Aranykor

Kass János hetvenöt éves. Születésnapját városszerte – kiállítástól vendéglői beszélgetésekig – ünnepelték Szegeden, ahova hazajár, pedig itt bejelentett utolsó lakását 1932-ben feladta. Akkor hagyta itt a család a várost, mert a legendás hírű Kass Szálló – amelyet a nagyapa 1894-ben építtetett – csődbe ment.

Mit jelentenek önnek a Kass Szálló lecsupaszított falai, a harminc éve romos műemlék?
– Az aranykort. Újra zsibong bennem az ifjúság minden fénye, öröme. Ott voltam nagyon boldog gyermek. Ha ránézek az épületre, érzem anyám kezének melegét. A csöndes Tisza-töltésen ballagtunk, háncsszatyrából csöpögött a víz. A frissen fogott halak néha megrándultak.
– Megfordult a Kass Szállóban Ady, Mikszáth, Kosztolányi, Bartók. Törzshelye volt a Nyugat nemzedékének. Móricz Zsigmondtól Márai Sándorig szinte valamennyi író az irodalomba emelte a nevezetes helyet. Vannak emlékei ezekről az arcokról?
– Akivel találkozhattam, azt nem felejtettem el. Móra Ferenc kék szemére jól emlékszem, no meg örökké égő szivarjára, bricseszére. Elvitt magával megvizitálni az általa feltárt avar temetőt. Móricz Zsigmond csutakbajuszára is jól emlékszem. Hatalmas óralánca vonzott, mint kisegeret a sajt. Nagyokat kacagott. Akkor már nemcsak a papirost, hanem a falat is telerajzoltam vasalószénnel. Juhász Gyulát sem lehet elfelejteni. Este gyakran kísérte hazafelé anyámat a gáton, csendes szót váltva vele. Fekete figurája lassan tűnt el a homályban. Ahogy a költő alakja elenyészett, úgy múlt el az én aranykorom is.
– Jól tudom, hogy a kapitalizmus tette tönkre a Kass Szállót?
– A rendszerváltás után a barátaim többször felvetették, miért nem kérek kárpótlást. A közvélemény ma nem tudja, hogy családunkat a harmincas évek gazdasági válsága, a Trianon utáni helyzet tette tönkre, mert Szeged elszegényedett. Ezért pedig kitől lehetne kárpótlást várni? Amikor nagyapám a XIX. században Cseh-Morvaországból Szegedre költözött, virágzott a város. Erő, dinamika volt benne, Délkelet-Európa kereskedelmi központjaként működött. Erdélyből hozták a sót, a fát, a Bácskából-Bánátból a gabonát. Gazdagodott a város, ezért is nyitotta nagyapám a szállodát. A harmincas években viszont már nem lehetett a Kasst fenntartani a feketekávékból. A várossal együtt mentünk tönkre, pedig azelőtt gazdagok voltunk. Édesapámat Londonban, Oxfordban, a testvéreit pedig Svájcban nevelték. Nagyszüleimnek több bérháza volt Pesten, de hiába adták el az épületeket, a Kass Szállót nem tudták megmenteni.
– Ezért költöztek föl Pestre?
– Rossz perceimben eszembe jut a vasalt stráfkocsik érkezése. Azokon vitték, ami mozdítható volt. A Kass család szegény munkáskerületben telepedett le: Kőbányán, ahol a fehér keménygalléros nyomdászok igazi uraknak számítottak. Családom lesüllyedése túlságosan nem viselt meg, mert hamarosan bizonytalanul, de saját utamat kerestem. Mindent elolvastam, ami csak a kezembe került. Rajzoltam, eszméltem, növekedtem. Próbáltam a szárnyaimat bontogatni. Nekilendültem, billegve, bukdácsolva, de éreztem a meleg áramlatok felhajtóerejét.
– Ebben a szárnyalásban mennyire segítette a középiskola?
– Akkor a Werbőczybe jártam, ma a gimnázium Petőfi Sándor nevét viseli. Ott Kosztolányi Gusztáv, a költő rokona vett kezelésbe. Mentorom volt, rajztanárom, tőle kaptam a legtöbbet. Tágította a koponyámat, töltötte bele a tudnivalót. Szivacsként szívtam fel mindent, verset, prózát, Dürert, Leonardót. Ő adta a kezembe Áprilyt, Illyést. A Puszták népe kötetét. Magamra találtam. A Krisztina körút nagy gesztenyefái alatt ünnepnapon sokszoknyás, rengő farú sváb lányok sétálgattak kisuvickolt bajszos, lábszártekercses, kimenős katonákkal. Martinovics vesztőhelyének gödrében lovasok pólóztak. Nagy buffogással, trombitaszóval katonazenekar próbált, apró termetű póniló húzta a dobot. Aztán beborult minden, eltűnt a polgári világ.
– Hogy élte át az 1945 utáni földcsuszamlást?
– Mint a legtöbben. Elmenekült a rokonság, sokan öngyilkosok lettek, a családom szétzilálódott. Édesanyám 1945-ben meghalt, édesapám pedig különböző vendéglátóhelyeken próbált megélni. Egy kapaszkodóm maradt, a főiskola. Az iparművészetit 1949-ben, a képzőművészetit 1951-ben végeztem el. Igazából akkorra vált keménnyé a magyar élet. Tanáraim – Kállay Ernő, Hevesi Iván, Hincz, Konecsni, illetve Barcsay, Bernáth Aurél, Koffán, Szőnyi – kiváló művészek voltak, ügyeltek arra, hogy a politika ne tegyen kárt az alma materben. Egy-két kellemetlen incidenst azonban átéltem. De az már 1950-ben volt. Egyik reggel, amikor bementem a Képzőművészeti Főiskolára, figyelmeztetett a portás, tűnjek el, mert két pasas keres. De erre már nem volt idő, vártak rám, beültettek a fekete autóba, elvittek néhány napra. Professzoraim védtek meg. Egy másik történetet is elmondanék ebből az időszakból. Valamilyen ügyemet intéztem a Népművelési Minisztériumban. Nézi a portás az igazolványomat, rákérdez, hogy én vagyok-e a szegedi Kass. Bólintottam. Akkor ordítozni kezdett, utasított, álljak félre, mert burzsuj vagyok.
– Burzsujnak vagy polgárnak érezte magát?
– A káderlapomra nem azt írták a származásomról, hogy értelmiségi, hanem polgári.
– Ehhez tartotta is magát egész életében.
– A polgár szó önmagában üres fogalom. Polgár volt Ferenczy Béni és Kassák Lajos. Kassák sokszor hangsúlyozta: a munkásosztályhoz tartozik. Örkény Pista is polgár volt. Azonban erről a témáról soha senkivel sem beszéltem. Nem hangsúlyoztam polgári mivoltomat, ami szerintem szemléletet, életfelfogást és stílust jelent. A polgár értéket teremt, és tiszteli azt. A hatvanas–hetvenes években Komócsin Mihály pártkorifeus emberei le akarták bontani a szegedi szállodát. Akkor a fiatal régész, Trogmayer Ottó, a Móra Ferenc Múzeum igazgatója rátette a lábát a küszöbre, s műemlékké nyilváníttatta az épületet. Nemcsak az archeológiával és az ásatásokkal törődött, hanem mint Móra Ferenc, ő is egészben gondolkodott. Ez az igazi polgári mentalitás. Ugyanakkor költő is munkálkodott a kiváló muzeológusban. Ő álmodta meg, hogy az egykori gyermekkönyvtárból Kass-galériát csináljunk.
– Harminc éve ismerem önt, amikor találkozunk, mindig fehér ingben, elegáns sötét vagy szürke zakóban látom. Nyoma sincs öltözékében a művészvilágra jellemző lezserségnek. Az elegancia a polgári világ ismérve?
– Ennél fontosabbnak tartom, hogy megtanultam angolul, németül, franciául, hogy bejártam a világot, ahova csak lehetett, elmentem, természetesen nem burzsujként. Ami pedig a ruházatot illeti, elárulom: amióta tehetem, angol gyártmányú zakót vásárolok, mert abban érzem jól magam. A zakóm Harri’s Tweed, és a Hebridákon kézzel szövik.
– Mióta teheti?
– Mindig volt pénzem, nem sok, csak amennyi kellett. Korábban keramikus voltam, korongoltam Kovács Margitnak, így tudtam keresni. Amikor a diplomát megszereztem, nem pártolt el tőlem a szerencse. Tevan Andor lett a Móra Könyvkiadó művészeti vezetője 1951-ben. Megbízott a Radnóti Miklós-féle Don Quijote-átdolgozás illusztrációjával. Sikeres volt az első munkám, azt a könyvet most, a születésnapi ünnepségemen is kiállították. Később más is segített, például Mészöly Miklós, akinek a lakásában volt egy műterem, amelyet kibérelhettem, és öt évig ott lakhattam nála.
– Miért nem ment el abban az időszakban, amikor burzsujként sértegették?
– Dacból, konokságból. Megfogadtam, ezek engem innen nem irtanak ki, mert itt a helyem.
– Mikor utazott először Nyugatra?
– Egy svájci művészeti lexikonba beválogatták egyik munkámat 1966-ban. Meglátta egy angol kiadó, és meghívott Londonba. Nem merték megtagadni tőlem a kiutazást, ezután sorra kaptam a meghívásokat, könyvkiadóknak dolgoztam, filmet készítettem John Halassal. Rendeztem, rajzoltam, forgatókönyvet írtam. A külföldi megbízások anyagilag viszonylag függetlenné tettek. Itthon nem tudták a zablát a számba tenni. Mindig hazajöttem, mert várt a család, vártak a barátok.
– Mióta érezte úgy, hogy nem jelent hátrányt a Kass név?
– A nyolcvanas évek végétől. Bár a szakma korábban is elismert, onnan senki sem bántott, a kritikusok annál inkább.
– Meggazdagodott a külföldi munkákból?
– A siker nem hozott pénzt. Márpedig én művészi sikerre törekedtem. Külföldön sem gazdagok az alkotók, de jobb módúak, mint a magyar értelmiségiek, akik mindig gályáztak. A magyar társadalom legsúlyosabb gondja az anyagi felzárkózás a nyugati polgári jövedelmekhez. A mi nevetséges honoráriumaink hasonlatosak a budai basa sarcolásához, mert a magyar intelligencia általában éhbérért dolgozik, afrikai színvonalon, méltatlan körülmények között. Kivételek azért vannak. Szegedi galériám jelképes figurája a szegények szentje, Szent Ferenc. Pesten a Szent Ferenc Kórház tartja rajtam a szemét, mert egyre nagyobb szükség van erre.
– No, meg a barátok is vigyáznak önre!
– Sajnos közülük már sokan nem élnek. Elment Ferenczy Béni, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Nagy László. A pesti cimborák közül már csak Juhász Ferenc él. A szegediek ellenállóbbak, talán azért is, mert fiatalabbak. Életemnek három bázisa van: Budapest, Szeged és London. Korom és egészségi állapotom miatt már csak Szegedre utazom.
– Hiányzik Anglia?
– Angol barátaim hűségesek. Amikor 1985-ben megnyílt a szegedi galériám, Londonból különrepülővel jöttek. Az angolokat demokráciájuk miatt csodálom. Érzékenyek a minőségre. Arisztokráciájuk hazaszeretete pedig példamutató. Szeged mást jelent, mint Budapest vagy London. Egyszerre adja az otthonosság és az elveszett paradicsom érzetét. Évek óta munkám is odaköt. Részt veszek egy nagyon fontos kísérletben.
– A Mozaik Kiadóéban?
– Igen, mert vigyázni, óvni kell gyermekeinket. Erre csak az első két-három iskolai évben nyílik mód. Utána a tömegkommunikáció bűnös befolyása könnyen tönkreteheti őket. A kiadó célkitűzése, hogy az elsőtől a negyedik osztályig felépítsen egy könyvcsaládot a legjobb irodalmi és pedagógiai anyagból, amelyben a környezetkultúrát, a zenét és a nyelvtant integrálják. Ebbe a könyvbe készítettem illusztrációkat. Az elsősökét már befejeztem, csaknem két évig dolgoztam rajta, és képességeim legjavát próbáltam nyújtani. Átéreztem annak a felelősségét, hogy a gyermekek szép- és arányérzetét egy életre befolyásolhatom rajzaimmal. Hasonlót harminc évvel ezelőtt csináltam, amikor első osztályos volt a lányom. A könyvet programozó matematikusok szerkesztik. Sajnos szegedi barátom, Csizmadia Gyuri, a Fehér-tó tudósa fiatalon kidőlt a csatasorból, korai halálát nagy veszteségnek tartom.
– Említette a társadalom káros befolyását. Milyen módon fenyegeti ez korunk művészvilágát?
– Új drótakadály emelkedett: a pénz. Az ideológia uralmát felváltotta a mammoné. A pénz diktátumában az a rossz, hogy azzal mérik a képességet, ami lehúzza a művészetet. Rembrandt egész életében szegény volt, Van Gogh is nélkülözött. Hát ennyit a pénzről.
– Van kiút?
– Nem szabad törődni a pénzzel, a művésznek csak dolgoznia kell. Ami pedig drága hazámat illeti, úgy látom, nagyon sok tehetséges honfitársam nem tudja kibontakoztatni képességét, mert nem kerül helyzetbe. Nem vagyok pesszimista, ezt nem csak én állítom. Bostonban egy alkalommal hoszszasan beszélgettem helyzetünkről Galbraith neves amerikai közgazdásszal, a fogyasztói társadalom teoretikusával, aki kidolgozta a new deal elméletét. Félig tréfásan, félig komolyan arra kértem, jöjjön Magyarországra, állítsa talpra a gazdaságunkat. A világhírű férfi azt mondta, erre nincs szükség, mert bővelkedik az ország a kiváló koponyákban. Példaként Kornai János közgazdászt említette. Arra biztatott, építsünk a saját szakembereinkre.
– A hetvenötödik születésnapon illik feltenni a kérdést: mit tenne másképp?
– Pesti viccel felelnék: itt nem jó élni, de legalább érdekes az élet. Eddig színes volt az életem, sok érdekes emberrel hozott össze a sors. Nem tennék semmit másképp. Részleteiben gyönyörű ez az ország. Ékszerdoboz, amely nincs rendben tartva, nincs letörölve – a gyémánt poros, az arany gagyi.
– Milyen sorsot szán az egykori szegedi ékszerdoboznak, a Kass Szállónak?
– Kérdésre kérdéssel válaszolok. Ha a szállodát ma látná Móricz Zsigmond, aki egykor nagy szeretettel írt róla, most ugyan mit írna, mit írhatna? Talán hogy harminc éve ebek harmincadján van a nagy értékű épület. Talán azt írhatná, hogy Bartók Béla több mint húsz koncertet adott ott. Hogy a rózsaszín vagy a kék teremben több generáció találkozott, mulatott, táncolt. Talán azt, hogy a megszépült Stefánia, múzeum, színház háromszögében a méltatlan sorsú épület a szegedi polgárság huszadik századi sorsát jelképezi.
– Mindez valóban igaz, de mi lehetne a megoldás?
– A Kass Szálló az én üszkösödő sebem. Nemcsak azért tartom annak, mert családi örökség, még akkor is, ha nincs a birtokomban. Történetéről annyit illik tudni, hogy az államosítás után a Hungarhotels tulajdonába került, majd amikor 1972-ben életveszélyessé vált, bezárták. A nyolcvanas évek közepén egy részvénytársaság jelképes összegért megvette, és hozzáfogott a felújításhoz, de a rehabilitáció félbemaradt. Sajnos nagy hibát követtek el: ráhúztak egy emeletet, így megbomlott a régi ház egysége. A kilencvenes években egy ingatlanügynökség megvásárolta, de a tervezésen túl semmi más nem történt az épülettel. Akkor velem is egyezkedtek, hogy bizonyos összegért használhassák a Kass nevet. Most nagy a csönd a ház körül. Elképzeléseim szerint a félbemaradt felújítást a városnak kellene folytatnia, és nem szállodaként, hanem kulturális központként működtetnie az épületet. Ilyen művészeti centrumra szüksége lenne Szegednek. Születésnapi óhajként magamnak mást nem is kívánhatnék, mint hogy megéljem a rehabilitáció sikeres befejezését. Azért örömhírem is van: a Móra Ferenc Múzeum munkatársai megrendezték születésnapi kiállításomat, és a Mozaik Kiadó megjelentette életmű-bibliográfiámat.

Kass János Szegeden született 1927-ben. 1965–1973 között az Új Írás művészeti szerkesztője, 1967-től az Iparművészeti Főiskola grafikai tanszékén tanít. Önálló kiállításai Budapesttől Londonig, Torinótól Sydneyig a világ minden táján nagy sikert arattak. Tagja a Magyar Képzőművészek, a Fotóművészek Szövetségének, a Német Könyvművész Szövetségnek és számos nemzetközi szakmai társaságnak. Művészetének elismerését az érdemes és kiváló művész, a kétszeres Munkácsy-díj és a Kossuth-díj jelzi. Kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 1992-től Szeged díszpolgára.