Magyar Nemzet: A modern pluralista demokráciákban a tolerancia annak ellenére központi érték, hogy nincs egységes, általánosan elfogadott meghatározása. Mit tekinthetünk e szó jelentésének?
Furmann Imre: A beszélgetésre készülve néhány dolognak utánanéztem, többek között a szinonimaszótárban is, ahol a „tűrés” és a „türelem” kifejezések rokon értelmű szavai a következők: tűr, megtűr, eltűr, visel, elvisel, türtőzteti magát, elszenved, átél, átmegy rajta, beletörődik, elnéz, lenyel (pl. keserűséget), beadja a derekát, beadja a kulcsot, türelem, beletörődés, elnézés, megoldás. A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint a tolerál ige jelentése eltűr, elvisel. A tolerancia: más vallású vagy meggyőződésű emberek iránti türelmesség. Ha ehhez hozzáveszszük a beszélgetésünk szempontjából a két legfontosabb fogalmat, akkor azt látjuk, hogy a „buta” kifejezésnek hatvan szinonimája van, az „okos”-nak viszont csak öt. Szerintem aki toleráns, az okos, aki nem toleráns, az buta. A mai világban rendkívül elkeserítő, hogy nem vitázunk, nem érvelünk. Indulatok feszülnek egymásnak, nem érvek. De az emberen belül kell hogy meglegyen a jóra való képesség, különben nem tudjuk megoldani a problémákat.
Magyar Nemzet: És hogyan határoznák meg közhasználatra a tolerancia fogalmát?
Furmann Imre: Mások meggyőződését tiszteletben tartom.
Erdő Péter: A tolerancia kifejezés használata az újkorra, egész pontosan a felekezeti államok világába vezethető vissza. Abba a történelmi korba, amikor az államhatalom tudni vélte, hogy melyik az igaz vallás, de a társadalmi béke megóvása érdekében egyes ettől eltérő vallásokat is megtűrt, tolerált. Ez a magatartás természetesen előrelépést jelentett a vallásháborúk korához képest, azonban az évszázadok során meghaladottnak bizonyult, hiszen manapság már a felekezeti állam, az államvallás, főleg a nyugati világban, eltűnt. Tehát nem arról van szó, hogy az állam tudja, melyik az igazi vallás, de eltűri a többit a békesség kedvéért, hanem arról, hogy vallásszabadságot engedélyez. Az emberi, személyi méltóság iránti tiszteletből fogadja el az egyes világnézeti meggyőződéseket. A tolerancia időben korábbi értelme tehát még az államvallások idejére megy vissza. Későbbi, de szintén meghaladott toleranciakoncepció az az állami magatartás, amelyik abból indult ki, hogy az állam tudja: egyik vallás sem igaz. Ez ugyanis az ateizmust emeli az állam hivatalos világnézetének rangjára. E két előzményhez képest sokkal korszerűbb kifejezésnek tűnik az államnak a vallásokhoz vagy világnézeti meggyőződésekhez való békés viszonyára a lelkiismereti és vallásszabadság fogalma.
Magyar Nemzet: Mi indokolja, hogy különböző vallások és világnézetek egyforma jogokkal rendelkezzenek?
Erdő Péter: A II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű dokumentuma, amely a vallásszabadság alapjairól is szól, antropológiailag alapozza meg a vallásszabadságot. Az alap az emberi személy méltósága. Ha Isten az embert tudatosnak, értelmesnek és szabadnak teremtette, akkor azt akarja, hogy saját életéről, a világról, az élet céljáról szóló igazságot is szabadon keresse, ebben a tekintetben senki ne kényszeríthesse. Ez megítélésem szerint a tolerancia egészen korszerű értelme.
Ebből az alapgondolatból az egyház igyekezett számos tanulságot levonni, amennyiben a vallások egymás közötti és a nem hívőkkel folytatott párbeszéde ma már nemcsak intézményes formában, hanem a helyi közösségek szintjén is sok szép eredményt ért el.
A tolerancia fogalma kapcsán azonban érdemes megfontolnunk, hogy néhány évtizeddel ezelőtt kialakult az a közfelfogás, mely szerint a tolerancia egyértelműen értékes vezérelv. Mind az államnak a polgáraival szemben, mind pedig a polgároknak egymással szemben toleránsoknak kell lenniük. Ez azonban pusztán formai követelmény, és a viselkedésnek vannak tartalmi elemei is. Tehát nem mindegy, hogy mit tűr el a társadalom, és mit nem. Ezért hallottuk az utóbbi egy-két évben talán kissé csodálkozva azt a kifejezést, hogy zéró tolerancia. Vannak olyan magatartásformák, amelyeket a társadalom nem akar eltűrni. Ez azt jelenti, hogy bizonyos alapelvek elfogadása mindenkitől elvárható. Szeretni kell mindenkit, de ez nem jelenti azt, hogy el kell tűrni minden magatartást. Nem fogadható el például a diszkriminatív, a közösségellenes magatartás, senki sem akarná tolerálni a terrorista viselkedését. A közhatalomnak azonban nem szabad a szükséges mértéken felül korlátoznia az ember szabadságát.
Süle Ferenc: Az én nézőpontom kicsit más, mivel pszichiáterként a valláslélektani osztályon nagyon kiélezett formában találkoztam ezekkel a problémákkal. A tolerancia az emberi személyiség jelensége, és így először arra az alapvető antropológiai kérdésre kell válaszolni, hogy mi az emberi személyiség. Lehet, hogy sok vitás kérdés megoldható lenne az emberi okosság alapján, de erre nem apellálhatunk, mert az emberi személyiségnek ez a racionális szintje nagyon sokszor, különösen ha érzelmekről, indulatokról van szó, csak elhanyagolható rész. Ilyenkor valósággal elsöprik a racionális szempontokat az indulatok. A tudattalant sem magunkban, sem másokban nem ismerjük, és a gondolkodásnak ezek a nem ellenőrizhető részei is beleszólnak az emberi viselkedésbe. A tolerancia problémájának nagyon lényeges kérdése az, hogy vannak-e határok. Számomra ez mindennapi probléma, mert a határokat a pszichiátriai kezelés során újra meg újra meg kell húzni. Ha behoznak hozzánk – sokszor bilincsben, leláncolva – egy dühöngő, ön- és közveszélyes elmebeteget, akkor őt az emberi szabadságjog alapján mi nagyon súlyosan korlátozni fogjuk, mert egy injekcióval kémiailag internáljuk, mintegy kémiai kényszerzubbonyba zárjuk, és ebből az állapotának javulásával engedjük csak ki, amikor a tudatos, szociális kontroll működni kezd nála. A kérdés az, hol húzzuk meg a határt. Egyáltalán, mi a határ definíciója?
Magyar Nemzet: A gyógyítás érdekében tehát az orvosok kénytelenek kényszert alkalmazni. Tolerálható-e az, ami beteg, ami disszonáns, ami rossz?
Süle Ferenc: Éppen ez a kérdés. Én a tolerancia fogalmát tágasabb, általánosabb értelemben használom. Amikor az orvos beteggel találkozik, és mondjuk baktériumok ellen antibiotikumot ad, akkor nem tolerálja a baktériumot. A tolerancia nem lehet táptalaja a baktériumnak, a tolerancia nem jelentheti az antiszociális magatartás figyelembevételét. Ha tehát a tolerancia fogalmát csak egy-egy konkrét esetben, összefüggések nélkül vizsgáljuk, egészen biztos, hogy rossz úton járunk. Mindig figyelembe kell venni a kontextust is. Ráadásul a tolerancia történelmileg is változó, befolyásolható kategória, de ettől függetlenül – az én elképzelésem szerint – vannak olyan alapvető vonásai, amelyek minden időben érvényesek. A gyakorlati tolerancia nagyon szoros kapcsolatban van azzal a problémával, hogy az ember saját maga számára mit tud tolerálni. Ha én magamban egy érzést vagy indulatot nem vagyok képes megérteni, feldolgozni, és a maga helyén megfelelően kezelni, akkor ezt az érzést, ezt a vonást nem fogom tudni a másik emberben sem elfogadni. Tehát a tolerancia problémája az önismerettel és a kontextus figyelembevételével megérthető probléma, és áthatja az életünk minden területét. Olyan humán értékekkel kapcsolatos, mint a másik ember tisztelete, szeretete, az értékek megbecsülése, és nem tartalmaz olyan vonásokat, mint az önimádat, a kizárólagosság. A mi osztályunkra nagyon sok bizarr és különleges szekta tagja is bekerült. A patológiának egyik fontos felismerési tünete, hogy az illető kizárólagosságot hirdet. Mondjuk, azt gondolja, hogy csak ők, néhány ezren fognak üdvözülni, a többiek pedig mennek a pokolba. Ez a téveszme többnyire a személyiség többi szintjére is kihat.
Furmann Imre: Valóban kérdéses, hogy meddig lehet tűrni. A türelem nem jelenthet birkatürelmet, nem lehet mindent eltűrni, de az egy társadalom intelligenciáján, műveltségén, a társadalom erején, a demokrácia állapotán is múlik, hogy hogyan, milyen módon lép fel a nem tolerálható magatartásokkal szemben. Ezért gondolom úgy, hogy csak az tud toleránsan fellépni, aki maga is erős, aki maga is nyugodt, aki bízik magában is. Így van a társadalomban is. Ha a társadalom állapota jó, akkor úgy az emberek egymás közötti kapcsolatában, mind az állam intézményeinek az emberekkel való kapcsolatában a megfelelő megoldás megtalálható. Ha például valakit azért nem szolgálnak ki valahol, mert egy kisebbséghez tartozik, mondjuk cigány, akkor különféle magatartási formákat választhat az illető. Elkulloghat, elmehet máshová, de ez nem megoldás, mert ez az emberi méltóságról való lemondás lenne. A másik magatartásforma lehet, hogy a sértésre vett elégtételül szétveri az intézményt. De lehetséges, hogy a sértésre a jogállam keretein belüli választ keres az illető, bíróságra megy, és hosszú eljárások eredményeként próbálja meg visszaszerezni emberi méltóságát. Én például ilyen jellegű ügyeket képviselek mint ügyvéd és kisebbségi jogvédő. Azt hiszem, ez a fajta magtartás az, amellyel egy demokratikus társadalom működhet. Az emberi méltóságról nem lehet lemondani.
Süle Ferenc: Ez így van. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tolerancia viselkedésforma, és önmagában nem lehet eleve ilyennek vagy olyannak minősíteni, hanem figyelnünk kell arra is, hogy milyen indulat vagy érzelem áll mögötte. Van a toleranciának egy rossz formája, amikor olyasmit engedünk meg a másiknak, amiből baja származhat. Például egy szülő megengedi a gyerekeinek, hogy veszélyes helyen játszszanak, és nem korlátozza őket a szabadságukban. Amit mi pozitív toleranciának értünk, és nem valamiféle trükkös kommunikációs manővernek, az az a magatartás, ami mögött igazi szeretet van. Nem érzelgősség, hanem a másik javára való tenni akarás. A probléma abból adódik, hogy hogyan képzeljük el: mi a másik java.
Furmann Imre: Nehezen képzelhető el például, hogy az a rendőr, akit beperelek, mert jogsértő cselekedetet követett el, megértse, hogy az ő javát is akarom, mert az a célom, hogy a társadalom normálisan működjön. Szerintem csak szeretettel nem lehet megérteni a toleranciát.
Magyar Nemzet: Vajon a tolerancia tanult vagy velünk született magatartás?
Erdő Péter: A tolerancia gyakorlásának területén mindenkinek megvan a maga feladata. Az állampolgároknak, a közhatalomnak és természetesen az egyházaknak is. A katolikus egyház úgy érzi, hogy alapvető feladata Krisztus szeretetének a hirdetése. Elhangzott a kérdés antropológiai oldaláról, hogy a tolerancia és a szeretet milyen kapcsolatban áll. Abban, hogy mi a másik ember igazi java, nehéz egyetértésre jutni. A mi vallásunk azt a választ adja, hogy hiszünk a minimális egyetértés elérhetőségében, hiszen a Teremtő olyannak alkotta az embert, hogy a legalapvetőbb igazságokat fel tudja ismerni a jóról és a rosszról. Szent Pál is azt írja, hogy még a pogányok sem mentesek a felelősségtől, mert a szívükbe írva hordozzák Isten törvényeit, és így a lelkiismeretük őket is hol vádolja, hol felmenti. Tehát van valamiféle minimum, és ez nem idegen a Teremtő akaratától. De ez a minimum nem elég ahhoz, hogy az embereket lelkesítse vagy meggyőzze. A világnézet és a vallási meggyőződés konkrét kerek egész, az életnek, a világnak a teljességéről szól, ezért nem lehet azt mondani, hogy hivatalos világnézetünk legyen mondjuk az a néhány alapelv, amelyen a büntetőjog nyugszik, és aki e mellé még valami sajátos vallási praktikát szeretne biggyeszteni, azt legföljebb toleráljuk. Hanem ezekből az őszinte vallási meggyőződésekből tevődik össze a társadalomnak az a belső tartása, ami talán segíti azt, hogy a jog ne csupán az állami kényszerítő eszközökkel, hanem társadalmi támogatással is működjön.
Furmann Imre: Sőt én odáig megyek, hogy bizonyos esetekben egyáltalán nem az államhatalomnak kell fellépnie, mert az már sokszor túlreagálása a problémának. Olyan személyiségekre van szükség, akik tudják kezelni a kérdéses helyzeteket. A mai magyar társadalom helyzete azért rossz, mert az egyéni gondolkodás helyett mindenütt tömegemberekkel találkozunk. Szerintem a módszerek, a megoldási formák, a tolerancia tanulható, átadható. De megítélésem szerint sem a jog, sem a szeretet ereje nem abszolút, és esetenként más és más megoldásokra van szükség.
Süle Ferenc: Abban valamennyien egyetérthetünk, hogy a tolerancia tanulható, de ahhoz, hogy a tényleges helyzetet megismerhessük, látnunk kell a társadalom általános állapotát is. A technikai civilizációtól sem jobbak, sem pedig rosszabbak nem lettünk, de az információrobbanás következtében az emberek nagyon sokféle értékrenddel találkoznak. A hagyományos értékrend lebomlik, növekszik az entrópia és a káosz. Ezért 1993-ban a Világvallások Parlamentje Chicagóban megállapította, hogy szükség lenne egy világethoszra, amelyben minden vallásos és nem vallásos, de jó szándékú ember meg tud egyezni. És ezzel a megnövekedett entrópiát, a társadalmi rendezetlenséget csökkenteni lehetne. Másrészt a kérdésről való gondolkodás szabad fórumot jelentene az értékrendek összevetésének, és így kiderülhet, mi is az a szeretet, a tolerancia.
Erdő Péter: Kívánatos lenne, hogy minél szélesebb bázissal lehessen bizonyos kritériumokat megállapítani, mert ez azt jelenti, hogy a közgondolkodás is támogatja a jogot és viszont. Régebben világethosz helyett természetes jogról és természetes erkölcsről beszéltünk. Ennek kidolgozásában a XVI–XVII. századi spanyol teológusok voltak az élenjárók, ugyanis a spanyol gyarmatosítók azonkívül, hogy elhozták az aranyat Amerikából, találkoztak eltérő gondolkodású és eltérő kultúrájú emberekkel is. És ez számukra megoldandó feladatot jelentett. A teremtő Istenbe vetett hit alapján kidolgozták a természetes erkölcs alapvető kritériumait, és ebből következett a nemzetközi jognak, a különböző közösségeknek és államoknak egymáshoz való viszonyáról szóló gondolkodás főbb elveinek a megfogalmazása is. Olyan folyamatba illeszkedik mindez, amely nem kis mértékben köszönhető a kereszténységnek és a különböző kultúrák érintkezésének. A mai multikulturális világban aktuális feladat a minimális megegyezési pontok keresése, de nem egy absztrakt minimum-világnézetre van szükség, nem még egy vallásra, amely a már meglévők kivonata, hanem saját világnézetünk alapján kell látnunk a mások által is osztott, másokban is meglévő értékeket.
Magyar Nemzet: A posztmodern toleranciaelméletek szerint maga az igazság az, ami szükségképpen kirekesztő, és a tolerancia megteremtése érdekében fel kell adnunk hagyományos világnézetünket, a sok ezer éves episztemológiát és metafizikát. Vagyis nincs igazság. Mondhatjuk-e egyáltalán, hogy toleránsak vagyunk, ha valamilyen igazságot hirdetünk?
Erdő Péter: Az igazság és a tolerancia nemhogy ellentéte egymásnak, hanem az objektív igazság létébe vetett hit a tolerancia forrása. Azért van az embernek alapvető joga arra, hogy szabadon keresse az élet értelmét, a világról és az Istenről szóló igazságot, mert létezik objektív igazság ezekben a kérdésekben, de az emberi méltóság megkívánja, hogy ki-ki szabadon keressen. Nem ellentét van a két fogalom között, hanem kölcsönös összefüggési viszony. A puszta objektív igazságnak az elvont fogalma nem elég, hanem ki kell egészítenünk az emberi szabadság és emberi méltóság fogalmával. Így együtt, ez a kettő tudja megalapozni a toleranciát. A skolasztikus filozófia egyébként a következőképpen határozta meg az igazság fogalmát: az igazság az értelem megegyezése a dologgal. De hogyan egyezik meg az emberi értelem a világmindenséggel mint dologgal? Gondoljuk csak végig, hogy milyenek az érzékszerveink, milyenek a gondolkodási struktúráink, és milyen az a bizonyos objektív valóság, a „Ding an sich”, maga a körülöttünk és bennünk lévő világ! A gondolkodásunk, a kategóriáink nem statikusak, hanem állandóan fejlődnek, és néha egy alacsonyabb szinten megfogalmazott természettudományos törvény vagy társadalmi felismerés évtizedekkel, évszázadokkal később egészen más színben tűnik fel. Lehet, hogy nem az lesz a véleményünk, hogy a kétszáz évvel korábban élt ember tévedett egy-egy állításában, hanem még a kérdést is máshogyan kell föltennie a világnak ahhoz, hogy használható választ kapjunk. A teljes igazság birtokában csak akkor lehetnénk, ha mi lennénk a Teremtő. Nicolaus Cusanus gyönyörű megfogalmazása szerint az ember nem reménytelenül navigál a megismerés hatalmas tengerén, mert képes arra, hogy a számára elégséges igazságot megismerje. Úgy vélem, ezzel az alázattal kell szemlélnünk az igazságot, amely koronként és társadalmanként más-más formában és mértékben ismerhető meg, de a magunk számára itt és most mindig elégséges módon.
Magyar Nemzet: Milyennek találják a mai magyar társadalom toleranciaképességét? Romlott vagy javult a helyzet a rendszerváltozás óta eltelt időszakban?
Furmann Imre: A beszélgetés első felében szó volt arról, hogy mindenkinek megvan a maga feladata. Én nem fogok prédikálni, és a pap sem fog helyettem perelni. Nekem még soha nem volt lelkiismeret-furdalásom azért, mert a sértetteimet a legkeményebben képviseltem a tárgyalóteremben. Az már másik kérdés, hogy az én viselkedésemet tolerálja-e a beperelt fél. A társadalom állapotát illetően bizakodásra ad okot, hogy egyre több ember ismeri fel: a toleráns viselkedésnek nincs alternatívája. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek problémák, nincsenek túlhajtások, de a társadalom mégis szépen működik tovább. Egyre több ember jön rá, hogy a probléma megoldását mindenki magában hordja, és az, aki nem képes a toleranciára, voltaképpen sajnálatra méltó.
Erdő Péter: A késői kádárizmushoz képest valószínűleg azt mondhatjuk, hogy az utóbbi tizenhárom-tizennégy évben változott és javult a magyar társadalom viselkedése. Az első pár szabad évben hevesebbek voltak az összeütközések, keserűbbek voltak az összecsapások. Az emberek lassan kezdik megszokni, hogy sajtó- és szólásszabadság van, amivel akár vissza is lehet élni, és a felelős viselkedést is tanulni kell.
Furmann Imre: A kádárizmus homogén társadalma lehet, hogy sokak számára nagyobb biztonságot jelentett; esetleg van, aki vonzóbbnak is találja, mint a demokráciát, de én személy szerint irtóztam tőle, elismerve persze, hogy voltak akkor is értékek. És voltak szép számmal olyanok, akik azon munkálkodtak, hogy megdőljön a működőképtelen rendszer. A nosztalgiák letörésére elég, ha meggondoljuk, hogy tizenkét-tizenhárom év alatt milyen nagy fejlődésen ment keresztül a társadalom. Ne felejtsük el, hogy évtizedekig nemcsak korlátozták a szólásszabadságot, hanem a hatalom zsigeri félelme olyan furcsa rendeleteket is eredményezett, mint például a március 14-i körlevelek, melyekben az MSZMP utasítására minden író- és sokszorosítógépet gondosan el kellett zárni a hivatalokban. Vagy idézzük fel például, hány évet kellett egy Ladára várni, milyen státusszimbólum volt a telefon, milyen állapotban voltak az utak, az ország hány százalékában volt gáz. Végig kell gondolnunk, hogy honnan indultunk.
Süle Ferenc: Az én tapasztalatom a betegellátást illetően nem ilyen optimista. Tizenhárom évvel ezelőtt a pszichiátriai szakellátás színvonala sokkal jobb volt, mint jelenleg. 1994-ben még tízezer lakosra több mint tizenkét elmeágy jutott. Nyugaton az átlag húsz körül mozog. A Bokros-csomagot követően a kórházi ágyredukció elsősorban a pszichiátriai osztályokat sújtotta. Előbb vált meg pszichiátriai osztályon lévő ágyaktól egy kórház, mint mondjuk a sebészeti vagy nőgyógyászati ágyaktól. Ha a kilencvenes években a nyugati szint felé akartunk volna haladni, akkor három-négyezer új ágy létesítésére lett volna szükség a pszichiátriai osztályokon. E helyett több mint háromezer elmeágyat megszüntettek. A betegek – öngyilkosok, alkoholisták, drogosok, depreszsziósok – ettől nem lettek egészségesebbek, csak többen kerültek az utcára és váltak hajléktalanná, mert ezek a sérült emberek önálló életvezetésre kevésbé képesek. Azóta még tovább fokozódott az elmeosztályok destrukciója: például lényegében bezárt a szombathelyi, a soproni, megszűnt a miskolci elmeosztály. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a betegpopulációt sokkal alacsonyabb szinten tudjuk csak ellátni, mint korábban, miközben Magyarország mentálhigiénés helyzete világviszonylatban is nagyon rossz. Az öngyilkosokkal a kutya se törődik, nincs olyan életveszélyes állapot, ami után másnap már elbocsátható ne lenne a beteg. Kimossák a gyomrát, detoxikálják, aláíratnak vele egy papírt, és már mehet is, ahová akar. Az egészségügyi statisztikákban sok a hazugság. Az orvos írja be a diagnosztikus kategóriákat, hogy minél több pontszámot szerezzen. Ha például a beteg öngyilkos lett, mérget ivott, akkor nem az kerül a statisztikába, hogy öngyilkosság, hanem mondjuk nyelőcső-erózió, mert ez az előnyösebb. De még így is olyan lehetetlen helyzetben vannak időnként a kórházigazgatók, hogy nem tudják kifizetni az egyébként igen gyatra ügyeleti pénzt az orvosoknak, ápolóknak.
Furmann Imre: Elég baj, hogy a társadalom nem tudta tolerálni Bokros Lajos csomagját, mert annak az lett volna az értelme, hogy a szociális háló ne egyformán támogasson mindenkit, hanem csak a rászorulókat.
Süle Ferenc: Az ügyeletes orvos ezzel szemben csak azt érzékeli, hogy ugyan egy egyszerű munkaidő-elemzéssel kimutatható, hogy például az ellátás színvonalának a minimumán csupán nyolc ágyat tudna ellátni, neki mégis húszat kell. Ennek következtében a pszichiátriai ellátás színvonala meglehetősen alacsony, bár egy-két helyen dolgozik néhány „félőrült” kolléga, aki pszichoterápiát és szocioterápiát is próbál végezni. A betegnek joga van arra, hogy följelentse az orvosát vagy a nővért, mert az nem mosolyog rá, de arra nincs joga, hogy megkapja a tudomány mai állásának megfelelő színvonalú, korszerű ellátást. Nincs joga ahhoz, hogy elmenjen egy magánorvoshoz, bár az egészségügyi járulékokat levonták tőle, de az állam nem dotálja a szabad orvosválasztást. Ami pedig a társadalom egészét illeti: úgy vélem, hogy a Kádár-korszakban nem a homogenitás volt a döntő, hanem a rendszer kognitív strukturáltsága, alacsonyabb szintű entrópiája, a gondolkodás rendszerezettsége és stabilitása jobb volt. Igaz, hogy mai állapotunkra gazdagodás jellemző, de ez a nagy tömegeket illetően a kuszaság, az entrópia növekedésének az irányába hat kognitív szinten. Ezért úgy vélem, központi, ha tetszik, állami feladat lenne az, hogy sokkal több lehetőség nyíljon az értékrendek szabad összehasonlítására, hogy legyenek fórumok, ahol az ellentétes nézetek vitákban találkozhatnak, ahol a közös állapotok kiforrhatnak, és a valódi egységesülés folyamata előrehaladhat.
Erdő Péter jogász-teológus (1952). 1975-ben szentelik pappá, 1975–1977 között Dorogon káplán, 1980-tól 1986-ig az esztergomi Érseki Hittudományi Főiskola egyházjogtanára, 1986-tól a római Pápai Gregorian Egyetem egyházjogi karának meghívott professzora, 1988-tól a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia (1993-tól Pázmány Péter Katolikus Egyetem) egyházjogi tisztviselője, 1996–1998 között dékán, 1998-tól rektor. 1999-től székesfehérvári segédpüspök. A pápa 2003. január 11-től esztergomi érsekké nevezte ki.
(Kerekasztal-beszélgetésünk közvetlenül
Erdő Péter érseki kinevezése előtt készült.)
Furmann Imre jogász, költő (1951). 1979-től 1986-ig a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Főügyészség gyermek- és ifjúságvédelmi csoportjának ügyésze, 1986-tól jogtanácsos. 1994-től a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda igazgatója. Az MDF alapító tagja, 1990 és 1992 között országos alelnök, majd általános alelnök. 1992-től a Liberális Fórum Alapítvány kuratóriumának elnöke, 2002 júliusától az igazságügyi miniszter tanácsadója. Emberjogi témájú írásainak gyűjteménye Köznapi gyilkosságok címmel jelent meg 2001-ben.
Süle Ferenc pszichoterapeuta, pszichiáter, pszichológus, addiktológus (1936). 1962 és 1966 között az inotapusztai Szocioterápiás Intézet ideg-elme segédorvosa, 1966-tól 1975-ig a Fővárosi Pszichoterápiás Módszertani Központ adjunktusa, 1981-ig a Karcagi Városi Tanács kórháza és rendelőintézete pszichiátriai és pszichoterápiás osztályának vezetője, 1982-től az Országos Testnevelés- és Sportegészségügyi Intézet sportmentálhigiénés osztályának főorvosa, 1992–2000 között az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet valláslélektani osztályának vezető főorvosa.
Franciaország
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
