Fenyők és angyalok

Minden alkotónak megvan a maga védjegye. Egy-egy motívum, melyhez mániákusan újra meg újra visszatér. Szükségesnek tartja ugyanazt kimondani vagy felmutatni akár százszor is. Mint az elakadt hanglemez, mely ugyanazt a gordonkaakkordot ismétli a végtelenségig, és nem tud feloldódni a hegedűk tengerében. Ez az ismétlődés azonban nem szegénység, épp ellenkezőleg: annak felismerése, hogy a szétzilált és összetört világ egy-egy kallódó motívuma még emlékezik a teremtés imaginárius terére és idejére.
Ahogy Gulácsy Lajos tüneményes festményeinek védjegye a középkor, az álom meg a farsang, Ferenczy Károlyé az alkonyat zöldeslila levegője, melyben az arcok, a hegyoldalak meg a kék vizek önmaguk előidejébe tűnnek át, Barcsay Jenőé az újkor akarnokságától még föl nem sebzett világ láthatatlan szerkezete, Máttis Teutsch János művészetének emblémája a fa. Képeit, főként remek metszeteit gigantikus, ismeretlen sorsukat már-már szétfeszítő fák népesítik be. Akácok meg tölgyek. A teremtés folyamatos, metsző fényében álló fenyők, melyek nem a modern, rőffel mérhető térben és nem a mai, stopperral mérhető időben állnak, hanem a szakrális tér-időben. Ami bennük megnyilvánul, inkább zenei természetű, semmint látvány. Látható zene. Úgy őrzik a maguk teljességét, hogy részleteik feloldódnak a teremtés álmában, más szóval: talán nincsenek is fragmentumaik, melyek a pillanathoz volnának köthetőek – hullni készülő háncsuk, pöndörödő levelük vagy elüszkösült, bagolyülte águk –, valójában önmaguk álmai, spirituális jelképek, miként a kör, a spirál vagy a háromszög, az „isteni geometrizálás” értelmében, melyet Platón említ. Kissé fellengzős bölcseleti terminussal szólva: ezek a fák esszenciálisak, a mindenkori teremtő forma megajándékozottjai, és csak vékonyka szállal kötődnek a lehetőségek – a „szubsztanciák” – világához, ahhoz a tartományhoz, melynek minősítetlen félhomálya sugallatra vár.
Nagy István remek pasztellképeinek védjegye is a fa. Ezek a fák azonban egészen mások, mint a Máttis Teutsch-félék. Néhány domboldalon álló nyár vagy hegyen komorló fenyő. Szomorúfűz vagy vadalma. Magányos tölgy vagy réten burjánzó liget, mely az évtizedek múlásával odébb vándorol – mozgása szemmel nem követhető, csak az emlékezés képes e helyváltoztatást felismerni. Ezek a fák egyediek és rusztikusak. Le lehet alájuk ülni, végig lehet simítani a mohos törzsüket. Ibolya és ördögharaptafű virít, csiperkegomba nő alattuk. Előterükben ott zajlik a mindennapi vidéki élet: tehéncsorda meg birkanyáj legelészik, pásztor álldigál, vagy épp vándor igyekszik nem tudható célja felé. A gémeskutak és esztenák kormos árnyéka összekeveredik a cserje ágbogának visszfényeivel. A madárijesztő kalimpálása a kolompszóval.
Máttis Teutsch János fáihoz nem támaszkodik sem erdei barangoló, sem birkapásztor. Ezeknek a fenyőknek és bükköknek nincsenek év- és napszakaik. Nem az emberléptékű térben állnak, hanem – Tandorival szólva – „az erősebb lét közelében”. A szakrális térben. Ahol az angyalok jelenléte még olyan magától értetődő, mint az ősvilágban lehetett, az elemek között, melyekhez még nem tapadt a modern lélek szentimentális és ragacsos ábrándja. Itt a víz víz, a kő kő, a fa fa, a pillangó pillangó, az éjszaka kivilágítatlan, a tánc pedig szakrális áldozat. Nem hasznos vagy káros, hanem jelenvaló. Nem kell csodálni, nem kell elpusztítani, sem megmenteni, sem szeretni. Talán még tudomásul venni sem kell. Van. És ez a világ, ahogy a tradicionalista bölcselő, Rudolf Kassner mondja, még az Atya fennhatósága alatt áll. Nem állt, áll. Angyalai pedig a Kassner-tanítvány Rilke angyalaihoz hasonlatosak. Semmi közük a barokk oltárképek és parasztbarokk falvédők szárnyas és cukormázzal leöntött animuláihoz. Az embernél sokkal hatalmasabbak, sőt, ahogy a költő elárulja, „iszonyúak” is tudnak lenni.
René Guénon szerint az ősvilágban, melyet a csoda atmoszférája hatott át, az embernél erősebb hatalmak még közvetlenül voltak jelen a földön, szinte érinthetően. Zafír-, rubin- és gyémántrögöket görgettek a vizek, melyekkel nem törődött senki, azok csak később kezdtek keresett „ritkaságokká” válni. Az emberi lelkeket nem kellett jobbá vagy gazdagabbá tenni – hogy aztán ki lehesen rabolni –, de a holnapot sem akarta megreformálni se próféta, se bölcs, se közgazdász. A király érezte a szolgálat vállára súlyosuló terhét, s időnként szükségesnek tartotta, hogy megossza azt árnyékával, a bolonddal. Ha ideje lejárt, feláldozták a közösségért. Helyébe újat választottak. Táncoltak a tűz körül, és tudták, hogy arcuk a Teremtő arcához hasonlít.
Máttis Teutsch János fái ebben az elemi, felosztatlan, palánkoktól és eszméktől össze nem kaszabolt térben állnak. Nem a múlt, nem az „emberiség gyerekkora”, nem a babona vagy a dajkamese közegében, ahogy azt profán lelkek hajlamosak elképzelni, hanem a ma is jelenvaló szakrális térben, ami felismerhető most is mindenütt, mindent áthat, vannak ugyanakkor felfénylő mikroklímái itt-ott – erdő mélyén, liget szélzúgásában, folyó partján vagy pusztaságban –, melyek gravitációs tere marasztalóan fogadja a természetben kószálót, aki talán nem is tudja, milyen roppant időutazás részese. Néha, egy-egy pillanatra tán felrémlik előtte, hogy a vadvirágok meg a madarak egyívásúak a szélbe fonódó angyalokkal vagy a hely szellemét átható tündérekkel, aztán legyint és továbbáll.
Ezek a fák nem csecsebecsék. Nem árnyékot adó, gyümölcsöt termő, karácsonykor felcicomázható vagy épp cserépbe zsugorítható objektumok. Lenn a mozdulatlan kövekkel, odafönn a rebbenő szárnyakkal meg a lángokkal rokonok. Olyan emlékek, emlékeztetők, mint legkorosabbikuk, a Ginkgo biloba, a kínai páfrányfenyő, ami ősibb a mennydörgő gyíkoknál és egyéb, a földtörténeti középkorban élt sárkánymadaraknál meg a többi gyíkfejű, hordótestű állatóriásnál. Sokáig csak a fosszíliáit ismerték, a sárgászölden csillámló faopálokat, aztán néhány évtizede kiderült, hogy Kína északnyugati hegyeiben ma is él ez az „eleven kövület”.
Talán csak a Csontváry-cédrusokhoz hasonlíthatóak a Máttis Teutsch megfestette fák. Ugyanúgy az elemi világban állnak, annak szeleiből, ásványaiból, vizeiből és sugallataiból valók. A görögök által említett szferikus muzsikából. Ettől persze csöppet sem különböznek bárki élőtől vagy bármi kallódó limlomtól, csak épp róluk még leolvasható a teremtett világ motívumainak egyeredetűsége. Amit a virtuális tér és idő mai árnyéklelkei réges-rég elfelejtettek már.