézi.
Franciaország
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
