Csapatösszevonás

Az utóbbi hónapok során egyre inkább körvonalazódik egy olyan közös haderő megteremtésének terve az unióban, amely sokak szerint Brüsszel eddigi legjelentősebb lépése lenne Európa nagyhatalmi státusa felé. Amerika és a NATO féltékenyen figyeli a francia–német kezdeményezést.

Független európai katonai parancsnokság megteremtését, valamint közös, az egyes tagországok felett álló uniós védelmi miniszteri poszt létrehozását javasolja az a dokumentum, amelyet e hét hétfőn véglegesített az Európai Unió jövőjét meghatározó konvent egyik szakbizottsága. A védelmi kérdésekkel foglalkozó és befolyásos politikusokat maga mögött tudó munkacsoport jelentése ezzel – az angol tiltakozások ellenére – több hónapos huzavona után egyértelműen a NATO-tól független, közös európai haderő mellett tette le a voksát.
A terv messze túlmutat a 60 000 fős európai gyorshadtest felállításáról született korábbi elképzelésen: közös európai fegyverzeti és stratégiai kutatóügynökség felállítását javasolja, amely meghatározná és koordinálná az egyes tagországok kutatási programjait és hadi beszerzéseit. Javaslatot tesz az Európai Unió saját, egységes katonai akadémiájának létrehozására is, valamint olyan multinacionális európai hadsereget képzel el, amelyet vészhelyzetben a közös védelmi miniszter egyszemélyes döntéssel is bevethet, különleges esetekben akár az egyes országok védelmi minisztereinek megkérdezése nélkül is.
A NATO-tól független uniós haderőről szóló elképzeléseket főként a franciák támogatják, ám úgy tűnik, az utóbbi hetekben Németország is elkötelezett híve lett ezeknek a terveknek. Egyes vélekedések szerint az események ilyetén való felgyorsulásában nagy szerepet játszott az, hogy Párizsban és Berlinben is egyre nagyobb a csalódás, mivel úgy látják: a közös hadsereg felállításának fő ellenzője, Nagy-Britannia csupán az Egyesült Államok szócsöveként működik. Franciaország és Németország most már ott tart, hogy a közös haderő létrehozását akkor is folytatják, ha a többi tagállam ellenezné ezt.
A már korábban is tervezett európai gyorsreagálású hadtest, mely az elképezelések szerint 60 napon belül a világ bármely válságzónájába telepíthető, de még inkább a most körvonalazódó európai hadsereg felállítása egyelőre azonban nem csak elvi kifogások miatt szenved késedelmet. Egy, az amerikaiak által javasolt és a prágai NATO-csúcson keresztülvitt javaslat szerint ugyanis Európának önálló NATO-egységet kell felállítania, méghozzá olyat, amely 20 000 katonát tíz nap alatt képes a célterületre szállítani, és ellentétben a hatvanezres uniós gyorsreagálású erővel, kifejezetten támadó célú hadműveletek végrehajtására is alkalmas. A szűkös európai légi szállítási kapacitás, valamint az európai vadászbombázók és harci helikopterek elégtelen száma miatt nyilvánvalóvá vált az illetékesek előtt, hogy az elsőbbséget élvező NATO-egység épp azokat az alakulatokat köti majd le, amelyekre az EU gyorsreagálású hadtestének, valamint a később kialakítandó közös uniós hadsereg kezdeti magjának is égetően szüksége lenne. Az európaiak által kiállítandó NATO expedíciós egységet ezért sokan kitűnő eszköznek tartják arra, hogy az unió saját közös haderejének létrejöttét késleltessék.
Másik kulcsfontosságú kérdés a közös európai katonai hírszerzés lehetőségének megteremtése. Ez viszont egyelőre leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, hiszen az Európai Unió hadseregei alapvető információforrásként egyelőre kénytelenek az amerikai kémholdak által készített anyagokra hagyatkozni mindaddig, amíg az unió nem állít rendszerbe ilyen eszközöket. Igaz, az utóbbi hónapokban erre vonatkozólag is ígéretes kezdeményezéseket látni. Brüszszelben az uniónak máris saját katonai főparancsnoksága van, amely saját hírszerző részleggel rendelkezik: ez továbbiakban a kiindulópontja lehet egy országokon átnyúló, „európai Pentagon” megteremtésének. A több mint hárommilliárd dollár értékű európai Gallileo műholdprogramnak pedig nem titkolt célja, hogy számtalan más feladat mellett az európai katonai műholdak hálózatának alapjait is megteremtse.
Tekintve, hogy Brüsszel álláspontja manapság szinte mindenben ellentétes Washingtonéval, kezdve az amerikai agrárszabályozástól az acélimportvámokon át a közel-keleti helyzet megítéléséig, az uniós haderő létrehozására tett lépések láthatólag nem töltik el örömmel az Egyesült Államokat, amely azonban azzal is tisztában van, hogy Európának még hosszú évekre lenne szüksége ahhoz, hogy katonai téren behozhassa hatalmas lemaradását Amerikával szemben. Az európai politikusok viszont egyre inkább tisztában vannak azzal is, hogy megfelelő katonai potenciál nélkül az unió nem foglalhatja el az őt megillető helyet a világpolitikában, és az USA sem fogja egyenrangú partnerként kezelni Európát mindaddig, amíg védelmi kérdésekben kénytelen az Egyesült Államokra hagyatkozni. És bár ellenségeskedésről semmi szín alatt nem beszélhetünk, sőt nyugodtan kijelenthető, hogy a jövőben sincs esélye a súlyos konfrontációnak, a rivalizáció a két szuperállam között várhatóan egyre szembetűnőbb lesz. Ahogy Robert Kagan, a neves amerikai külpolitikai szakértő fogalmazott egy nyáron megtartott brüsszeli konferencián:
„Elérkezett az idő, hogy ne csináljunk már úgy, mintha az európaiak és az amerikaiak ugyanúgy vélekednének a világ dolgairól, vagy hogy egyáltalán ugyanabban a világban élnének. A fontosabb stratégiai és nemzetközi kérdésekben nagyon kevés dologban értenek egyet, és egyre kevésbé értik meg egymást.”