Eladó zongora

Egy városligeti mohos fa törzsén pillantottam meg a kézzel írott hirdetést: Zongora eladó. Nem is volt túl messze a helyszín: Szív utca. Ott kínálták megvételre. Ismerősöm vitt el a gépkocsiján, mert már nehezen járok. Sarokház, második emelet. Lift nincs.
Ismerős számomra ez a környék. Sokszor mesélték otthon, hogy 1917-ben, miután apám megsebesült a fronton, és Budapestre szállították egy katonakórházba, a mama egy hétre feljött hozzá látogatóba, és ebben az utcában kapott albérletet.
A hírre, hogy apám kórházba került, a nagymama felcsomagolta anyámat, húst és rétest sütött, menjen csak, látogassa meg. Amikor aztán Budapestre kerültem, első utam természetesen a Szív utcába vezetett. Sorra benéztem a kapualjakba: itt járt valaha a mama? Őt kerestem, és azóta is gyakran járok erre, amikor reá emlékezem. Magam elé képzelem fiatalon, frissen vasalt szoknyában, amint elsuhog a házak előtt, apámhoz sietve kórházi látogatásra.
Egy hét múlva visszament, hazahívta a munka. Éppen aratás ideje volt. Nagyon kellett otthon a munkás kéz.
Ez az eladásra meghirdetett zongora is ilyen emlékképet idéz fel. A fiam első zongoráját egy Szív utcai lakos vásárolta meg. Hátha ez az a zongora? – reménykedem, amíg felkapaszkodom a második emeletre.
Ősz hajú asszony tár ajtót, és tessékel a lakásba. Nézem a zongorát. Ütött-kopott jószág, erősen lehangolódott húrokkal. Öt éve nem játszottak rajta.
„A nagynénémé, Irma nénié volt valaha – meséli halkan az asszony –, nagyon tudott rajta játszani. Halála után rám maradt. Együtt laktunk itt a háború óta. Nézze csak meg, olcsón adom. Csak láb alatt van itt. Kerülgetem…”
Feltámasztom a fedelét. Olyan így, mintha fekete tükör lenne. Nézem magam benne, de halott fiamat látom. A túlvilágról mosolyog rám. Azt már az első pillanatban megállapítottam, hogy ez nem a keresett zongora. Ezen ő sosem játszott. Mégis olyan megnyugtató rátámaszkodva visszagondolni rá, régi zongoraóráira, elszállt melódiákra.
Mesélték, hogy volt nálunk a faluban egy tanító, akinek gyermekként meghalt a fia. Egyedül élt, a felesége is elhagyta, de azért minden vásáron vett egy pettyes labdát. És otthon azokkal játszadozott olykor a kertben. A fia hangjára emlékezett így.
Hát ehhez hasonló az én zongoravásárlási szándékom. Az emlékeket keresem, ezért kapaszkodtam fel ide a második emeletre. S most csak állok tétován és szótlanul az idegen zongora mellett. Sajnálkozom Irma nénin, aki utoljára megszólaltatta a hangszert, és talán Strauss-keringőket játszott rajta.
Amikor kiderült, hogy nem vagyok vevő a zongorára, az asszony szelíden megfogta a karomat, és az ajtó mögé mutatott: „Van itt egy varrógép is. Az még talán a nagymamámé volt. Én sose tudtam varrni. Hanem Irma, az mindenhez értett. Nem érdekli? Singer varrógép.”
Némán csóváltam a fejem. Varrógép? Az nem érdekel.
Kifelé indultam sajnálkozva, amikor a szomszéd szobában észrevettem a könyvszekrényt. Fel volt túrva. Az asszony pironkodott: „Az Irma könyvei. A szomszéd Ferkója jár ide néha, olvasnivalót keres, krimi után kutat, de panaszkodik, hogy nem talál. Majd rendet rakok, ha ráérek. Ha kíváncsi a könyvekre, nézze csak meg őket.”
Odalépek a szekrényhez. Érzem a könyvek jellegzetes illatát, s mélyen beszívom. Leveszek a polcról néhányat, beléjük lapozok. Az egyik egy Kosztolányi-kötet, a másik meg Babits irodalomtörténete.
„A könyvek nem eladók?” – kérdezem.
„A könyvek nem. De ha kiválaszt egyet, azt magának ajándékozom” – mondja az asszony csendesen borongó mosollyal. „Ezt akkor elvinném!” – mutatom fel a Babitsot. Valaha ez volt a kedvenc könyvem. A háborúban elveszett. Jó érzés most a hónom alá szorítani. Mintha annak a régi zongorának a hangját is hallanám.
Valaki Beethovent játszik. Für Elise.