A legsötétebb nap

„Nem Michelangelo avult el, hanem a kor kopott el, amely tisztelte. Most nem tiszteljük őt, holnapután megint tisztelni fogjuk, mert nem lehet örökkévaló dolgokat nem tisztelni” – vélekedett lapunknak adott interjújában Molnár Tamás filozófus, akinek Teisták és ateisták című könyve a napokban jelent meg. A professzor azonban figyelmeztet: nincs különleges kulcs, amellyel ki lehetne nyitni azt a szobát, ahol választ kaphatunk a kérdésre: mit lehetne tenni?

Advent napjaiban az öröm ünnepére várakozunk. Ave Maria, mondjuk december 24. éjszakáján. Van-e oka az emberfiának az örömre manapság?
– Minden ember életében a rossz és a jó váltogatja egymást. A jót dagasztani, a rosszat pedig soványítani próbáljuk. Szerintem minden ember a benne rejlő legjobbat próbálja átadni szeretteinek, és közben – gondolom – van egy pillanata Isten számára is, mikor az Istent dicséri. Azt az Istent, aki mégis megadta nekünk ezt a világot, amelyet kedvünkre formálunk vagy deformálunk. Ha a világi dolgokról beszélünk, akkor persze sokkal kevésbé van okunk az örvendezésre, mint ha önmagunkba nézünk, önnön lelkünkkel szembesülünk. A jelenlegi politikai, vallási, morális helyzetben joggal mondhatjuk, nincs sok okunk örülni. Csak hát vegyük azt is észre: visszatekintve a dolgok mindig szebbnek tűnnek fel, mint amilyenek valójában.
– Mire gondol, amikor azt mondja, a jelenlegi helyzetben esetleg nincs sok okunk örömre?
– Például arra, hogy nemsokára olyan közösségbe kerülünk – most Magyarországra gondolok –, amely nem feltétlenül csakis pozitívumokat hoz majd számunkra. Viszont a nyomás oly erővel nehezedik ránk, hogy irreális lenne ellenállni, s el is kell fogadni ezt a közösséget – bár fönntartásokkal és sok belső tagadással.
– Sokan félnek a jövőtől, alkalmasint ezt még hisztéria is kíséri. Tudniillik eddig nem látott módon fejeződnek be dolgok, támadnak új kezdeményezések, ezért a mai világot sokan tán a bolondokházához is hasonlítják. Sok helyütt növekvő szegénység, másutt meg növekvő fogyasztás, a kultúra, az erkölcsi értékek hanyatlása vagy semmibevétele tapasztalható. Egyetért-e a professzor úr ezzel a felvetéssel? S ha igen, akkor ilyen értelemben mondhatjuk-e, hogy manapság egyre nehezebb örülni?
– Nem teljesen értek egyet ezzel. Mert igaz, amit említ, de mindez előfordult már az elmúlt évezredekben. Ez nem újdonság. Az emberiség ugyanis nem változik, ismétli önmagát, hiszen minden, ami történik körülötte, az saját természetének a vetülete. Amely természet időnként Istent is „behozza ebbe a játszmába”, de az emberek ennek általában nem sok fontosságot tulajdonítanak. Bár igaz, hogy mindaz, amit az imént felsorolt, manapság talán fokozottabban érvényes, mint valaha. Egyszerűen azért – vagy azért is –, mert megvan az a mechanikus gépezetünk, rendszerünk, amelyben minden felnagyítható, és így minden nagyobb hatással csapódik le az egyén és a család életére, mint valaha.
– A kereszténység alapismereteinek birtokában és a hit segítségével megtalálhatók-e a válaszok ezekre a gondokra?
– A keresztény embernek elsősorban szerénynek kellene lennie ahhoz, hogy egyáltalán megértse, milyen világban él. Csakhogy a legtöbb keresztény nem akar ezzel úgy szembenézni, ahogyan kellene. Úgy érzi, hogy vele valami különleges jogtalanság történt, hogy ő az általános áldozat, hogy őellene zajlik valamiféle konspiráció, összeesküvés, amely alkalmasint elvesz tőle mindent, amit értéknek tart. A keresztény embernek el kellene fogadnia, hogy nem ő az egyetlen, akinek esetleg rossz sors jutott osztályrészül. Azaz nem keseregnie kell.
– Hanem?
– Nincsen különleges szoba, és nincsen különleges kulcs, amellyel ki lehet nyitni egy olyan rejtekajtót, amely mögött választ találunk a kérdésre: mit lehetne tenni? Az élet nem oly egyszerű! Az egyén egész történelme során mindig is roppant keveset tudott tenni, hacsak nem tűnt ki a tömegből azzal, hogy például radikális megoldásokat fogalmazott meg. De ezzel egyúttal ellenségeket is teremtett. Tehát a „mit lehet csinálni?” kérdésre adható válasz roppant korlátozott, mert az ember nagyon-nagyon keveset tehet. Nem lehet elvárni például, hogy az európai egyesülésnél, a NATO ügyeinél vagy a palesztin–izraeli háborúban azt tehessük, amit akarunk, vagy amit jogosnak, esetleg helyesnek találunk. Nekünk, átlagembereknek nincs semmiféle különleges eszközünk ehhez. Általában tehát azt fogadjuk el, ami történik körülöttünk, és ezen nagyon-nagyon kevéssé tudunk változtatni. Mondok egy példát: azt hittük, vagy Magyarország azt hitte 1989-ben, hogy a szavazócédula mindent megváltoztat majd, a demokrácia megérkezik a maga mindenféle szép és jó adományaival. Ma már tudjuk, hogy ez hiú remény volt, hogy nem így van. Tudjuk, hogy a demokratikusan választott emberek nem feltétlenül a legjobb emberek, és azok, akik kimaradnak a játékból, nem feltétlenül a legrosszabb emberek. S ma már tudni véljük azt is, hogy működnek olyan mechanizmusok is, amelyeket nem értünk, és még kevésbé tudjuk „használni”, élni vele.
– De vajon a szilárd hit és a meggyőződés nem segíthet-e hozzá, hogy az emberfia kitartóbb legyen, és ne egyszerűen belenyugvó?
– Nem feltétlenül, mert akkor esetleg éppen maga a szilárd hit az, ami ráció nélküli, és így netán egy ráció nélküli világba vezet bennünket. Végül is szilárdan hihetünk a rosszban is! A szilárd hit egyáltalán nem elég. Sztálinnak is megvolt a maga szilárd hite…
– A hit és a ráció egyeztetendő?
– Mindenesetre közelítsük egymáshoz, hogy az egyik támaszkodhassék a másikra. Nem elegendő, ha kimondom: én mindent meg akarok változtatni. Ki vagyok én? Nagyon-nagyon picike valaki ebben az általános fergetegben. Először tehát nézzünk körül, hogy milyen lehetőségeink vannak, és aztán óvatosan működjünk együtt azokkal, akikben megbízunk, akiket kiválasztottunk. De így, egyedül a hittel, nem lehet cselekedni.
– S hittel élni lehet-e? Vagy hit nélkül élni érdemes-e?
– Hit nélkül lehet, de valamiben akkor is kell hinni. Ez lehet nem vallásos hit, hanem mondjuk egy ideológiába vetett hit is.
– A legtöbb ember ma nem képes hinni abban, amit tud, és nem tudja, mit kellene hinnie. Lehet, hogy többen hinnének, vagy többen szeretnének hinni, ha tudnának?
– Igen, meg vagyok győződve róla, hogy az emberek akarnak hinni, muszáj hinnünk, mert egyébként üres az életünk. A hit hozzátartozik az emberi alkathoz. Én azonban a hitet a vallásos életem részének tekintem.
– Professzor úr kiben, miben hisz?
– Tapasztalatom alapján megmérem azokat az embereket, akikben hiszek. Csak azt tudom mondani, hogy ez az ember nekem szimpatikusabb azért, mert… és akkor jön egy lista. Mert én elsősorban mégiscsak Istenben hiszek. Isten adta nekünk azt az értelmet, amely által megértjük azt, hogy Isten értelmes lény, és hogy Isten az értelmes világ lehetőségét teremtette meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden világnézet értelmes, amely Istenre hivatkozik.
– S aki nem hivatkozik Istenre, sőt nem hisz? Mi születik a radikális istentagadásból, születik-e egyáltalán valami?
– Azt mondanám az elmúlt századok tapasztalatai okán, hogy a radikális istentagadás az emberek számára borzalmas politikai körülményeket is teremtett. Ugyanakkor az is igaz, hogy a nem radikális istentagadás kialakíthat tűrhető helyzetet, amelyben senki sem sérül meg. De megint csak azt mondom, az Istenről való beszédet nem szabad a politikával keverni! Bár kétségtelen, ez számtalanszor megtörténik. Mai mindennapi életünkben ez éppúgy igaz, mint igaz volt évszázadokkal ezelőtt bármikor. A különbség a mi életünk és a néhány évszázaddal korábbiak élete között az – lett légyen szó az ókori Athénról vagy az újkori Firenzéről –, hogy akkor még az állam, az egyház és intézményeik, az iskola, a törvényszék, szóval az intézmények olyan erősek voltak, hogy ezek kívülről korlátozták a cselekedeteinket. Vagyis az ember nem tehette azt, amit akart. Ma azonban ezek az intézmények roppant meggyengültek. Talán éppen ez a nagy válsága a modern világnak. Manapság az intézmények oly gyengék, hogy az értékrendszer és a moralitás az egyén vállára zuhant. Csupán két példa: meggyengült az iskola, és meggyengült a család intézménye is.
– Advent napjaiban s az ünnepnapokon általában az emberek Istenhez fordulnak, ki-ki a saját istenéhez. De hol az Isten? Bennünk rejtezik? Bennünk lakozik?
– Soha bennünk Isten nem volt, és nem lesz! Egy egész könyvben – a minap a Kairosz Kiadónál megjelent kötetemben – tárgyalom ezt a kérdést, hogy bennünk lakozik-e az Isten. Szent János vagy Szent Pál azt mondja ugyan, hogy Isten bennünk van, de mondjuk ki: ők sem úgy értik, hogy az emberi lélek tartalmazná Istent. Hiszen akkor mi magunk is isteniek volnánk. Ez egyébként vitatott kérdés. S a válasz kívül van azon a határon, amit emberi mivoltom jelöl ki értelmemnek. Sőt. Egy bizonyos bizánci teológiai felfogás, Istenről való gondolkodás szerint nem szabad Istenről úgy beszélni, mintha emberi attribútumai lennének!
– El kell jutnia a ma emberének Istenhez?
– Minden embernek el kell jutnia hozzá. A mai ember semmiben sem különbözik a tegnapi vagy a holnapi embertől. Mindig ugyanaz a parancsolat érvényes. Emberként kell élnünk, és az emberélethez hozzátartozik az istenhit.
– Nem elavult felfogás ez manapság?
– Lehet-e mondani, hogy Michelangelo elavult? Hát ki merné ezt állítani? Nem Michelangelo avult el, hanem a kor kopott el, amely tisztelte. Most nem tiszteljük őt, holnapután megint tisztelni fogjuk, mert nem lehet örökkévaló dolgokat nem tisztelni.
– Professzor úr optimista?
– Nem, én soha nem voltam optimista. Szerintem csak a nem gondolkodó ember lehet optimista. Mert alkalmasint nem látja, hogy mindig jelenvaló a gonosz; mint ahogyan mindig érkezik a jó is. A nem gondolkodó ember eleve nem tud választani, mert optimizmusa vaksághoz vezethet. Bölcsebb hát az optimizmus helyett a reménykedés.
– A karácsony a reménykedés ünnepe. Professzor úr egyszer azt írta: a karácsony mese – üdvözítő történés. Voltak-e ilyen üdvözítő történések az életében?
– Nem is egyszer. Voltam már karácsonyi misén Phnom Penhben, Kambodzsa fővárosában, 1979 karácsonyát Tajvanon töltöttem, s az egyik ilyen karácsonyi üdvözítő mese a valahai Rhodesiában, a mai Zimbabwéban esett meg velem. 1963-at írtunk. Salisburytől, a mai Hararétól kétórányira eső kis faluba látogattam Joshua N’komóhoz, a matabele törzs főnökéhez. N’komo „falufogságra” volt ítélve, mert felforgató elemnek tartották, és kissé marxistának is, akit ellenőrizni kell. Mire befejeztük a beszélgetést, vaksötétség zuhant a falura, s inkább éreztem, mint láttam a minket körülvevő száz és száz helybéli jelenlétét. Szorongást éreztem, s magamban azt mondtam: karácsony napján érkezik el a végnapom! Ekkor N’komo, aki óriási termetű, testes ember volt, a vállamra tette a kezét; ez jel lehetett arra, hogy barát vagyok… S erre a helybéliek is befogadtak: szorongatták a kezemet, körülugráltak. A varázslatos emberi vonzalom meséje volt ez, s én úgy emlékszem rá, hogy több volt, mint a saját mesém. Ott, abban az afrikai éjszakában éreztem meg azt a bizalmat, amely az emberi élet egyik fenntartója.

Molnár Tamás 1921-ben született Budapesten. A brüsszeli, majd az amerikai Columbia Egyetemen tanult francia irodalmat és filozófiát. 1957 és 1967 között a Brooklyn College francia nyelv és világirodalom professzora volt, 1967-től a Long Island-i egyetemen tanított európai szellemtörténetet. 1969-ben a dél-afrikai potchefstroomi egyetemen politikai filozófiát előadó vendégprofesszor. 1973–1974-ben a michigani Hillsdale Főiskolán filozófiát oktatott, majd a Yale Egyetem vendégprofesszora volt. Az ELTE-n vallásfilozófiát ad elő. 2000-ben Széchenyi-díjjal ismerték el munkásságát.