Tájkép Koppenhága után

A Magyar Nemzet december 6-i, pénteki száma hasonló címmel közölte a magyar agrárcsatlakozási pozícióval, a tárgyalási stratégia kritikájával és a teendőkre vonatkozó javaslatokkal foglalkozó írásomat. Lezajlott a koppenhágai csúcstalálkozó, és az ember azóta azt várja, hogy végre valaki majd csak elmagyarázza legalább az egyszerű egyetemi tanárnak, esetleg talán az érintett gazdáknak is, hogy miről is van szó, mik a konkrét tények és lehetőségek. Egy hét eltelt, és úgy látszik, erre nem sok esélyünk van. Így hát a két héttel ezelőtti írásom bevezetőjében feltett kérdést ismét fel kell tennem. Miről is szól a megállapodás, ha csak a szikár gazdasági, pénzügyi kérdéseknél maradunk, és az egyéb környezeti, humán egészségügyi, társadalmi, foglalkoztatási hatásokkal nem is törődünk?
1. Amit a megállapodásról tudni lehet.
Az innen-onnan, különböző forrásokból összeszedhető információk alapján a következő kép rajzolódik ki az agrármegállapodás költségvetést érintő részéről a termeléshez, a mennyiségekhez kötött – úgynevezett első pilléres – kifizetések terén:
a) minden erőfeszítésünk ellenére az EU-ban ma érvényes kompenzációs kifizetések huszonöt százalékát kapják a magyar gazdák a közösségtől, ahogyan azt már ez év január 30-án Fischler főbiztos bejelentette;
b) a belépés évében saját kérésünkre kiegészíthetjük saját nemzeti forrásból ezt az értéket 55 százalékra, majd ezen évente öt százalékot emelhetünk, és így 2006-ban elérhetjük a 65 százalékot;
c) ha olyan sok nemzeti forrásunk van, akár hat év alatt is elérhetjük az akkori 100 százalékot (ami feltehetőleg már csak a mai 80 százaléka lesz!);
d) ehhez a saját nemzeti kiegészítéshez 20 százalékos mértékben akár a vidékfejlesztési (második pilléres) forrásainkat is felhasználhatjuk, átcsoportosíthatjuk, a fennmaradó 80 százalékra pedig az „agrártermelés költségeit csökkentő” hagyományos agrártámogatások kerete (2003-ban 75 milliárd forint) adhat fedezetet.
2. Ezen első pilléres, mennyiségi termeléstámogatási lehetőségek fejében – ha igaz – felajánlottuk, hogy nem tartunk igényt a második pilléres EU-társfinanszírozási keretekre, amit az unió elfogadott, hiszen így a magyar nemzeti forrásokat nem kell a programok mentén megötszöröznie, vagyis a dolog az unió szempontjából előre nem várt megtakarítást hoz. Így például az agrár-környezetgazdálkodási programok és azok EU-társfinanszírozási igénye (csaknem 70 milliárd forint) nem került be a megállapodásba, az nem lett megtárgyalva!
3. Mit kellene tenni?
Tisztelt politikai és agrárszakmai „elit”! Kedves hölgyeim és uraim! Nem az EU tervei szerint leépítésre ítélt termelési, első pilléres támogatási keretek szűkössége az egyetlen és meghatározó probléma, hanem az, hogy a szűkös forrásainkat is rossz helyre tesszük! Egy újabb agráripari modernizációhoz és az ehhez kapcsolódó tömegtermeléshez nem fogunk európai forrásokat kapni! A szomorú az, hogy ezt körülbelül 1992 óta lehet sejteni, 1999 óta lehet tudni, és a CAP-reform (az unió közös agrárpolitikája) jegyében zajló félidei felülvizsgálat eredményei ismeretében erre január 30. óta, de legalábbis július 10. óta nagy tétekkel fogadni is lehetne. Megismétlem tehát a december 6-i írásomban feltett kérdést. És engedelmükkel, a Koppenhága óta eltelt egy hét mérlegét megvonva, annak tapasztalatai alapján megismételném az akkori válaszomat.
Az EU csatlakozási tárgyalások során felkínált vidékfejlesztési lehetőségek jelentős mértékben pótolhatják a termeléshez, kvótákhoz, mennyiségekhez kötődő (például kompenzációs) agrárkifizetések terén felajánlott 25 százalékos mértékből fakadó forráskieséseket. Mindezek ismeretében a Nemzeti agrár-környezetvédelmi programot is magába foglaló vidékfejlesztési előirányzatot már a 2003-as költségvetésben célszerű lenne 20 milliárd forintra emelni, amelyből az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási intézkedésekre legalább 11 milliárd forintot kellene elkülöníteni. Egyúttal az EU 1257/1999-es vidékfejlesztési rendeletében rögzített valamennyi jogcímet egy költségvetési helyen, a vidékfejlesztési fejezetben kell kimutatni, hogy az EU felé adminisztrálható is legyen. Ha a kormányzat valóban hatékony uniós forrásbevonást akar elérni e második pilléres lehetőségek mentén, úgy célszerű e növelés fedezetét tárcán kívüli többletforrásokból biztosítani, vagyis a tárca költségvetését a második pillér mentén növelni. Ezen túl elodázhatatlan teendő e programok fizikai és szellemi infrastruktúrájának gyors ütemű fejlesztése.
Megismétlem: lehetséges olyan forgatókönyv is, amely szerint nem lépünk be az EU-ba, ha képtelenek vagyunk a csatlakozás nyújtotta lehetőségeket kihasználni. Emellett is számos érvet lehet felhozni, és a belépéssel kapcsolatos félelmek egy része akár megalapozott is lehet. De ha már eldöntöttük, hogy összességében előnyösebb a tagság, mint a kívül maradás, akkor meg kell próbálnunk a lehető legjobb körülményeket teremteni a magyar agrárium és vidék számára. Jó volna hát, ha a különböző érdekcsoportok végre felfedeznék, hogy a magyar vidék és agrárium érdekében mindkét pillér lehetőségeit ki kell használni. Azok ugyanis nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ehhez azonban sürgősen és pótlólag meg kellene állapodni az EU-val a második pilléres vidékfejlesztési keretekről, teljes erővel kellene az agrár-környezetgazdálkodási és vidékfejlesztési programokban megfogalmazott gazdálkodási rendszerek gyors ütemű elterjesztését támogatni, és emellett közösen arra kellene törekednünk, hogy az első pilléres lehetőségek is – mindaddig, amíg egyáltalán léteznek – a magyar gazdák rendelkezésére álljanak. Ha ezt nem teszi meg a szakmai és politikai agrárelit, akkor vállalnia kell a magyar agrárium és vidék érdekeivel ellentétes tetteinek történelmi felelősségét.

A szerző agrármérnök, egyetemi tanár