Tél

K orán jött a hideg az idén. Már októberben csípős fagyok kúsztak be a város peremén, és Lókötő ablaka előtt a szokásosnál hamarabb megjelentek az örökké éhes sirályok. A közeli Dunáról röpültek be a betonszürke ég alatt, és visításuk felverte a város lyukas reggeli csöndjét.
– Rohadt, számító dögök – gondolta Lókötő, de teli marékkal szórta a jeges szélbe, ami hónap végére még a hűtőszekrényben maradt, és mélyen letüdőzte a kemény-karcos levegőt, mert szerette ezt a madarak hozta, szemtelen szabadságszagot.
– Jó reggelt! – biccentett a szemközt ottfelejtett sárga, gangos bérház egyetlen látható lakója, egy örökké bagózó vénember felé. Az öreg sosem köszönt vissza, de Lókötő tudta, félszeg bólintása akkor is átszáll a madarak között. Maga sem tudta, miért, de a zavaros reggeleken ez fontos volt neki.
– Nincs több – mondta csendesen, mert maga előtt is szégyellte, hogy a madarakhoz beszél, aztán cikázó, hirtelen röptükre rácsukta az ablakot.
Kihűlt kávéjával a kezében félig a párkányra, félig a fűtőtestre könyökölt, és nézte a hasadt arcú városi telet. Dühös volt magára a tegnap miatt.
Délután még minden rendben volt, ahogy végigkószáltak az adventivé maszkírozott belvárosi tereken és utcákon. Zsiráf fél lábbal az úttesten, fél lábbal a járdán ment, amiért Hordó órákon át Ringelhuth gyógyszerésznek szólította – mert ugyanazt olvasták valaha, tízévesen, két nagyon hasonló kertben a beláthatatlanná nyújtott nyári vakáció alatt.
– Minden korty forralt borért megbocsátok egy műanyag Mikulást – mondta vigyorogva Zsiráf a szegfűszeg- és sültgesztenye-illatú Liszt Ferenc téren, és Lókötő nézte, hogyan színezi át kékre fagyott ujjaikat a pohár melege, aztán késő éjszakáig gyakorolták közösen a megbocsátást.
Betántorogtak egy félházas koncertre is, és Lókötő még órákkal később, az éjszakai busz megállójában sem hallott a bal fülére a rosszul beállított hangszórók miatt, ahogy sokadmagával szívta sokadmaga – tényleg utolsó – cigarettáját.
– Mégis fel kellene hívni, ha merném – gondolta, és az ablakpárkányra rakta a csészét, ahonnan az, mint általában minden másnap reggel, megint leesett. Otthagyta, aztán szöszmötölni kezdett.
Félig még tegnap volt benne. Szerette volna a józan reggeli fényben elmondani, amit végül elhallgattak a csikkhalomba takarózott hajnali kocsmaasztal felett, amikor összevesztek.
– Elmegyek – mondta csak úgy három körül Zsiráf, és az asztalra dobta a másnapra szóló kanadai repülőjegyet.
– Ebben az országban nem lehet élni – tette hozzá egy kicsit halkabban.
Akkor már fél éve nem dolgozott. Hordóval felváltva etették és itatták, mikor hogy adódott.
– Nem érdemes túlszámolni a dolgokat – mondta neki Hordó, ha aggodalmaskodott.
– És egyébként is… – harapta el Lókötő az örökké éppen kimondatlan mondatot, mert akkor már jó ideje kibogozhatatlanul hárman voltak.
Most szótlanul meredtek rá mindketten – mert ismerték lehetetlen csavarú humorát –, aztán, mert egyre súlyosult a csönd, Lókötő nekiugrott.
– Takarodj! – ordított az arcába –, indulj a kurva Kanadádba, és értesd meg velük az ő nyelvükön azt, ami ott belőled megmarad!
Hordó fogta le, és nyomta vissza az asztalhoz.
– Jó utat – mondta hangsúlytalanul, és Lókötő ettől a felnőttjózanságtól érezte magát egyedül még másnap is a madarak takarta ég alatt.
– Hát akkor menj – mondta csak úgy maga elé, és visszakönyökölt a kávé- és csészemaradékok közé. Nézte a fáradt eget, amelyen alacsonyan, mintha őrjáratot tartana, megjelent megint a sirálycsapat.
Zsiráf dél körül csöngetett be. Némán meredtek egymásra a huzatos lépcsőházban, a gép felszállása után fél órával.
– Ha úgy tetszik, a tetves sirályaid és a műanyag Mikulások miatt – mondta dacosan Zsiráf. – Boldog karácsonyt, te majom – tette hozzá, és a lábtörlőbe gabalyodva bebukott az ajtón.